Érdekképviseleti vezetőként, valamint szakértői munkáim során számtalan olyan hatósági, bírósági eljárást volt módom megismerni az elmúlt évtizedekben, amikor az állampolgár (ideértve az állampolgárok által létrehozott jogi személyeket, vállalkozásokat is) próbálta meg a magyar állammal (ideértve az állam bármely hatalmi, közigazgatási szervezetét is) szemben jogi úton bizonyítani az igazát bíróságon. Az 1991. évi XXVI. törvény tette általánossá (ami egyébként a későbbi uniós csatlakozásunk előfeltétele is volt), hogy a magyar állam és annak szervezetei is jogalanyok, perelhetnek és perelhetőek, ideértve a hatósági döntéseiket is.
Az akkori Alkotmánybíróság által kikövetelt törvény eredményeként jogosultak lettünk a bíróságtól jogvédelmet kérni minden hatósági és/vagy közigazgatási szerv döntésével szemben. Az új jogi környezetben az állammal egyenrangúnak gondolhattuk magunkat a bíróságok előtt. Az elv tehát szép, de még szebb lenne, ha ez a gyakorlatban is így működne. Sajnos a múlt nyomait három évtized elteltével is felfedezhetjük a hatályos jogszabályokban éppen úgy, mint a bírósági eljárásokban, sőt nem ritkán a bírók jogfelfogásában és a döntésekben is!
Írásomban két, az állammal szembeni bírósághoz fordulás jogát még ma is súlyosan korlátozó törvénykezési gyakorlatot vizsgálok. Közös bennük, hogy a hatalommal szembeni bírósághoz fordulás joga a gyakorlatban többnyire csak olyan politikai deklaráció, amelynek megváltoztatása április 3-át követően, a reményeim szerinti új kormány egyik kiemelt feladata kell, hogy legyen.
1. A bírósági eljárások megindításához és végigviteléhez jelentős anyagi és humán erőforrásra van szükség.
A hatályos törvényi szabályozás szerint a perindító félnek a saját költségei vállalásán túl, szembe kell néznie rendkívül magas illetékekkel és annak kockázatával is, hogy pervesztés esetén, meg kell fizetnie a perbe vont fél, a hatalom jogi költségeit is – mindkettőt a kárérték százalékában.
A jogalkotó épp a fizetendő jogi költségekkel igyekszik akadályozni az indokolatlan peres eljárások megindítását. Ugyanakkor bizonyítható, hogy a peres eljárások magas költségei miatti perkockázat nagyon sokszor ott is akadályozza a perindítást, ahol a pernek helye lenne. A keresetindításkor pedig sem az érintett, sem a felkért jogi képviselő nem lehet biztos abban, hogy neki sikerülni fog bizonyítania a hatalom felelősségét, még akkor sem, ha valóban a felelőst vonta perbe.
A magas költség kockázata általában is szembe megy az Unió jogával, de biztosan sérti azt, ha ez olyan perben jelentkezik, ahol az állam a perbe vont fél. Az állam és hatalmi szervezetei ugyanis korlátlan humán és anyagi erőforrással, információs hozzáféréssel rendelkeznek a bírósági eljárásokban. Az állami intézmény számára a pereskedés jogi költségei semmilyen korlátot nem jelentenek, szemben az állampolgárral. Így a magas perkockázat visszatartó ereje kizárólag a pert indító állampolgárnál jelentkezik, amely önmagában is megbontja a peres eljárásban résztvevő felek között elvárt egyensúlyt.
A nemzetközi jog nem csupán ismeri ezt a helyzetet, hanem évtizedek óta példát mutat arra, hogy az állampolgári joghátrányt miképpen kell tompítani. Amikor az állampolgárnak az állammal van jogvitája, és az eljut a nemzetközi jogi fórumokhoz, az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB ), valamint az Európai Unió Bíróságához (EUB), az eljárást kezdeményezőnek a saját költségein túl nem kell egyéb költséggel számolnia.
Mindkét bíróságon előfordul, hogy a beadványozó kérelme ránézésre is alaptalan. Ilyenkor mindkét bíróság röviden elutasítja a kérelmet. Ugyanakkor abban az esetben, ha a kérelem alapján csak az eshetőség szintjén is, de lehetségesnek találják, hogy a kérelmezőnek igaza lehet, úgy az eljárás a bíróságok költségére megindul. Azonnal érvényesül ugyanis az a jogelv, hogy ilyenkor az eljárás lefolytatása elsődlegesen nem is a kérelmező, hanem az eljárásban érintett állam és/vagy az Unió szervezetének az érdeke. Az államnak - ideértve az Unió szervezeteit is - ugyanis biztosnak kell lennie abban, hogy a tevékenységét az állampolgárok érdekeinek megfelelően végzi, és e tevékenység nem okoz jogsérelmet. Az államnak ugyanis mindig kiemelt érdeke az igazság kiteljesedése. A bírósági eljárás elmaradása azt is jelentené, hogy az eljárás során esetlegesen jogsértőnek minősülő gyakorlat fennmarad, folytatódik, ami a hatalmi intézmények alapítási céljaival ellentétes.
