2022. február 24-én Európa és a világ nagyobbik része megrökönyödéssel és felháborodással értesült az Ukrajna ellen indított teljes körű orosz invázióról, melyet a hivatalos orosz terminológiában Ukrajna demilitarizálása és nácitlanítása céljából indított katonai operációnak neveznek. A háború kitörése nem lehetett meglepetés a valóban felkészült szakértők számára, és nemcsak a brit, amerikai hírszerzés kiváló munkája miatt (a brit sajtóban néhány nappal az orosz támadás előtt megjelent térképek a soron következő orosz hadműveletekről megdöbbentően pontosnak bizonyultak): régóta meglévő objektív okok miatt az ukrajnai háború egyszerűen elkerülhetetlen volt (mint ezt többször is kifejtettük különböző fórumokon, szóban és írásban egyaránt). E sorok szerzője történész, s a maga történészi látásmódját igyekszik érvényesíteni az ukrajnai helyzet elemzésében is. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a messzi múlt tényeit is relevánsnak tartja a mostani helyzet értelmezésekor, hanem az ok-okozati összefüggések feltárására irányuló igényt, illetve azt a meggyőződést, hogy az események megértéséhez legfontosabb a miértek feltárása. Amikor egy történész mondjuk Dzsingisz kán, vagy Sztálin korát kutatja, az a legfontosabb feladata: megérteni, miért történt az, ami történt? Ez nem jelent érzelmi azonosulást Dzsingisz kánnal vagy Sztálinnal, de intellektuális értelemben az egyetlen igaz út.
A mostani ukrajnai háború kapcsán is elengedhetetlen, hogy megértsük az orosz szándékokat, motivációkat, hogy, képletesen szólva, tudjunk az oroszok fejével gondolkodni. Ehhez nem kell egyetérteni az oroszokkal, de ismerni kell őket, és persze a történelmüket. Meggyőződésem, és ezt nemcsak valamiféle történész-sovinizmus mondatja velem, hanem a gyakorlati tapasztalat és a józan ész, hogy a régóta húzódó úgynevezett ukrán válság megértése csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk ennek a kelet-európai régiónak a történelmével. Aki nem ismeri a történelmet, az eo ipso nem is értheti a jelenlegi helyzet velejét, lényegét – lásd Vlagyimir Putyin orosz elnök február 22-i hosszú szózatát, aminek jelentős részét egy történelmi előadás tette ki az orosz-ukrán kapcsolatokról.
Ahhoz, hogy megértsük az oroszok Ukrajnával kapcsolatos gondolkodását, a XVII. századig kell visszanyúlni. Ekkor került Kijev is, először a történelemben, a Moszkva központú orosz állam fennhatósága alá. 1674-ben adták ki az úgynevezett Kijevi Szinopszisz című művet (szerzője ismeretlen), amely nemcsak azért jelentős, mert az első nyomtatott orosz történelmi könyv, hanem főleg azért, mert
ez a mű a mai napig meghatározza az orosz történelmi gondolkodást. Ennek a műnek a legfőbb ideológiai mondanivalója: az orosz történelem Kijevben kezdődik és egyvonalú (Kijev–Vlagyimir–Moszkva); a „kisoroszoknak” nevezett déliek (akik akkor még nem ukránnak hívták magukat) és az oroszok egy nép; Kijev Oroszországhoz kerülése pedig egyfajta történelmi igazságot testesít meg.
A Kijevi Szinopsziszt a XVIII-XIX. században több tucatszor kiadták, s ez a narratíva vált az orosz történelemszemlélet fundamentumává, főleg, hogy az akkor létező oktatási rendszerbe is beépült. A XIX. század nagy orosz történészei is, amikor tanulmányaikat folytatták, a Kijevi Szinopsziszban felvázolt séma alapján ismerkedtek meg először az orosz történelemmel. Amikor ma Putyin orosz elnök arról beszél, évek óta sokszor és folyamatosan, hogy az oroszok és az ukránok egy nép, valójában a Kijevi Szinopszisz hagyományára nyúlik vissza (bár a jogász végzettségű Putyin aligha olvasta ezt a XVII. századi művet, de ez nem is fontos, a lényeg a hagyomány megléte).
