A magyar gazdaság kilábalt a koronavírus-válságból, ám ennek komoly ára van. Novemberben az infláció 14 éves csúcsra jutott, a kormány pedig 1000 milliárdos hiányt hozott össze. Jó irányba tartunk?
Nyilván nem. Öt évvel ezelőtt indult meg az infláció emelkedése, vagyis elsődlegesen nem a pandémia okozza. Azóta évről évre gyorsul az áremelkedés. A világból importált árcsökkentő hatások 2019-ig részben ellensúlyozták a hazai inflációs folyamatokat. De az idén már ezek is tovább fűtik, és nem hűtik a hazai inflációt. A magyar gazdaság túlfűtött: a költségvetési-, a jövedelem- és a monetáris politika egyaránt olyan túlkeresletet generál, ami az infláció gyorsulásához, a külső számlák, a folyó fizetési mérleg évek óta tartó – noha még nem végzetes - romlásához vezetett.
Mi lehet ennek a vége?
Rövid távon mindenki a saját zsebén érzi az infláció gyorsulását. Egyre inkább kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a hivatalos statisztika pontosan méri-e az inflációt. Minél később áll neki a gazdaságpolitika az egyensúlytalanságok – a felelőtlen költségvetési és jövedelempolitika és az elhibázott kamat- és árfolyampolitika - kiigazításának, annál nagyobb árat fogunk fizetni. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Az infláció letörésének költsége, az egyensúly helyreállításának gazdasági, társadalmi ára a késlekedéssel emelkedik.
Miért kétkedik a hivatalos inflációs számokban?
Hirtelen változás következett be 2020-21-ben a gazdaság teljesítményében, és ez önmagában olyan torzulásokat okoz, amelyeket valóban nehéz követni. De ezt elismerve is, a benzinár drágulásának számításában például módszertani trükkökkel, a súlyok célirányos megváltoztatásával mind 2020-ban, mind 2021-ben lefele kerítették az inflációt. Miközben a KSH 3-4 százalékos használt gépkocsi áremelkedést jelez, a gépjármű forgalmazók 10-12 százalékos áremelkedésről tájékoztatnak. De bárki, aki vásárol, láthatja, hogy a szolgáltatások árindexe sem felel meg a tapasztalatoknak, legyen szó fodrászról, éttermi vagy tisztítószámláról. A statisztikai hivatal az ismert nehézségek mellett – szemben az amerikai vagy nyugat-európai gyakorlattal -, kísérletet sem tesz arra, hogy a lakásszektort, a felújítás, bérlés, építés, vásárlás költségeit reálisan tükröztesse a számokban.
Most kezd igazán nagy költekezésekbe a kormány: érkezik a 13. havi nyugdíj, az szja-visszatérítés, a minimálbér-emelés. Lát lehetőséget a gazdaságpolitika normalizálódására?
E döntések már visszafordíthatatlanul haladnak a maguk útján. Egyértelmű, hogy ez az út az infláció további elmélyüléséhez, az inflációs várakozások emelkedéséhez vezet. Nem egyszerűen arról van szó, hogy 20 százalékos minimálbér-emelés jön, hiszen a jövő évi gazdasági program 12,7 százalékos átlagos béremelkedéssel számol. Nyilvánvaló, hogy abban a gazdaságban, amelyben 5 százalékos gazdasági növekedés és ennél jóval kisebb termelékenység-növekedés várható, ekkora béremelkedés mellett az infláció aligha tud tartósan és érdemben csökkenni. A minap a parlamentben a kormány arról tájékoztatott: az inflációt úgy próbálják ellensúlyozni, hogy a béreket gyorsabban emelik. Ez olyan, mintha a tűzoltók a tüzet benzinnel próbálnák oltani. Már majdnem vetekszik Erdogan török elnök terápiájával, aki kamatcsökkentéssel akarja az inflációt kezelni. Ők már 20 százalék felett járnak.
Milyen veszélyeket rejt a magas államháztartási hiány?
A novemberi egyhavi, ezer milliárdos rekord a valaha volt legmagasabb államháztartási hiány. Hat hónap alatt a parlament által a költségvetési törvényben elfogadottak felett még további 5000 milliárdot öntenek a magyar gazdaságba. Ez valószínűleg példa nélküli költekezés a magyar gazdaság történetében. Nemcsak az a probléma vele, hogy mennyiségileg teljesen elrugaszkodik a realitásoktól, hanem rettenetes a szerkezete is.
Rettenetes?
Ezek az összegek egyetlen társadalmi vagy strukturális feszültséget sem mérsékelnek tartósan. A rendvédelmi dolgozóknak 2023 januárjától ugyanúgy alacsony lesz a bére a hat havi prémium kifizetése után is. A pedagógusok arcátlanul alacsony bérét nem érintik az intézkedések, mint ahogy a nem orvos egészségügyi dolgozókét sem. Az osztogatás nem szól a szociális szférában vagy az önkormányzatoknál dolgozók bérének rendezésről. Nem hoz előrelépést a környezetvédelemben, a digitalizációban, az oktatásban, az egészségügyben, az innovációban. E problémákat nyilvánvalóan egyszerre nem lehet megoldani, de három-négy év alatt, előrelátó programmal - az egyensúlyt is szem előtt tartva -, és megállapodásokkal jelentősen lehetne rajtuk javítani. A pénzkiöntés ráadásul kétszeresen fedezetlen. Nincs mögötte érdemi belföldi megtakarítás, illetve adóbevétel, ezért törvényszerűen inflációt okoz. Jó részét az uniós támogatások megelőlegezéséből költi a kormány. Így ez olyan pénz, amely még be sem jött, nem is tudjuk mikor fog megérkezni. Az így kialakuló túlkereslet és nyomában az infláció, valamint a tovább romló külső egyensúlyhiány devizaoldalról is fedezetlen, azaz a külső adósságot is növelheti. Már annyit emelkedett az állampapírok hozama is, hogy évi 300 milliárd forintos többletkiadással jár.
