A regénye rám tett hatása alapján először afelől érdeklődnék, mi szükséges ahhoz ön szerint, hogy valaki uralni tudja a saját életét, hogy főszereplő legyen benne? Méghozzá traumamentesen és kiegyensúlyozottan?
Már az is kérdés, hogy egyáltalán kiben jelenik meg ez a késztetés. Nagyon sok embernek nincs rá igénye, hogy ezt a totális kontrollt kiterjessze az életére. Eleve egy kontrollmániás habitusra van szükség, hogy ez a kérdés felmerüljön… és nyilván reménytelen vállalkozás. Ha a saját komfortzónádon belül maradsz, akkor talán kialakulhat annak az illúziója, hogy te uralod a közegedet. Ez hasonló kérdés ahhoz, amit Freud vet fel a Túl az örömelven, magyarul A halálösztön és az életösztönök című munkájában. Annak egyik elhíresült részében egy kisgyereken – konkrétan a saját unokáján – figyelte meg, hogy egy orsóval játszva pótolja szimbolikusan a jelen nem lévő édesanyját: eldugja, újra előveszi. Mindez kísérlet – mondja Freud – a kontrollra, miközben azt valójában nem tudja szabályozni, mikor megy el vagy jön vissza az anyja. Azt hiszem, gyerekkorától kezdve mindenkiben ott van a késztetés erre, és aztán a felnövekvéstől függően valakiben megmarad ez az igény, másnál háttérbe szorul – és egyéb módokat talál a boldog és traumamentes életre.
A regényében a főszereplő Alapi Gergely 7 éven át írja és rendezgeti emlékforgácsaiból a múltja eseményeit, különös tekintettel a ’80-as évekre eső gyerekkorára, amit Szegeden él meg. Az emlékezés fókuszában a család, illetve szülei válása áll. Nem vonva párhuzamot a szerzői én a regényhős életrajza között, azért érdekelne, van-e valami jellegzetes módja a saját gyerekkori emlékei megidézésének, előhívásának?
Semmi kirívó, pont, ahogy a többi embernél. Nem gondolom, hogy bármiféle hézag lenne a gyerekkoromról alkotott képemben, de igazság szerint ezzel nem is szoktam különösebben foglalkozni. Ellenben a regény megírása során nagy előny volt számomra, hogy ugyanabba az évjáratba tartozom, mint az elképzelt figurám, és ugyanazon élettereken mozogtam. Persze egy 200 oldalas zárt konstrukció kapcsán, amilyen ez a regény is, csak illúzió, hogy reprodukálni lehet az emlékek kimeríthetetlenségét. A saját emlékek felidézésének a hogyanja pedig nem biztos, hogy segít abban, hogy az ember érvényes módon megszervezzen egy ilyen benyomást keltő szöveget.
És az emlékezés illúzióját keltő konstrukcióban mennyire volt szándék az egykori Szeged rekonstrukciójára?
Az emlékezés folyamata hasonló a viccbeli tacskó esetéhez, ami csak egy darab debrecenit akar elorozni a hentesnél: ahogy elszalad a megszerzett darabbal, az húzza magával a többit, végül a kutya egész kolbászlánccal menekül. A korszak és a város ábrázolásánál azt szerettem volna, ha a regény nyomokban tartalmaz némi ’80-as évek élményt, amin van egy kis nosztalgiaeffekt is, de semmiképpen nem akartam központivá tenni ezt, hogy kultúrtörténeti érdekességek tárházává váljon. Csak egy elem a mixben, ügyelve, hogy se parttalanná, se érdektelenné ne váljon azok számára, akik nem voltak jelen akkor.
A gergelyhajlítás alcímről, a gerelyhajításon kívül, valamiképp a családállításra is asszociáltam – amikor a gyerekkori traumák feltárásával a jelenkori problémák megoldását keresik a pszichológusok. Miféle gondok hajlítják a főszereplőt az emlékezés felé?
