sci-fi;kibertér;Mátrix;

- William Gibson: Neuromancer (Részlet a regényből)

Magyarul könyv alakban először 1992–1994-ben jelent meg William Gibson kultikussá váló regénytrilógiája (1984–1988), mely a cyberpunk irodalom és mozgalom egyik alapvetésévé vált (a Mátrix-filmek sem jöttek volna létre nélküle, a mátrix kifejezés is a szerző találmánya a cybertér virtuális valóságára!). Az első kötet máig egyedülálló módon egyszerre nyerte el a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat és alapjaiban újította meg a sci-fi irodalmat, miközben olyan jövőképet vizionált, mely mára már bőségesen a valóságos jelenünket alkotja. A „cyberpunk biblia”: Neuromancer, a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive november 30-án, új fordításban, az Agave Könyvek gondozásában ismét megjelenik (limitált díszdobozos kiadásban is!) Gibson exkluzív utószavával és Jack Womack Valami sötét gödör című esszéjével.

Az elmúlt év koporsói után a Chiba Hilton huszonötödik emeletén található szoba hatalmasnak tűnt. Tízszer nyolc méteres volt, egy fél lakosztály. A keskeny erkélyre nyíló tolóüvegek mellett alacsony asztal állt, rajta egy fehér Braun kávéfőző gőzölgött.

– Igyál egy kis kávét! Ahogy kinézel, rád fér. – A lány levette fekete dzsekijét; a tűvető a hóna alatt lógott fekete nejlon válltokban. Ujjatlan, szürke pulóvert viselt, mindkét vállán sima acélcipzárral. Golyóálló, állapította meg Case, ahogy kávét öntött egy élénkvörös bögrébe. Úgy érezte, mintha a keze és a lába fából lenne.

– Case! – Felnézett, és csak ekkor látta meg a férfit. – A nevem Armitage. – A sötét köntös derékig szétnyílt: a széles mellkas szőrtelen és izmos volt, a has lapos és kemény. A kék szempár olyan halvány színben játszott, hogy Case-nek a hipó jutott róla eszébe. – Felkelt a nap, Case. Ez a te szerencsenapod, fiú.

Case oldalra rántotta a karját, a férfi pedig könnyedén kitért az égetően forró kávé elől. Barna folt terjedt lefelé a rizspapír-utánzatú falon. A bal fülcimpában sokszögletű aranykarika ragyogott. A különleges alakulat. A férfi elmosolyodott.

– Tölts magadnak még egy kávét, Case! – javasolta Molly. – Nem kell félned, de addig nem mehetsz sehova, amíg Armitage el nem mondta, amit akar. – A lábát keresztbetéve üldögélt egy selyemfutonon, és oda se nézve elkezdte szétszerelni a tűvetőt. Az ikertükrök visszaverték Case mozdulatait: az asztalhoz ment, és újra megtöltötte a bögrét.

– Túl fiatal vagy, nem emlékezhetsz a háborúra, ugye, Case? – Armitage végighúzta lapátkezét rövidre vágott barna haján. A csuklóján súlyos arany karkötő villant. – Leningrád, Kijev, Szibéria. Mi találtunk fel téged Szibériában, Case.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– A Süvöltő Ököl, Case. Hallottad már ezt a nevet?

– Az is egy menet volt, nem? Egy orosz nexust próbáltak kiégetni vírusprogramokkal. Igen, hallottam róla. És senki nem tért vissza.

Érzékelte a váratlan feszültséget. Armitage az ablakhoz sétált, és kinézett a Tokiói-öbölre.

– Ez nem igaz. Egy egység visszatért Helsinkibe, Case.

Case vállat vont, és beleszürcsölt a kávéjába.

– Te konzolcowboy vagy. Azoknak a programoknak a prototípusait, amiket ti kereskedelmi nagyvállalati bankok feltörésére használtok, a Süvöltő Ököl számára fejlesztették. A kirenszki számítógépes nexus elleni támadáshoz. Az alapvető modulban Nightwing ultrakönnyű vitorlázórepülő volt, egy pilóta, egy mátrixdeck és egy lovas. Egy Vakond nevű vírust futtattunk. A Vakond-sorozat volt az igazi behatolóprogramok első generációja.

– A jégtörőké – mondta Case a piros bögre pereme felett.

