Hogyan kellene átalakítani az államszocialista gazdaságokat? Ez volt a XX. század végének egyik központi kérdése. Hogyan vált Kína a világ ipari nagyhatalmává, miközben Oroszország dezindusztrializálódott? Isabella Weber díjnyertes How China Escaped Shock Therapy: The Market Reform Debate (Routledge, 2021) című könyve a Kína fejlődési sikerei mögött álló gazdaságpolitikai vitákat vizsgálja.
Isabella Weber könyvében megkérdőjelezi a Kínával kapcsolatos neoliberális globalista narratívát. Bár az érvelés lényege a kínai gazdaság 1980-as évekbeli szerkezetátalakításáról szól, Weber nagy erőfeszítéseket tesz e reformok kontextusba helyezésére számos releváns globális példa áttekintésével. Az 1970-es évek vége világszerte történelmi fordulópont volt. A fejlett kapitalista országok inflációval és lassú növekedéssel küzdöttek. Latin-Amerikában az államközpontú fejlődésorientált rezsimek egyre mélyebbre süllyedtek az adósságba, Kelet-Európában pedig a szocialista reformkísérletek nem tudtak új lendületet adni a gazdasági fejlődésnek. Egy új gazdaságpolitikai paradigma állt az áttörés küszöbén, amely az állam visszaszorításával új gazdasági lendületet ígért. Pinochet, Reagan és Thatcher radikális reformjait az 1990-es években Kelet-Európa neoliberális kísérletei követték. A világ vezető pénzügyi intézetei és közgazdászai ezekből a radikális reformokból szintetizálták azt a közpolitikai receptet, amely sokkterápia néven vált ismertté: a gyors stabilizáció, liberalizáció és privatizáció politikáját.
A közkeletű bölcsesség szerint Kína 1970-es évek második felét követő gazdasági növekedése a liberalizáció és a globális kapitalista gazdaságba való beágyazódás közvetlen következménye. A globalista narratíva Weber által is követett kritikája nem azt állítja, hogy a globális integráció káros a társadalmi-gazdasági fejlődésre. Az érv inkább az, hogy a sikeres neoliberális globalizmus és a befelé forduló államberendezkedés szembeállítása teljesen félrevezető. Ahelyett, hogy behódoltak volna az akkori divatnak, a kínai gazdaságpolitikusok messzire elkerülték a sokkterápiát. Kína a többi kelet-ázsiai fejlődő államot követte, amelyek úgy illeszkedtek be a globális gazdaságba, hogy közben fenntartották az állam központi szerepét.
Az orosz kontraszt
A kínai gazdasági sikerek kontextusba helyezése érdekében Weber először is szembeállítja Kínát Oroszországgal és Kelet-Európával. Az orosz vezetők az államszocializmus összeomlása után szintén globalizálták gazdaságukat, ám teljesen eltérő módon. A sokkterápia tervét követve a lehető leggyorsabban liberalizáltak és privatizáltak. Az eredmény teljes gazdasági káosz és „epikus méretű szenvedés” lett, a korábbi szocialista ipar szétesett és eltűnt.
A kelet-közép-európai országoknak sikerült részben újraiparosítaniuk gazdaságukat külföldi befektetések révén, ám ennek ára az volt, hogy elvesztették a gazdaságuk felett az ellenőrzést, hiszen az állami vagyont transznacionális vállalatokra ruházták át. Ráadásul az elmúlt években ezek a "sikertörténetek" is olyan fejlődési problémákkal szembesültek, amelyek kikezdték a liberális demokrácia stabilitását a régióban. Oroszország dezindusztrializálódott, elsősorban olaj- és gáztartalékaiból tartja fenn magát, részesedése a világ GDP-jéből csaknem a felére csökkent, az 1990-es 3,7 százalékról 2017-re körülbelül 2 százalékra, miközben Kína részesedése közel hatszorosára nőtt.
