Felhívott az igazgatónő, hogy azonnal menjek be az iskolába.
Mondtam, a gyerekekkel tanulok, a feleségem dolgozik, majd holnap.
Jó, de holnap mindenképp.
– Mégis, miért?
– Majd holnap.
A hangja katonásan pattogó volt, kissé izgatott, de nem szokatlan. Mindig idegbajosnak látszott, a jelentéktelen ügyeket is hisztérikusan tálalta. Elgondolkodtam, mi lehet ilyen sürgős, amiért be kell mennem. Pár napja találkoztunk videóchaten, ott voltak a kollégák is, bárgyún mosolyogtunk, unottan hallgattuk a beszűrődő edénycsörömpölés és gyereksírás hangjai által kísért háromnegyedéves beszámolókat. Nyilván az lehet, gondoltam, hogy nem akarok a következő hetekben tanítani, illetve a gyerekeimet nem szívesen viszem a tomboló járvány idején iskolába. Volt egy kellemetlen üzenetváltásunk, ahol minden empátia nélkül közölte, hogy mindenki fél, ő is fél, neki is van gyereke, bár már nagy, ő is szenved a digitális oktatástól – én nem is említettem, hogy szenvednék, csak féltettem a gyerekeimet –, tehát nem tudja megérteni, már ne is haragudjak, kötelességem tanítani.
Az iskola portáján álldogáló pedasszisztensek zavartan nevetgéltek, nyilván ők mindent tudtak, de nálam biztos többet. Az iskolatitkár szenvtelenül köszönt, a könyvtárosnő biztató melegséggel. Az iskola egy ideje úgy nézett ki, mint valami kórház sürgősségi gyerekosztálya: tisztaság, gyógyszerszag a falakon színes mértani alakzatok. A fenntartóváltás óta dőlt a pénz, érseki látogatások és pálfordulások követték egymást, a vasárnapi áldozás és szentségimádás néhány kollégánál komoly színészi teljesítménnyel párosult. A gazdag és magukat a hatalom akolmelegében érző szülők szép lassan átvették az irányítást. Volt pénz, paripa, és volt a mindent maga alá gyűrő fegyver, a szeretetmarketing. Évek óta rosszul éreztem magam a kiszolgáltatott kollégák és a tanulók lelkét velejéig megfertőző képmutatástól és álszenteskedéstől. Mindennap küzdöttem ellene. Szövetséget kötöttem a lázadó kamaszlelkemmel. Betyárpertuban álltam a renitens diákokkal. A tökéletes iskolában tökéletlenül önazonos voltam.
Most mégis féltem. Az igazgatónő sportosan elegáns és minden mozdulatában hamis volt. Mint mindig. Mosolygott. Mint mindig.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntem.
– Fáradj be, kérlek!
Beléptem az irodába. Középen az atya, jobbra a helyettes, balra az igazgatónő. Leültem a bőrkanapéra, vészjóslón nyikorgott. Sziasztok, mondtam, vagy mondtam volna, ha az izgalomtól kiszáradt torkomban nem csuklik el a hang.
– Azért hívtunk, hogy ne mástól tudjad meg, hanem tőlünk, ez mégis így tisztességes – mondta az igazgatónő. Egy szülői bejelentés alapján intézkedünk, aminek az alapja egy tanuló bejelentése, állítólag te kompromittáló képet tettél fel magadról egy Facebook-csoportba. Ez igaz?
– Nem tudom, miről van szó – feleltem. – Te láttad ezt a képet?
– Én nem – mondta az igazgatónő. – De a szülő látta, és a fenntartó utasítására feljelentést tettünk. És egyáltalán, miért lépsz be ilyen csoportba? Nem gondoltad, hogy más felnőtt is benne lehet?
– Nem gondoltam – mondtam.
Beszéltek. Láttam, de nem hallottam őket. Az atya fiatal volt. Ezen mindig csodálkoztam, hogy lehet egy pap ilyen fiatal. Az igazgatóhelyettes is fiatal volt. Ezen nem csodálkoztam. A gyerekeimre és a feleségemre gondoltam. Hogy mennünk kell. Minél messzebb. Ezektől távol. Tavaly a feleségemet vádolták meg igaztalanul a munkahelyén, most engem. Ez nem lehet véletlen, gondoltam, valakik kiadták a kilövési engedélyt.
– Ez mégis egy katolikus intézmény – mondta az igazgatónő. A beszélgetés során ezt többször megismételte. Mint egy boszorkány a varázsszavakat. Ábelesz kóbelesz.
Harmadnapra jöttek. Kiskorú veszélyeztetésének alapos gyanúja, állt a lefoglalást elrendelő határozatban. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a rendőrségnél jelentettek fel. Nem az egyházmegyénél vagy valamilyen inkvizíciós testületnél, hanem a nyomozó hatóságnál. A kurva anyjukat, sziszegtem halkan. A gyerekek kinn a töltésen legeltették az állatokat.
– Nem lesz bajuk? – kérdezte az egyik rendőr.
– Nem, nagyon ügyesek – válaszoltam.
Hárman voltak és mindent vittek. Mindent, ami a számítástechnikai jelzővel ellátható, vagy az ilyen jelzővel ellátható rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozónak minősül. Nagyon kedves emberek voltak. Jöttek, mentek.
– Miért voltak itt a rendőrök? – kérdezte a fiam, miközben az anyukájának szedett kis mezei virágcsokrot szorongatta.
– Hogy elvigyék a számítógépeket – mondtam.
– Miért? – kérdezte a fiam, ezt már sírós hangon.
– Mert azt gondolják, valami rossz van rajtuk, amivel gyerekeket bántok.
– De, apa, te soha senkit nem bántasz – mondta a fiam.
– Nem, kisfiam – feleltem –, én nem bántok senkit.
– És téged ki bánt? – kérdezte a fiam.
– Az igazgató néni – válaszoltam.
– De hát ő kedves – felelte a fiam.
– Igen, kisfiam. Ő kedves. Amit ezután mondtam, már nem hallotta.
Vasárnap misére mentünk. Én és a fiam. Arra gondoltam, hogy a reggeli kakasszó az otthonosságot jelenti. Isten jelenlétét. Az utcákon a tavaszi madárcsicsergést elnyomta a kutyák és disznók ordítozása. Néhány csúnya öregasszony beszélgetett a bolt előtt. Az úton Salamon könyve járt a fejemben, a Dávidról szóló történetek, hogy olyan régen mennyi mindent és milyen mélységben tudtak a lelki dolgokról. Meg Jób könyve, az nagyon kemény. A templom kapuja előtt megfájdult a gyomrom, szédültem is. Ahogy beléptünk az üveges ajtóval elválasztott előtérbe, hirtelen nem kaptam levegőt. A fiamba kapaszkodtam. Leültünk a templom lépcsőjére. Eszembe jutottak a varázsszavak: ez mégis egy katolikus intézmény.
– Az istenit! – ordítottam. – Oltári szemétség – ezt már halkan, szinte szűkölve mondtam.
– Rosszul vagy, apa? – kérdezte a fiam.
– Nincs semmi baj – mondtam. – Ma nem megyünk be. Soha többet nem megyünk templomba.
– Miért, apa? – kérdezte a fiam. Miért nem megyünk soha templomba?
– Mert nincs ott az Isten.
– Hát hol az Isten, apa? – kérdezte a fiam.
– Nem tudom.
