A több mint hatszáz oldalas Termőtestek 2021 őszén jelent meg, de már 2014 óta dolgozott rajta. Milyen párhuzamokat, eltéréseket lát az időközben kiadott könyvei között?
A Termőtestek mellett két gyerekkönyvet és egy ifjúsági regényt írtam, stilisztikai szempontból itt kicsi az átjárhatóság, talán annyi, hogy az ifjúsági regényben is fontos az életszerű, utcai nyelvhasználat – ahogy a Pinkyben is az volt –, a Termőtestekben pedig ez újabb regiszterekkel keveredik. Az Ördögcsapás egy roadmovie-szerűség vidéki fiatalok kilátástalanságáról egy elemelt alföldi tanyavilágban, ebből a kényszerpálya érzete, hogy a szereplők egy „cinkelt” játszmában sodródnak, a Termőtestek urbánus, Sin City-szerű világában is jelen van. Minden könyvemnek van egy erős kötődése a műfajisághoz, de a Termőtestek a Pinkyhez vagy az Ördögcsapáshoz képest sokkal önfejűbb és kísérletezőbb, kevésbé akarja beteljesíteni vagy kielégíteni a zsánerekhez kötődő elvárásokat. Nyelvileg vagy az erőszak ábrázolása miatt is nehezebben befogadható, gyakrabban elkalandozik. Olyan betétek vannak a szövegben, amiket a Pinky idején megírni sem tudtam volna, mert nem rendelkeztem az ehhez szükséges írástechnikai tudással.
Tekinthető a Termőtestek az eddigi pályája főművének?
Az elmúlt hét év alatt biztos, hogy a Termőtesteken dolgoztam a legtöbbet, és ebbe öltem a legtöbb figyelmet, de ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy azt mondjam, ez a főművem. Általában mindig azt érzem annak, amit épp befejeztem, de ez elmúlik, amint elkezdek dolgozni a következőn. Másrészt az említett másik két könyvhöz képest – és talán ezért is juthatott az eszébe, hogy valamiféle magnum opus – sokkal többet vállal, és áthatja egy „ami a csövön kifér” hozzáállás. Sok mindent magába olvaszt, ami nekem fontos volt ebben az időszakban, mint a pszichológiai vagy társadalmi determináció kérdése.
Kilátástalanság jellemzi a regénybeli Höksring város lakóit, akárcsak az ifjúsági regényében, de mintha érzékelhető lenne némi generációs ellentét is a családokon belül. Az apák és gyermekek ellentéte jól ismert motívum a mítoszokból és az irodalomból, mennyire érzi ezt az ön regényét meghatározó problematikának?
Igen, csak itt nem egy Mefisztó-szerű figura szórakozik a szereplőkkel, mint az Ördögcsapásban, hanem az őket körülvevő társadalmi és természeti rendben válnak statisztákká. De szerintem ez összetettebb egy sima generációs konfliktusnál. A regényben a felmenők elrajzolt karikatúraként vannak jelen, mint a tolókocsiban hörgő szexista nagypapa vagy a rikácsoló nagynénik, más szereplőkre viszont épp a gyökértelenség a jellemző. A vidékről a városba szakadt lányra, akit megerőszakolnak egy kuka mögött, nehezen húzható rá, hogy egy generációs konfliktus bántja. Inkább a kapaszkodók hiányát vagy megkérdőjelezhető voltát mondanám közös nevezőnek, ami alá persze odaérthetjük az idősebb generációk mintáinak szétmállását is. A fogódzók felszámolása írás közben is fontos volt: amikor úgy éreztem, belesimulna a szöveg egy jól meghatározható ideológiába vagy sémába, akkor azonnal azon kezdtem dolgozni, hogy szétírjam, megkérdőjelezzem. Egy szöveg számomra addig termékeny, amíg a kérdésfelvetései nem merevednek sémákká, bedobok egy témát, de igazából nincs róla határozott állításom, csak bizserget.
Valójában miért térnek vissza a szereplők folyamatosan a gombákhoz?
Három szereplő életében kiemelten fontos a gomba. Az egyik a szex- és gombafüggő, teljesen szétcsúszott figura, a másik az ő barátja, aki valamiféle dekadens beavató mesterként funkcionált, a harmadik pedig egy haldokló kamaszgyerek, aki a föld alatt agonizál és gombásodik. Egyikük gombafogyasztása sem magyarázható csak a kilátástalansággal, hiszen ők, mondjuk úgy, felső középosztálybeli figurák, mérsékelten indokolt a menekülésük a mindennapoktól. A gomba vonzereje számukra maga a titok, ami körüllengi, hogy ez a gomba valamiféleképpen többet megmutat a valóságból, a tapasztalásból. Nekik inkább egy transzcendentális, és nem egy társadalmi kitörés lehetőségét jelenti. Viszont – és itt fontos, hogy nézőpontkarakterekről van szó – mindig az adott szereplőnek a perspektívájából találkozunk a gombákkal, így a hozzájuk kapcsolt ideák és elvárások is kétségesek. Például annak a szereplőnek az esetében, aki a könyv végére a gomba- és szexfüggőségből jut el valamiféle vallásos önfelmentésig, szintén megkérdőjelezhető, hogy a gombák valóban lehetnek vallás tárgyai, vagy ez csak a figura önámítása.
Mindemellett a regénybeli gombametafora rengeteg jelentéssel feltölthető, de számomra a szöveggel való birkózást jelentette, ahogy próbáltam formába kényszeríteni azt a jelenetfoszlányokból meg mondattöredékekből álló masszát, amit „ötletnek” szokás hívni. Írás során gyakran éreztem, hogy van ebben valami eredendően idegen, kontrollálhatatlan, mint a város mögötti gombajelenlétben.
Gyakran hangoztatja, hogy a szépirodalmi és zsánerszövegek éles megkülönböztetése, vagy a kategóriákban, címkékben való gondolkodás nem túl hasznos. Lát valamilyen változást ebben az elmúlt években, akár a határon billegő alkotásoknak köszönhetően?
Annak, hogy léteznek behatárolhatatlan művek, igazából nincs újdonságereje. Ha megnézzük a világirodalmi klasszikusainkat, teli vagyunk olyan művekkel, amelyek minden inspirációt magukba szívva próbálnak meg egy egyedi esztétikát létrehozni. Az irodalomnak ugyanolyan klasszikus stratégiája a hibriditás, mint a formahűség. Ami a recepció szempontjából változás, hogy a közelmúltban több cikk született a hazai kritika válságáról, hogy az nem tud túllépni a saját prekoncepción vagy a szépirodalmiként „kicementesedett” ízlésen, ami szerintem is egy létező probléma. Ugyanakkor a kritikai mező önkorrekcióját jelzi, hogy erről megindult egy diskurzus. Annak megállapítása, hogy egy szöveg passzol ebbe vagy abba az irodalmi kategóriába, szerintem a kritika nulla foka, egy minimális belépőszint: az érdekes dolgok ezután kezdődnek. Mindig elszomorít, amikor egy kritika tétje nem több a címkézésnél vagy annak kimondásánál, hogy ez jó, ez meg rossz, és megspórolja a miérteket, hogy ez a szöveg miért úgy működött, ahogy, miért okozott élvezetet vagy éppen irritációt.