A jelek szerint ez nemcsak politikai lózung a részéről, hanem Putyin tényleg hisz abban, hogy az oroszok és ukránok egy nép, és az ukrán nemzettudat nem egyéb, mint a Habsburgok, a németek, az amerikaiak, tehát az aktuális nyugati ellenség által folyamatosan erőltetett bomlasztó, titkosszolgálati művelet (az orosz történeti gondolkodásban ez egyébként meglehetősen elterjedt elképzelés), no meg persze a bolsevikok nemzetáruló politikájának következménye.
Több forrásból is lehet tudni, hogy az orosz elnök úgy tekint Ukrajnára, mint valami véletlen félreértésre.
Putyin szerint Ukrajna ugyanaz, mint mondjuk a Tambovi kormányzóság, csak éppen ez az Ukrajna valami furcsa véletlen során független állam lett, kicsit olyan, mint az egykori NDK. (Hivatalosan természetesen meg nem erősített, de bennfentesnek tűnő információk szerint a Kremlt meglepte az ukránok heves ellenállása az orosz támadás után. Moszkvában arra számítottak, hogy legfeljebb csak az “agymosott nacionalisták” tanúsítanak majd ellenállást, s az első, kolosszális erejű, meglepetésszerű, megrendítő csapás után a hadsereg átáll a “felszabadítókhoz”, de legalábbis leteszi a fegyvert. Ahogy a nagy orosz történész, Vaszilij Kljucsevszkij írta: „A történelem semmire nem tanít, de megbünteti azokat, akik nem ismerik.”)
A XVIII. században, mintegy válaszul a Kijevi Szinopsziszra, azzal vitatkozva, készült el A ruszok története című, ismeretlen szerzőjű mű, amely ugyanúgy az ukrán történelemszemlélet alapvetése, mint a Kijevi Szinopszisz az oroszé („ruszok” alatt jelen esetben azokat kell érteni, akik később ukránnak nevezik magukat, az „ukrán” etnonim használata ekkor még korlátozott volt).
A ruszok története fő tézisei: a Rusz igazi örökösei a ruszok („ukránok”); Oroszország nem a Kijevi Rusz örököse; a Rusz számára a tatárok alóli felszabadulás volt a lengyel-litván uralom alá kerülés; a lengyel-litván uralom egyfajta aranykor volt, aminek az 1596-os breszti unió vetett véget, vagyis a görögkatolikus vallás megalapítása, az ellenreformáció korával együtt járó erőszakos katolizáció, polonizáció. Noha A ruszok története nem kapott olyan hivatalos megerősítést, mint a Kijevi Szinopszisz, ukrán értelmiségi körökben mégis rendkívül népszerű volt, és hatása kimutatható Gogoltól kezdve Sevcsenkóig, no meg persze az ukrán történetírásban Kosztomarovtól Hruscsevszkijen át napjainkig. Gondoljunk azokra a törekvésekre, hogy Ukrajnát átnevezik, és az ország új neve Ukrajna-Rusz lesz.
A történelem mindig ismétli önmagát. Talán Sztolipintől származó mondás, hogy Oroszországban 20 év alatt minden megváltozik, de 200 év alatt semmi sem változik. A XVII. század óta az „ukrán-kérdés” mindig meghatározó Oroszországban. Azt hiszem, abban egyetérthetünk az orosz elnökkel, hogy Oroszország számára Ukrajna nemcsak egy a szomszédos régiók közül (mint a Baltikum, a Kaukázus, Közép-Ázsia), hanem egészen különleges viszonyrendszer fűzi Oroszországot és Ukrajnát egymáshoz. Ezt a speciális viszonyrendszert nemcsak az oroszok és ukránok közötti rokoni, emberi kapcsolatok sűrű hálózata jellemzi, hanem történetileg is értelmezhető, és az a lényege, hogy nemcsak Oroszország van hatással Ukrajnára mintegy „nagy testvérként”, hanem
Ukrajna is meghatározza Oroszország sorsát.
Mintha a newtoni fizika harmadik törvénye érvényesülne az orosz-ukrán kapcsolatokban: „Két test kölcsönhatása során mindkét testre egyező nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat.”