– JÉG mint Jogosultság Észlelő Gát.

– Csak az a probléma, miszter, hogy már nem vagyok lovas, úgyhogy azt hiszem, mennék is…

– Én ott voltam, amikor feltalálták a fajtádat, Case.

– Magának semmi köze hozzám és a fajtámhoz, jóember. Maga elég gazdag, hogy drága borotvás csajokat béreljen fel, hogy idevonszoljanak, és ennyi. Én többé nem fogok semmilyen decket nyomkodni, se magának, se másnak. – Az ablakhoz masírozott, és lenézett. – Most ott élek.

– A profilunk szerint rá akarod venni az utcát, hogy végezzen veled, amikor nem nézel oda.

– Milyen profil?

– Kidolgoztunk egy részletes modellt. Hozzáférést vásároltunk az összes modelledhez, és elemeztük az adatokat egy katonai szoftverrel. Önpusztító hajlamaid vannak, Case. A modell egy hónapot ad neked odakint. És az egészségügyi prognózisunk szerint egy éven belül új hasnyálmirigyre lesz szükséged.

– „Prognózisunk?” – Case a fakókék szempárba nézett. – Mi ez a többes szám?

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy rendbe tudjuk hozni az idegrendszeri károsodásodat, Case? – Armitage hirtelen úgy nézett rá, mintha fémből faragták volna ki: mozdulatlannak és végtelenül súlyosnak tűnt. Szoborszerű volt. Case már tudta, hogy ez egy álom, és hamarosan fel fog ébredni, a férfi pedig nem fog többé megszólalni. Az álmai mindig ilyen kimerevített képekben végződtek, és ez most véget ért.

– Mit szólnál, Case?

Kinézett az öbölre, és megborzongott.

– Azt mondanám, kamuzik.

Armitage bólintott.

– Utána megkérdezném, mik a feltételei.

– Nem különböznek túlzottan azoktól, amikhez szoktál, Case.

– Hagyd már aludni egy kicsit, Armitage – szólalt meg Molly a futonon. A fegyvere alkatrészei úgy hevertek előtte, mint egy drága kirakós darabkái. – Alig van magánál.

– Halljam a feltételeket! – erősködött Case. – Most. Most azonnal.

Még mindig remegett. Nem tudott megálljt parancsolni a testrészeinek.

William Gibson

A fényűzően berendezett névtelen klinika egy sor elegáns pavilonból állt, amelyeket apró, gondozott kertek választottak el egymástól. Case emlékezett rá még abból a körből, amit az első Chibában töltött hónapjában tett meg.

– Félsz, Case. Nagyon félsz. – Vasárnap délután volt, az udvaron állt Mollyval. Fehér sziklák, zöld bambuszliget, áramvonalas hullámokba gereblyézett fekete kavicsok. Egy kertész, egy nagy fémrákra hasonlító izé éppen a bambuszokkal foglalatoskodott.

– Működni fog, Case. El sem tudod képzelni, milyen cuccai vannak Armitage-nak. Meg fogja fizetni ezeket az idegszabdalókat. Ad nekik egy programot, az majd elmondja nekik, mit tegyenek, helyrehoznak. Három év előnyt ad nekik a konkurenciával szemben. Van fogalmad arról, ez mennyit számít? – Beakasztotta a hüvelykujját a bőrnadrágja övbújtatójába, és hintázni kezdett cseresznyepiros cowboycsizmája lakkozott sarkán. A csizma hegyes orrát fényes mexikói ezüst borította. A lencsék üres higanytekintetükkel méregették Case-t. Rovarnyugalommal.

– Te egy utcai szamuráj vagy – mondta a lánynak. – Mennyi ideje dolgozol neki?

– Pár hónapja.

– És előtte?

– Más megbízásában álltam. Tudod, dolgozó nő vagyok.

Case bólintott.

– Vicces, Case.

– Mi a vicces?

– Olyan, mintha ismernélek. A profilból, amit csináltatott. Tudom, hogy vagy bedrótozva.

– Dehogy ismersz te engem, hugi.

– Te rendben vagy, Case. Akármi vágott haza, csak balszerencse lehetett.