E gazdasági összeomlással párhuzamosan Kelet-Európát példátlan halálozási válság sújtotta. A többlethalálozások száma 1991-99 között mintegy hétmillió lehetett a régióban, egyedül Oroszországban ötmillió. Ezzel szemben Kínában az 1980-90-es években a népesség növekedési üteme 10 százalék körüli volt, a várható élettartam pedig megszakítás nélkül emelkedett.
A kínai reformvita
A Kínai Kommunista Párt korai legitimitása szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy sikeresen le tudta szorítani az inflációt. A piacok elnyomása helyett az állami kereskedelmi ügynökségek inkább terelték, mintsem kiiktatták a piaci folyamatokat. Az 1959 és 1961 közötti nagy éhínség azonban beárnyékolta ezeket a korai stabilizációs sikereket. Az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság fokozott központosítása krónikus élelmiszerhiányhoz és több tízmillió ember halálához vezetett. Bár a háztartási termelés részleges liberalizációja lehetővé tette az állam számára, hogy leküzdje az éhínséget, vidéken a legtöbb ember továbbra is szörnyű szegénységben élt.
Amikor Teng Hsziao-ping 1978-ban átvette a hatalmat, felgyorsította a reformokat. Ő elutasította a gazdaság szigorú ellenőrzését, és a politikát az ideológiai-kulturális vitáktól a gazdasági fejlődés elősegítése felé terelte. A fiatal társadalomtudósok és közgazdászok egy csoportja, akiket a kulturális forradalom idején „átnevelésre” vidékre küldtek, központi szerepet játszott ezekben a reformokban. Kényszerű tartózkodásuk során közelről megismerkedtek a kínai vidék mindennapi valóságával. Városi értelmiségi és politikai kapcsolataiknak köszönhetően hozzáférhettek könyvekhez, és a falvakban töltött éveket arra használták fel, hogy tájékozódjanak a társadalomtudományok legújabb fejleményeiről. Felméréseket végeztek a liberalizált háztáji termelés gazdasági és társadalmi hatásairól, amelyek legitimálták a mezőgazdasági termelés fokozatos piaci reformját.
A Teng és politikai szövetségesei (Csao Ce-jang, Hu Jao-pang) tanácsadására felkért kutatók központi szerepet játszottak az 1980-as évek fokozatos reformprogramjának kidolgozásában. Ahogy Weber megjegyzi, e közgazdászok és reformpárti politikusok számára „»az igazság keresése a tényekből« nem pusztán egy ismeretelméleti elv volt, hanem a kormányzat művészetének lényege”.
A reform első lépései a háztáji termelés kiterjesztésére és a mezőgazdaság liberalizálására összpontosítottak. A magyar második gazdaság és néhány más piaci szocialista ország mintájára az állam megtartotta szerepét, mint végső vásárló, valamint a föld és a nehéz mezőgazdasági gépek tulajdonosa. Az agrártermelés megszervezéséért azonban fokozatosan a háztartások lettek felelősek. Ezek a reformok óriási javulást hoztak a vidéki életszínvonalban. E sikeren felbuzdulva a reformközgazdászok figyelme az ipar felé fordult. Kísérletek és empirikus vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az óvatos megközelítés jobb, mint a sokkszerű liberalizáció. Azzal érveltek, hogy az államnak döntő szerepet kell játszania az árak stabilizálásában, a fogyasztók és a termelők védelmében. E reformok kritikus eszköze volt a kétsávos árrendszer, amely az állam piaci részvételével szabályozta a termelést.