Az EJEB és az EUB eljárásainak minden költségét ezért a tagállamok befizetései finanszírozzák. Ha az eljárás végén a bíróság arra jut, hogy a kérelmezőnek nem volt igaza, úgy erről döntést hoz, de költséget a kérelmező felé ekkor sem vet fel. Ilyenkor az állam és az Unió szervezete számára az a tudat, hogy eljárása jogszerű, megfelelő hozadék. Ha viszont kiderül, hogy a kérelmezőnek igaza van, úgy az érintett államnak vagy az Uniónak meg kell térítenie a kérelmező költségeit és többnyire méltányos jóvátételt is kell fizetnie. Számos nemzetállam joga is a fentiek szerint szabályozza, ezzel segíti az állammal szembeni eljárásokat. Néhány területen ez a magyar jogban sem ismeretlen. A kétszintű közigazgatási eljárások során a fellebbezés többnyire költségmentes, és eljárási költség csak a jogerős döntések bíróság előtti megtámadásakor merül fel először.
2. Az általános jogfelfogás szerint a bírósági eljárásban a bizonyítási teher azt a félt terheli, akinek érdekében áll a kereseti kérelem bírói eldöntése.
A nemzetközi bíróságok joggyakorlatának bemutatása során utaltam rá, hogy abban az esetben, ha akár csak a lehetőség szintjén is felmerül az állam cselekedetének jogsértő volta, úgy elsődlegesen az állam elsődleges érdekének kellene lennie az igazság bíróság általi feltárásának. Sajnos ez a gyakorlatban szinte sosem érvényesül. Általános tapasztalatom, hogy a bíróságok napi tárgyalásvezetési gyakorlata is tévesen értelmezi a polgári perrendtartás vonatkozó törvényi előírásait:
„Törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el (a továbbiakban: bizonyítási érdek)”
A törvény helyesen nem nevesíti, hogy mindig a perindító felperesre hárulna a bizonyítási teher, hanem a bizonyítást attól a féltől, adott esetben mindkét féltől várja el, akinek az érdeke, hogy az eljárás eredményesen (értsd: bizonyítás lefolytatását követően, abból tényeken alapuló érdemi bírói döntéssel) záruljon.
Az Alaptörvény szerint „Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.”
Az idézett előírásából is kötelező erővel következik, hogy minden olyan esetben, ha egy állampolgárban, vagy az állampolgárok széles csoportjában az a kétség fogalmazódik meg, hogy az állam – vagy annak egyes szervei – az állampolgárok érdekeivel ellentétesen jár el, a polgároknak és az államnak közös érdeke az igazság kiteljesítése (értsd: bíróság általi feltárása). Ez megfordítva azt is jelenti, hogy minden olyan lépés akár az állampolgár, akár a közhatalom szereplői részéről, amely az igazság feltárását késlelteti vagy akadályozza, az Alaptörvényben foglalt egyik legfontosabb jogelvet sérti meg.
Az állam és a közhatalom szervezeteinek működése körében fogalmilag kizárt személyes érdekről beszélni, így kizárólag az intézményi érdek értelmezhető. Az intézményi érdeket pedig az alapítói cél határozza meg, nem pedig az intézményt irányító döntéshozók személyes érdeke. Csak a vezetők egyéni érdeke lehet a mulasztásuk és felelősségük kimondásának akadályozása, de érteni kell(ene), hogy az állampolgárok által indított perekben nem az intézmény döntéshozói az alperesek, hanem maguk az intézmények.
Éppen ezért a közhatalmi szervezetek bírósági eljárásaiban súlyosan jogsértő, ha a jogi képviselő nem az intézmény alapítói érdeke szerint lép fel, hanem a képviseleti megbízást kiadó intézményvezető vélt személyes érdekeit igyekszik az eljárásban érvényesíteni, akár az intézményi érdekkel szemben is! Az ilyen képviseleti magatartást a jog álképviseletként határozza meg akkor is, ha a megbízó intézmény nevében aláíró vezető nem az igazság perbeli feltárására ad ki megbízást, hanem az intézményi döntéshozók felelősségének kizárására.
A gyakorlatban ma szinte példa nélküli, hogy az intézményi jogi képviselő megbízatása kifejezetten az igazság feltárásának aktív segítésére szóljon. A megbízás szinte minden esetben az érintett intézmény felelősségének kizárására szól, s ennek az általános bírói tárgyalásvezetés sajnos tág teret ad. E jogellenes tevékenységnek a bírói támogatása ma az ítélkezési gyakorlatból is kiolvasható, amikor az ítélet indoklása megfogalmazza, hogy a felperes állampolgár nem tudta bizonyítani az alperes állam, intézmény felelősségét.
Ezzel szemben a joggal összhangban lévő ítéleti indoklásnak kizárólag az felelne meg, hogy „a bíróság, a bizonyítási eljárások lefolytatását követően arra az álláspontra jutott, hogy az alperesi állam, intézmény kifogásolt döntése szakmailag is jogilag is helytálló, vagy jogsértő volt”. Az EUB több ítéletében rögzítette, hogy e két lehetőségtől eltérő döntésre a nemzeti bíróság azért nem juthat (ilyen lenne, ha a bíróság nem folytat érdemi tárgyalást), mert az állam felelősségi körében az állampolgárnak a bíróság az egyetlen, egyben utolsó lehetősége az általa vélt jogsérelem megállapítására.