Eredetileg Gergelyhajlítás lett volna a könyv címe, de kiderült, nem lenne szerencsés, mert a kettős csavar a szóviccben nem mindenkinek esett le. Magáról a családállításról nem sokat tudok. Az azonban bizonyos, hogy ebben a regényben a főszereplő jó ideig nem akar szembenézni a saját problémáival, azokkal a traumatikus élményekkel, amelyek gyerekkorában történtek vele. Ahhoz, hogy szembenézzen velük, meg kell állapodnia, le kell mondania addigi utazgatós életmódjáról – és különböző eszközökkel, például jóshoz megy, pszichológushoz fordul, a múlt rekonstrukcióját kell véghezvinnie. A pszichoanalízisből kölcsönözve a kifejezést: átdolgozás zajlik. Amikor valaki fokozatosan egyre közelebb tud kerülni egy korábban számára nem hozzáférhető tartalomhoz. Így az nem marad elfojtás alatt. Ezeknek a szembenézéseknek a köreit próbáltam meg a könyvben lekövetni.
Még mielőtt folytatnánk ezt a körözést, kíváncsi vagyok az említett utazások szerepére a regényben – az egyesült államokbeli és a kolumbiai epizódok akár külön univerzumok is lehetnének, esetleg külön is íródtak, s csak később lettek beillesztve?
Amikor a már kisprózaként is működő, kerek történetek a rendelkezésemre álltak, akkor ezeket beemeltem. S igen, mások is említették már, hogy ezeknek a részeknek a világa önmagában is érdekes, egzotikummal rendelkeznek, jó lenne akár többet olvasni belőlük. De az a helyzet, hogy ebben a regényben az utazások leírásának csak az a szerepe, hogy ezek kontrasztjában lehessen működőképesen bemutatni a budapesti megállapodást, ami az emlékek boncolgatásához szükséges a főszereplőnek. Ugyanakkor az utazások kapcsán felbukkanó motívumok szervesen összekapcsolódnak a gyerekkorban bemutatott helyzetekkel, illetve az emlékek felidézésének folyamatával.
A végső címadásban is megjelenő jelenet, amikor a kisgyereknek a szülei válása kapcsán le kell rajzolnia a családját, s a bírósági pszichológust kijátszva a rajzán a mindenkitől egyenlő távolságot prezentálja. Számomra ez egyben metanarratívája is a könyv struktúrájának, ahogy az emlékező a fókuszban áll, s az emléktörmelékek körülötte rajzanak – egyszerre mind. Ezek lennének azok a bizonyos, fentebb említett körök?
Elképzelhető ez az értelmezés is. A rajzolás valóban kulcsjelenet, ahová és egy NSZK-ban töltött nyár élményéhez vissza-visszatér az emlékező, köröket megy ezek körül a szöveg – lehet ennek egy indexe a rajz elkészítése is. De ne felejtsük el, hogy Gergely állandóan indiánregényeket olvas, és ez a bírósági rajzolási helyzet olyan neki, mintha foglyul ejtenék és vallatni akarnák őt. Így inkább a gyerek értelmezte indiántörténetek erkölcsi alapállása lehet a meghatározó: nem köpni be senkit! Ezért „sterilizálja” a rajzot, mert belegondol abba, hogyan fogják mindezt értelmezni, és ezzel ellehetetleníteni az értelmezését. Hogy maga a szöveg szintén leképezi-e ezt a működést, azaz a jelenetek egymáshoz rendelésének mikéntje megpróbálja-e ellehetetleníteni az értelmezést az olvasóban, azt nem tudom. A viszonylag sok idősíkból és apró jelenetből álló szövegnek olyan formát kellett találnom, ami által olvasmányossá válik, és az olvasónak nem abban merül ki az energiája, hogy megpróbál rájönni, hol van időben-térben, és mit is akarnak a szereplők. Ha gyakori vágásokkal operál is a szöveg, mégis van benne egy olyan flow, amiért benne lehet és kell maradni.