Ezzel párhuzamosan feltűnt a színen a közgazdászok egy másik csoportja is, akik inkább az elméletek és a matematikai modellek, és nem az empirikus vizsgálatok felől közelítették meg a reformok kérdését. Közéjük tartozott például Lou Csi-vej, aki 2013-16 között pénzügyminiszter volt, vagy Wu Jinglian, Kína egyik legismertebb közgazdásza. Wu Milton Friedman gondolatainak egyik legfontosabb fordítója volt, és előszeretettel terjesztette Friedman történetét a háború utáni német gazdasági csodáról. Ebben az olvasatban „az úgynevezett gazdasági csoda, amelyet Ludwig Erhard 1948-ban Németországban létrehozott, nagyon egyszerű dolog volt. Eltörölt minden ár- és bérszabályozást, és hagyta, hogy a piac működjön.”
A nyugati tekintélyek mellett kelet-európai közgazdászok (Ota Šik, a csehszlovákiai gazdasági reformok kidolgozója, Włodzimierz Brus, a kiábrándult lengyel reformközgazdász, vagy a magyar Kornai János) is központi szerepet játszottak a kínai reformvitákban. Ők arról próbálták meggyőzni a kínaiakat, hogy az 1970-80-as évek fokozatos kelet-európai gazdasági reformjai hiábavalóak voltak. A kínai fokozatosság hívei számára azonban a kelet-európai laboratóriumi kísérletek azt bizonyították, hogy Kína számára az egyetlen járható út a sokkterápia elkerülése, és a piacokkal való további kísérletezés a szocialista gazdaság perifériáján, az állami tulajdonú vállalatok fokozatos „piacra növesztése” révén. Ennek központi építőköve volt a tengerparti fejlesztési stratégia, amely nemzetközivé tette a kétsávos árrendszert Kína tengerparti régióiban. A sokkterápiát veszélyesnek tekintették a szocialista ipari bázisra nézve, amelyet fokozatosan akartak modernizálni és versenyképes üzleti ágazattá alakítani.
A sokkterápia hívei azt állították, hogy az egyetlen járható út a régi ipari bázis lerombolása és a piac szabadon engedése, amely egy új, sokkal hatékonyabb gazdaságot hoz létre. Szerintük a szocialista ipari bázis fokozatos bütykölése csak meghosszabbította a gazdasági válságot, és hozzájárult az inflációs nyomás növekedéséhez. Ez egybecsengett az emberek dühével a kétsávos árrendszer okozta korrupció miatt, valamint a politikai reformok iránti növekvő, de kielégítetlen igényekkel. Bár az 1990-es évek a liberalizáció újabb hullámát hozták, Kína soha nem hajtott végre semmi olyat, ami akár csak távolról is hasonlított volna a posztszovjet sokkterápiás csomagra.
Az 1980-as évek utóélete
A történelem iróniája, hogy azok a politikai vezetők és reformközgazdászok, akik Kína sikeres fokozatos nyitását a 80-as években levezényelték, a 90-es években elvesztették hangjukat és befolyásukat, és a történelem peremére szorultak. A Tienanmen téri vérengzésben tetőző tüntetések elfojtása fordulópontot jelentett. A fiatal közgazdászok szimpátiájukat fejezték ki a bimbózó demokratikus mozgalom iránt. Amikor a politikai vezetés elnyomta a mozgalmat, ez véget vetett a Csao Ce-janggal szövetséges reformközgazdászok karrierjének. Csao maga is házi őrizetben töltötte utolsó éveit. Ezzel szemben az olyan sokkterápia hívők, mint Wu Jinglian, jobban értettek a taktikai játszmákhoz; ők nem álltak ki nyíltan a demokratikus mozgalmak mellett, így az 1990-es években fényes karriert futhattak be.
Weber könyvének egyik központi tanulsága túlmutat a sokkterápia vagy a fokozatosság konkrét közpolitikai programvitáján. E vita a közgazdaságtan természetére és a társadalomtudományokhoz való viszonyára világít rá. A fokozatos megközelítés mögött álló kulcsfigurák empirikusan orientált gazdaságfejlődés kutatók voltak, akik a szociológia és más társadalomtudományok módszereit és felismeréseit is használták. Jól ismerték a kínai társadalmat, éveket töltöttek távoli falvakban, és szkeptikusak voltak az elméleti dogmatizmussal szemben. Ezzel szemben a sokkterápia hívei hittek a számítógépes, matematikai közgazdaságtan felsőbbrendűségében. A gondos empirikus megfigyelés és kísérletezés helyett látszólag cizellált elméleti modelljeikből vezették le radikális közpolitikai reformjavaslataikat. Ez a „fotel-közgazdaságtan” többszörös vereséget szenvedett Kínában a gazdaságpolitika döntő éveiben.
