Azt a két gépelt oldalt, amit most a kezemben tartok, a távoli szerző nekünk írta – ez nem lehet kétséges! Nekünk, 2022 Magyarországának, amelynek polgárait – mint azt a Himnuszunkból is tudjuk – már régen a balsors tépi. Egy-két helyi hivatkozást kivéve a szövegben minden stimmel! Pedig nincs benne sem az, hogy „magyar”, sem az, hogy „Hungary”, de még az sem, hogy Budapest. Az pedig, hogy Kompország, végképp nincs benne, pedig ez az, amit igazán ért a magyar – mármint az, aki érteni akarja.
Mint egy romantikus regényben a palackpostát, ezt az írást a sors véletlenül sodorta a tenger partjára – helyesebben a számítógépem képernyőjére. Váratlanul, vagy inkább meglepetésszerűen, ugyanis nem vártam – de már régóta vágytam valami ilyen, a reveláció erejével ható, összefoglaló elemzésre arról, hogy a kormányváltáson túl mit is kellene tennünk a gazdaságban és a társadalomban.
Mindenekelőtt kezdjük a Wikipédiánál, amely szerint az oximoron „egymásnak ellentmondó fogalmakat foglal szoros gondolati egységbe”. Ez most fontos lesz, hiszen a második lap végén a szerző maga sem mulasztja kijelenteni, hogy az általa – vélhetően elsőként – használt „progresszív kapitalizmus” jelzős szerkezet nem oximoron, hanem egy nagyon is értelmezhető, használható szókapcsolat, amely a modern kapitalizmus új, emberarcú és környezetbarát korszakát jelzi. Írásában éppen ehhez fogalmaz meg szempontokat és követelményeket.
Hogy új korszak van, hogy mást és másképpen kell csinálnunk, mint eddig, azt a hazai közvélemény döntő része már felismerte vagy legalábbis érzékeli.
A közgazdasági és közigazgatási szakirodalom már könyvtárnyi kötetben tartalmaz tabudöngető, paradigma-változtató szándékokat és elképzeléseket. Az egyetemi előadásokban még a nem szakági hallgatókat is felvillanyozó új megközelítések hangzanak el. A nyilvánosság jelesebb része már nem csak a felszínt, hanem a mélyebb összefüggéseket is feszegeti. Jónak vagy kevésbé jónak, reálisnak vagy irreálisnak tűnő elképzelések merülnek fel, sajnos sokszor inkább egymással vitázva, semmint azzal, amit közös akarattal magunk mögött kellene hagynunk.
A „palackposta” üzenete viszont rövid és célratörő. Szerzője az alapokat, a dolog lényegét fogalmazta meg, esetenként tézisekbe csoportosítva. Egy új társadalmi-gazdasági váltás leginkább lényeges szempontjait, sarokpontjait rögzítette, s amit ily módon definiál, azt – kétségtelenül bátor, szinte provokatív szóhasználattal – „progresszív kapitalizmusnak” nevezi. Hűha!
A szerző abból indul ki, hogy az elmúlt 40 évben a fejlett gazdaságok világában – ahová nem mellékesen Magyarország is csatlakozni akart az 1990-es rendszerváltáskor – az alacsony adók, a dereguláció és a szociális programok csökkentésének szabadpiaci programja volt a meghatározó. A volt szocialista tábor országainak emellett az állami tulajdon mindenáron történő privatizációját is meg kellett valósítaniuk, többé-kevésbé érthető okok alapján és érvelések hatására. Mindeközben voltak válságok, gazdaságiak meg politikaiak is: mindenekelőtt a 2008-as világgazdasági krízis, no meg a még mindig tartó világjárvány. Ez utóbbiak különösen rávilágítottak az eddig működő (vagy működőnek vélt) társadalmi-gazdasági modell sérülékenységére és fenntarthatatlanságára. És akkor még nem is említettük az élhető természeti környezet megmentésének gigantikus feladatát…
Az írás szerzője igen határozott és egyértelmű értékelést ad a kapitalizmus eddigi modelljéről: „A neoliberális kísérlet látványos kudarcot vallott”. A növekedés összességében alacsonyabb, mint a második világháború utáni negyedszázadban volt, ráadásul a növekedés hozamának döntő része a jövedelmi skála legtetején jelentkezett. A szerző kőkemény kritikát fogalmaz meg, amikor azt mondja, hogy a többség több évtizedes stagnáló vagy akár csökkenő jövedelme után „a neoliberalizmust halottnak kell nyilvánítani és el kell temetni” (sic!). „Ha már tudjuk, hogy mi nem működik, akkor tegyük fel azt a kérdést is, hogy milyen gazdasági rendszer szolgálja leginkább az emberi jólétet” – szólít meg mindannyiunkat.