A forintgyengülése a válság eredménye, vagy az infláció egyik oka?
A jegybank - a kormány támogatásával - az elmúlt években tudatosan gyengítette a forintot. Nem egyszerűen nominálisan, hanem reálértelemben is leértékelődött a forint: egy euró 2010-ben 267 forint volt, most 367. A felzárkózás folyamatában épp a reálárfolyam felértékelődése a versenyképesség, illetve a termelékenységi lemaradás felszámolódásának egyik indikátora. Ha tehát a cél a felzárkózás, akkor a forintnak jóval kevésbé kellene leértékelődnie, mint amekkora az inflációs különbség Magyarország és a környezete között. Nálunk pont a fordítottja történik. Ennek 2019-ig kevésbé volt látható a negatív hatása, mert a világból deflációt importáltunk. A külső hatások ezért akkor még ellensúlyozták a belső inflációt okozó költségvetési, jövedelmi és monetáris politika árfelhajtó hatásait. Most fordult a kocka, a világban is felerősödött az infláció. A mai 7,4 százalékos inflációból 2-2,5 százalék a nemzetközi hatások következménye. Abban, hogy a nemzetközi hatások még jobban emelik az árakat, kitüntetett szerepe van a forint teljesen indokolatlan leértékelődésének. Ez tükrözi az Magyar Nemzeti Bank elhibázott monetáris politikáját is. A jegybank a felszínen látszólag szigorít, emeli az irányadó nominális kamatot. De a negatív reálkamat szintje (infláció mínusz nominális kamat=reálkamat) az egy évvel ezelőtti mínusz 2 százalékról mínusz 3-5 százalékra süllyedt, miközben az MNB is tovább önti a pénzt a gazdaságba, vagyis tovább lazít. Ennek következtében a forint sem tud megerősödni, folyamatos inflációs impulzust kap a magyar gazdaság. Ha a forint reális szinten mozogna, azaz 330-340 forint lenne az euró, akkor az összes import olcsóbb lenne. A benzin például 50 forinttal lehetne olcsóbb, ami számos más termék és szolgáltatás árára kihat.
Mi kellene tennie a jegybanknak?
Az MNB éveket késett a valódi szigorítással. Ez azzal járt, hogy döntéseivel maga is az inflációt fűti a mai napig. Amikor júniusban felébredtek, már késő volt. De nem csak későn érzékelték a bajt, rendkívül gyámoltalanul is reagáltak rá. Még szúnyogcsípésnek is kevés egy ilyen inflációs hullámban 15-30 bázispontokkal emelni a kamatot. Tétovázva, remegő lábakkal nem lehet gólt rúgni. A jegybanknak már nyáron vissza kellett volna vonnia előre bejelentett pályán az állampapír-vásárlásait. Azonnal ki kellett volna vonulnia a növekedési kötvényprogramból, nem szabadott volna így bevezetnie a zöld lakáshitel programot. Ezek érdemi monetáris szigorítások lettek volna. Bár nagyon helyes a zöld lakáshitel célja, ehhez nem kellett volna plusz likviditást adnia, mert az egész bankrendszer úszik a pénzben. Ezt kamattámogatással is lehetne serkenteni. Miközben önti a bankrendszerbe a pénzt az MNB, a helyzethez képest roppant lassan emelte a nominális kamatokat. Az irányadó kamat 3,3 százalékos szintje messze elmarad a szükségestől. Az elvesztett antiinflációs hitelesség visszaállítása határozott, bátor, egy lépésben végrehajtott 150-200 bázispontos emelést igényelne. Ezt követően kellene megnézni, erre reagál-e végre a piac. A piac ugyanis most nem hiszi el, hogy az MNB tényleg fellép az inflációval szemben, mert az MNB maga is az infláció forrása.
Mikor jöhet a fordulat?
A belső inflációs motorjaink csak akkor fognak lehűlni, ha a gazdaságpolitika megváltozik. Az államháztartás hiányát fokozatosan le kell vinni a jelenlegi 7-9 százalékról 3 százalék körülire. Csökkenteni kellene a nominális bérkiáramlást. Hiába nőnek 12-13 százalékkal a bérek, ha ennek felét-kétharmadát az infláció megeszi. Ehhez kellene egy valódi működő érdekegyeztetés, ahol a munkáltatók, munkavállalók és a kormány is tisztában van azzal, hogy nem lehetséges az egyensúlyi követelményeket kihajítva béreket emelni, mert azzal az inflációt fűtjük. A pénzromlás pedig úgyis visszaveszi a látszólag mutatós nominális béremelés kedvezőnek vélt hatását. Ez minden bizonnyal már csak a választások után következhet be, akár változik a kormány, akár nem. A választások után kikerülhetetlenül irányváltásra kerül sor, mert nincs kormány, amely az egyensúlytalanságoknak ezt a szintjét hosszú időn keresztül büntetlenül fenntarthatja.