Weber könyve megmutatja, hogy a kelet-európai késő szocialista gazdasági reformvitákkal való alaposabb szembenézés intellektuálisan kifizetődő lenne. Míg Kínában az empirikusan orientált institucionalisták egy fokozatos reformprogram mellett tették le a garast, addig Kelet-Közép-Európában a közgazdasági viták máshogy alakultak. Magyarországon, a piaci szocialista reformok leghosszabb, az 1968-as "új gazdasági mechanizmusig" visszanyúló örökségével rendelkező országban, a vezető institucionalisták, mint például Kornai, magukévá tették a neoliberális szemléletet, amit a neoklasszikus-monetarista közgazdászok képviseltek. Ezzel egyidejűleg az institucionalisták megmaradt csoportja - sokan közülük interdiszciplináris társadalmi-gazdasági megközelítést követve - az 1980-as évekre marginalizálódott. Röviden, bár a fokozatos piaci szocialista reformoknak hosszú öröksége volt Magyarországon, a fokozatosság képviselői vagy áttértek a sokkterápiára, vagy marginalizálódtak. Kína döntése, hogy a szocialista gazdasági bázis lerombolása helyett inkább annak modernizációját választotta, éles ellentétben áll Oroszország tömeges privatizációs politikájával és a Kelet-Európa szerte bevezetett gyors külső liberalizációval és brutális csődszabályozással. A Kelet-Európát sújtó dezindusztrializációs hullám és halálozási válság, amelyekre Weber a könyv bevezetőjében és konklúziójában is utal, legalább annyira a neoliberális iparpolitikában gyökerezik, mint a radikális monetáris reformokban. A XXI. század legfontosabb kihívása, a fenntartható gazdaságra való áttérés szintén az iparpolitikán múlik.
Lényeges azt is látni, hogy Kína sikere hatalmas, de még mindig relatív: az ország fejlődési modellje a gazdasági mutatók alapján felülmúlja Kelet-Európáét. Ugyanakkor az egyenlőtlenség és a bizonytalanság gyors növekedését is elindította, az ökológiai problémákat felerősítette, és eddig nem sikerült elősegítenie a demokratizálódást. Sőt, lehetővé tette egy elnyomó megfigyelőállam kialakulását.
Egy másik megoldatlan kérdés, hogy a politika és a politikai gazdaságtan milyen mértékben játszott központi szerepet abban, hogy Kína el tudta kerülni a sokkterápiát. A politikai vezetők nemcsak a káosz, hanem a politikai liberalizáció elkerülése érdekében is előnyben részesítették a fokozatosságot a sokkterápiával szemben: a szocialista gazdaság radikális felszámolása veszélyeztette volna a kommunista párt hatalmát. Vajon a politikai vezetők nyitottabbak lettek volna a radikális piacosításra, ha azt össze lehetett volna kapcsolnia a párt hatalmának fenntartásával? Másképp fogalmazva, milyen mértékben függött a gazdasági fokozatosság Kínában a kommunista párt dominanciájának fenntartásától? Elméleti szempontból: lehetséges-e a szocializmus fokozatos reformja demokratikus politikai körülmények közt? Vagy másik nézőpontból, hogyan lehetséges, hogy Kína nem demokratizálódott, annak ellenére, hogy a „középosztály” virágzik? Ezek nagy kérdések, amelyek megválaszolása többek között a társadalomtudományok jövőbeli feladata is.