Nos, kik vannak a porondon és milyen alternatívákat kínálnak? Értékelése szerint a politikai jobbközépet azok alkotják, akik a társadalom felett is uralkodó piaci logikát, azaz változatlanul a neoliberális kudarcot képviselik. Ettől némileg különböznek a Bill Clinton és Tony Blair hagyatékát őrző „balközép reformisták”, akik viszont a neoliberalizmus emberarcú változatát preferálják.
A szélsőjobboldali nacionalizmusnak, amely tagadja a globalizáció előnyeit, és minden gondot a külföldiekre akar hárítani, a szerző szerint nincs is komolyan értékelhető gazdasági modellje, így hát nekik nem is szabad lapot osztani. Ez utóbbi kérdésben Donald Trump elnökségére hivatkozik, amikor is a gazdagok számára kedvező adózási, befektetési és pénzügyi konstrukciókat vezettek be, miközben visszaszorították a szociális programokat.
A szerző nemcsak átfogó víziót, hanem konkrét cselekvési modellt is megfogalmaz a sikeres átállás érdekében. A „palacküzenetnek” erről az oldaláról nézve a javaslat közgazdaságilag alkalmasnak, sőt, a szükséges politikai kompromisszumok lehetőségét is biztosítónak látszik. A javasolt modell négy olyan prioritást tartalmaz, amelyeket – ezt már én teszem hozzá – szívós és következetes kormányzati munkával, a társadalom támogatását is megnyerve meg lehet, és meg is kellene valósítanunk Magyarország gazdasági és szociális fellendülése érdekében.
Nos, melyek ezek?
1. Helyre kell állítani a piacok, az állam és a civil társadalom közötti egyensúlyt. A lassú gazdasági növekedés, az egyenlőtlenségek növekedése, a pénzügyi instabilitás és a környezet leromlása – ezek olyan problémák, amelyeket a piac szült, és így a piac önmagában nem tud és nem is fog tudni úrrá lenni rajtuk. A kormányoknak kötelességük korlátozni és alakítani a piacokat környezetvédelmi, egészségügyi, munkabiztonsági és egyéb szabályozások révén. A kormányok feladata az is, hogy megtegyék azt, amit a piac nem tud vagy nem akar megtenni, például aktívan befektetni az alapkutatásba, a technológiába, az oktatásba és a választópolgárok egészségébe.
2. A második szempont annak felismerése, hogy a „nemzetgazdagság” tudományos kutatások eredményeire épül, de egyúttal olyan társadalmi szerveződés is, amely lehetővé teszi, hogy nagy csoportok dolgozzanak együtt a közjó érdekében. A piacok továbbra is kulcsfontosságú szerepet kell hogy játsszanak a társadalmi együttműködés elősegítésében, ám csak akkor szolgálják ezt a célt, ha a jogállamiság uralma alatt állnak és demokratikus ellenőrzésnek vannak kitéve. Ellenkező esetben egyesek meggazdagodhatnak akár mások kizsákmányolásával, vagyon- vagy járadékszerzéssel – nem pedig valódi, a piacot meghódítani képes saját produktummal. (Itt és a hasonló kritikai szakirodalomban a „járadékszerzés” tartós piaci előnyt és/vagy rendszeres többletbevételt jelent, nemegyszer valamilyen „eltévedt” jogszabály vagy rendelkezés alapján.)
3. A harmadik ügy a piaci erő növekvő koncentrációjának problémája. Az információs előnyök kihasználásával, a potenciális versenytársak felvásárlásával és az új piaci aktorok elé emelt belépési korlátok megteremtésével a domináns cégek jelenleg nagyszabású járadékvadászatot folytathatnak – mindenki más kárára. A vállalkozások piaci erejének növekedése és a munkavállalók alkupozíciójának hanyatlása nagyban megmagyarázza, miért olyan magas az egyenlőtlenség, és miért olyan problémás a növekedés. Ez a piactorzító hatás a jövőben csak nőni fog, s amennyiben a kormányok nem vállalnak ebben az ügyben aktívabb szerepet, a robotizáció és a mesterséges intelligencia elterjedése tovább fogja növelni a korábban megszerzett előnyökből adódó társadalmi feszültségeket.
4. A progresszív kapitalizmus negyedik kulcspontja a gazdasági hatalom és a politikai befolyás közötti összejátszás felszámolása. A gazdasági hatalom és a politikai befolyás kölcsönösen erősítik és fenntartják egymást, különösen ott, ahol a gazdag egyének és befolyásos vállalkozások korlátlanul költhetnek erre. A választási rendszer egyre kevésbé lesz demokratikus, a demokráciához oly szükséges fékek és ellensúlyok rendszere valószínűleg nem tartható fenn, és már semmi sem lesz képes korlátozni a gazdagok hatalmát. Ez nem pusztán erkölcsi és politikai probléma, hiszen a kisebb egyenlőtlenséggel jellemezhető nemzetgazdaságok jobban teljesítenek – ezt statisztikai adatok támasztják alá! „A progresszív-kapitalista reformokat tehát (1) a pénz politikai befolyásának csökkentésével, valamint (2) a vagyoni egyenlőtlenség csökkentésével kell kezdeni” – fogalmazza meg egyértelmű következtetését a szöveg írója.
