Fehér László életműve immár lassan ötven éve tudósít az egyén magányáról és világba vetettségéről. A képek többnyire határtalan, homogén terekben „játszódnak”, melyekben elveszetten, magukra hagyatva állnak az alakok. Fehér egyes korszakai azonban mégsem ugyanarról szólnak, a Kossuth-díjas alkotó ugyanis minden művével valami újat akar közölni a körülötte változó világról. Így van ez a legújabb, Pécsett kiállított Emléknyomatok című tárlatán is, mely egyszerre szól a múltról és a jelenről.
– A kiállítás egy része balatoni történeteket mesél el. Hol egy labdázó férfit, hol egy úszni tanuló kisgyereket látunk – mondja Fehér, aki képeivel ezúttal is arra törekedett, hogy egyszerű, banális jeleneteket mutasson fel, melyekben ott uralkodik a teljesség érzete. Ezt a gondolatot tükrözi a művek közegéül választott Balaton, mely beláthatatlan voltával megidézi a végtelent. A képek így most is határtalan terekben játszódnak, a figurák mégsem idegenednek el a tájtól, hanem élvezik, hogy annak részei lehetnek. – A víz számomra az éltető erő. Emlékszem, amikor gyerek voltam, Dégen sokat üldögéltem a tóparton, ahol órákon át figyeltem, ahogy a vízbe zuhan a fény és megsokszorozza a végtelent – idézi fel a festő.
A jelenben játszódó képeken már a legfiatalabb generáció szerepel, egész pontosan két kislány. – Az egyikük történetesen az unokám, Nonó, aki éppen egy nyitott ajtóban áll, és a sötétséggel néz szembe – mondja Fehér. Az álomszerű képen – ahogy a festő több művén is – a gyereknek csupán a körvonalai látszódnak, az ajtó üvegében azonban teljes valójában látjuk őt. Fehér már a kezdetek óta a lét-nemlét problémáját járja körül, például Az emlékmű előtt című 1989-es képén, melyen egy sárga-fekete térben egy fiú bámul a távolba.
A tárlat másik jelenről szóló képén egy kislány már egy emlékmű, konkrétan egy nagy méretű katona lába és puskatusa mellett áll. Noha a szobor a valóságban is létezik – Székesfehérváron található – a festő annak csak egy részletét ábrázolta, így általánosítva azt. Ez a kislány is egy nála nagyobb erővel, ezúttal az emberi történelemmel szembesül, és „veszik el” mellette. A mű párhuzamba állítható a tárlat egy papírmunkájával, melyen egy öltönyös férfi egy lépcső tetejéről tekint a nézőre, szintén egy emlékmű mellett állva. – Ezek a képek megmutatják, hogy míg az emberi létezés csupán egy szemvillanás, addig a szobor, mint élettelen anyag megmarad, és magában hordozza a történelem lenyomatát – mondja Fehér.
A művész a nyolcvanas évek közepétől a lét-nemlét, illetve múlt és jelen kérdéskörét feszegeti gyakran családi fotókat feldolgozva. Az új műveken ez a problémafelvetés a korábbi átrajzolt figurákhoz képest egy új ábrázolásmóddal is bővül. Fehér lágy vonalakkal és rózsaszín háttérrel festi meg vásznait. A művész ezúttal nem a történelem éppen zajló viharaira reflektál – ahogy tette azt a rendszerváltás idején készült néhány képén –, hanem általános emberi helyzeteket ábrázol, hogy azokon keresztül fogalmazza meg mondandóját.
– A képeimen nem feltétlenül egyértelmű, hogy azok a jelent vagy a múltat ábrázolják – mondja Fehér, hozzátéve, a művein egyfajta időtlenség uralkodik. A rajtuk szereplő alakoknak ugyanis legfeljebb a ruházatából vagy a frizurájából lehet következtetni az adott korszakra, a képek történései univerzálisak. – A balatoni jelenetek sora, például a labdával játszó férfi, történhetne akár ma is, de akár ötven évvel ezelőtt is – mondja a festő.
Fehér képeinek ereje abban rejlik, hogy a legösszetettebb emberi érzéseket ábrázolják, miközben a művész már a kezdetek óta arra törekszik, hogy minél letisztultabban fogalmazzon. – Mindig azt vallottam, hogy a lehető legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban van benne a teljesség, mivel ezeket éljük meg. Ezért talán a legbanálisabb eseményeket kell megfesteni, és persze azt, ahogy azokba belesűrűsödik a világ.
Infó:
Fehér László: Emléknyomatok /Új művek/
Nick Galéria
Pécs, Király utca 1.
Megtekinthető: január 15-ig