A XVII. századi nagy egyházszakadás; 1918 után Oroszország föderalizálásának elkerülhetetlensége (akárki lett volna hatalmon, nemcsak a bolsevikok); az, hogy a Szovjetunió felbomlása (ami csak és kizárólag azért következett be, mert ezt az orosz vezetés akarta) után az unió helyén nem jött létre valamilyen szorosabb új integráció – ez mind Ukrajna miatt alakult így. És igen, ami most zajlik Ukrajnában, az is meghatározza, és meg fogja határozni Oroszország sorsát.
Még 1990-ben, Borisz Jelcin orosz vezető környezetében dolgozták ki azokat az elképzeléseket, miszerint a likvidálandó Szovjetunió helyén a négy legjelentősebb és egymáshoz kulturálisan is közeli köztársaság, Oroszország, Belarusz, Ukrajna, Kazahsztán szoros integrációját valósítják meg (a többiek meg menjenek, úgyse tudnak messzire futni, de legalább most már nem Moszkva tartja el őket). Ez majdnem megvalósult 2004-ben, de ezt akkor sikerült megakadályozni a Nyugatnak az ukrán választásokba történt erőteljes beavatkozással, a „narancsos forradalommal”. Érdekes, hogy a pragmatikus européerként induló Viktor Juscsenko ukrán elnök (2005–2010) ultranacionalizmusba forduló, Oroszországgal szemben konfrontatív politikáját az ukrán közönség akkor még nem tolerálta, és az elnök megsemmisítő vereséget szenvedett 2010-ben. Az újabb fordulópont 2012, a nagyon sikeres medvegyevi elnökség után Vlagyimir Putyin visszatérése, és a meredek konzervatív fordulat Oroszországban.
Meggyőződésem, hogy a 2013-as Majdan jelentős részben mintegy a folytatása volt a 2011–12-ben Oroszországban zajlott Putyin-ellenes demonstrációknak:
a putyini „modell” nem volt vonzó az ukránoknak (sem). Az orosz elnök szereti megalázni külföldi partnereit, de Ukrajna esetében ezt különösen látványosan csinálta, még az oroszbarátnak mondott Viktor Janukovics elnöksége idején is. Nem véletlen emlegetik ukrán kommentátorok, hogy senki sem tett többet az ukrán nemzeti eszme felkorbácsolása érdekében, mint Vlagyimir Putyin.
A fő probléma abban van Oroszország szempontjából, hogy nem tudott vonzó lenni Ukrajna számára. Mindennek itt van a gyökere. Meglehet, van igazság azokban az érvekben, amiket Moszkva most emleget, de ha valaki nem is ért ezekkel egyet, tetszik, nem tetszik, az oroszok így gondolkodnak: Ukrajnából egy Anti-Oroszországot akar létrehozni a Nyugat, Ukrajna NATO-tagsága fenyegetés Oroszország számára, Ukrajnában nacionalista rezsim van; amikor a Donbasszt lőtte az ukrán hadsereg és civil áldozatok voltak, senki nem tiltakozott, a 2014-es gyalázatos odesszai tömegmészárlás felelőseit nem büntették meg, a háború mindenképpen elkerülhetetlenné vált, hiszen Kijevnek esze ágában nem volt betartani az egyetlen békés rendezési tervet, a minszki megállapodást, stb. Ezért van az, hogy az oroszországiak kétharmada támogatja a háborút, és csak negyedük ellenzi.
Mégis, ez a totális és nyílt katonai agresszió, amit most Moszkva alkalmazott Ukrajnával, egy nem pusztán szomszédos, hanem testvérinek mondott országgal szemben, inkább az orosz vezetés – és a Borisz Jelcin által létrehozott, szuperperszonifikált orosz politikai rendszer – sarokba szorítottságát, ebből következően stratégiai gyengeségét demonstrálja (abban az értelemben, hogy a „hagyományos” eszközöket tekintve alulmaradt), miközben a hősiesen viselkedő Zelenszkij ukrán elnök globális hérosszá válik.
Ez a konfliktus azért is különösen súlyos, mert itt nem lehetséges kompromisszum, mindkét félre vonatkozik: győzelem vagy halál.