S bár a javaslatok radikálisnak tűnnek, a „palacküzenet” szerzője nem kívánja leváltani a kapitalizmust; az viszont kétségtelen, hogy annak történelmi reformjára tesz javaslatot. Ezt az új történelmi formát nevezi ő „progresszív kapitalizmusnak”. Vélhetnénk, hogy a ma Magyarországon is regnáló rendszer politikai, gazdasági és társadalmi hátrányait oly pontosan írja le, mintha több hónapos tanulmányutat tett volna nálunk – pedig nem.
Az igazság talán az, hogy Magyarországon a neoliberális kapitalizmusnak egy oly gátlástalan, oly pofátlan formációja alakult ki, amely a társadalom többségében a szokásosnál általánosabb következtetések és mélyebb változtatások szükségességét is felveti. Mondhatjuk úgy is, hogy „kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb” – volt már ilyen az elmúlt 30 évben…
Végül is ki ez a szerző, aki a távolból üzent nekünk? Nos, ő korunk egyik legkiemelkedőbb közgazdásza, s mint ilyen, Nobel-díjas is. Volt a Világbank vezető közgazdásza, jelenleg a New-York-i Columbia Egyetem professzora, de emellett elnöke az USA elnöke mellett működő Gazdasági Tanácsadók Tanácsának is. Természetesen Joseph E. Stiglitzről van szó, számos szakkönyv és felelős publikáció széles körben ismert és nagyra tartott szerzőjéről. Ez az írása a minap egy más témában indított internetes keresgélés közepette tűnt fel a számítógépem képernyőjén, tényleg mint egy palackba rejtett véletlen üzenet. Mint utóbb kiderült, ez a dolgozata csaknem három éve jelent meg, elsőként a Project Syndicate nemzetközi médiaszervezet publikációjaként. Sokat mond, hogy a cikk szövegét, illetve üzenetét akkor más fórumok is átvették, köztük a New York Times és a Financial Times is, ez utóbbira utal a novekedes.hu-n akkor megjelent rövid hazai ismertetés is.
A neoliberalizmus (amelyről nem felesleges hangsúlyozni, hogy egy közgazdasági fogalom, és vajmi kevés köze van a politikai liberalizmushoz) évtizedek óta hatalmas károkat okozott a társadalomban és az emberi környezetben, miközben – nem egyedüliként – a sokat vitatott GDP és az abból származtatott más, szintén kifogásolható mutatók bálványozására építette egész logikáját. Ha egy kormány, egy ország, egy rendszer végleg szakítani akar a neoliberalizmussal, amelyre Magyarországon is végképp megérett a helyzet, akkor nagyon alapos megfontolások és egyeztetések alapján egy átfogó menetrendet kell kialakítania a gazdaság szereplőivel és a lakossággal. A szükséges fordulatról globális tudományos és közéleti vita folyik immár sok éve – ennek jelzésére példaként említsük meg a Financial Times-ban évekig közölt vitasorozat szlogenjét: „Kapitalizmus. Itt az ideje az átállításnak.”
Mindenütt sok múlik azon, hogy a reformerek olyan határozottan tudjanak küzdeni az új rendszerért, mint azt korábban a magánérdekek túlerőben lévő hadosztályai tették az egyenlőtlenségek megteremtéséért és a természeti kincsek birtokba vételéért. Olyan társadalmi-gazdasági modellt kell bevezetnünk, amely az oktatást, a kutatást és az emberi környezet védelmét tekinti prioritásnak, és ezzel biztosítja az utánunk jövő generációk boldogulását is. A progresszív kapitalizmus feladata az is, hogy egyetlen polgártól se tagadják meg a tisztességes élet alapvető feltételeit, ezek között a gazdasági biztonság, a munkához és a megélhetéshez, majd a tisztes nyugdíjhoz való jog, a hatékony egészségügyi ellátás és a megfelelő lakhatás biztonsága, valamint a gyermekek számára garantált minőségi oktatás is hangsúlyosan szerepel. Csatlakoznunk kell a Nobel-díjas közgazdász véleményéhez: a nacionalisták és más dogmatikus neoliberálisok által kínált alternatívák csak stagnálást, egyenlőtlenséget, környezetrombolást és politikai viszályt, romboló gyűlöletkampányokat eredményeznek.
A progresszív kapitalizmus a legéletképesebb és legreálisabb alternatívája annak az embertelen pénzpiaci ideológiának, amely mára nálunk és a világban egyértelműen kudarcot vallott. A progresszív kapitalizmus jelenti a legjobb esélyt arra, hogy megszabaduljunk jelenlegi rossz gazdasági és politikai közérzetünktől.
Áprilisban Magyarországnak választania kell a címben szereplő alternatívák közül.
Nos, progresszív kapitalizmust vagy barbárságot akarunk?