– És Armitage-zsal mi van? Ő is rendben van, Molly? – A robotrák feléjük indult a kavicshullámokon. Bronzpáncélja akár ezeréves is lehetett volna. Amikor egy méterre megközelítette a lány csizmáját, rávillantott, majd egy pillanatra megdermedt, amíg kielemezte a megszerzett adatokat.

– Amire én elsősorban gondolni szoktam, az a saját drága kis seggem, Case. – A rák irányt változtatott, hogy kikerülje a lányt, de az precíz eleganciával belerúgott. Az ezüst csizmaorrtól hangosan kondult a páncél, a robot hanyatt esett, de bronzlábai hamar függőlegesbe állították.

Case leült az egyik sziklára, és a cipője orrával szétcsoszogta a kavicshullámok szimmetriáját. Cigaretta után kezdett kotorászni.

– Az ingzsebedben – mondta a lány.

– Nem akarsz válaszolni a kérdésemre? – Case kihalászott egy törődött Yeheyuant a dobozából, Molly pedig meggyújtotta neki egy keskeny német acélcsíkkal, aminek a külseje alapján a műtőasztalon lett volna a helye.

– Nos, azt megmondhatom, hogy a pasas határozottan belekeveredett valamibe. Most rengeteg pénze van, pedig korábban nem volt, és folyamatosan kapja az utánpótlást. – Molly szája környékére kiült némi feszültség, vette észre Case. – Vagy talán belekeverték… – vont vállat a lány.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Nem tudom pontosan. Nem tudom, kinek vagy minek is dolgozunk.

A férfi az ikertükrökre meredt. Miután szombat reggel eljött a Hiltonból, hazament az Olcsó Hotelbe, és tíz órán át aludt. Utána hosszan és értelmetlenül sétált a kikötő biztonsági kerítése mentén, és a dróthálón túl köröző sirályokat figyelte. Amennyiben Molly követte, nagyon ügyesen csinálta. Case kerülte a Night Cityt. A koporsójában várta Armitage hívását. Most pedig ezen a csendes udvaron találta magát vasárnap délután, ezzel a tornásztestű és bűvészkezű lánnyal.

– Jöjjön, uram, az aneszteziológus már várja. – A technikus meghajolt, megfordult, és visszament a klinikára anélkül, hogy megvárta volna, Case követi-e.

Hideg acélszag. Jég cirógatta a gerincét.

Elveszettség. Nagyon kicsinek érezte magát a sötétségben, keze fagyosra hűlt, testképe egyre halványult az adásszünetszínű ég folyosóin.

Hangok.

Fekete tűz csapott le az idegei elágazásaira, mindennél erősebb fájdalom, aminek valaha a fájdalom nevet adták…

Maradj nyugton! Ne mozogj!

Ratz is ott volt, és Linda Lee, Wage és Lonny Zone, száz arc a neonerdőből, matrózok, szélhámosok, kurvák, ott, ahol az ég mérgezett ezüst, a drótkerítés és a koponya börtöne mögött.

Ne mozogj, az istenit!

Ahol az ég sziszegő fehérzajból a mátrix színtelenségébe halványult, megpillantotta a surike­neket, a csillagait.

– Hagyd abba, Case, nem találom a vénádat!

A lány a mellkasán lovagolt, egyik kezében kék műanyag fecskendőt tartott.

– Ha nem maradsz nyugton, átvágom a retkes torkodat. Még mindig tele vagy endorfingátlókkal.

Farkas Veronika fordítása

William Gibson(1948) amerikai születésű, Kanadában élő író. John Shirleyvel, Bruce Sterlinggel és Lewis Shinerrel négyüket tartják a cyberpunk irányzat első íróinak – Gibsonnal az élen. A Sprawl-trilógiát követően Gibson még két trilógiát írt: míg az 1990-es években megjelent Híd-trilógia (Virtuálfény, Idoru, A holnap tegnapja) hackerek, multinacionális cégek és mesterséges intelligenciák helyett a tömegmédiára és a celebkultuszra fókuszál, addig a 2000-es évekbeli Blue Ant-trilógia (Trendvadász, Árnyvilág, Nyomtalanul) a 9/11 utáni politikai hangulatról, osztályok közötti határvonalakról, öntudatról, márkaépítésről és globalizációról szól. Ekkorra Gibsonnak már az írói stílusa is megváltozott: a tudományos-fantasztikus stíluselemek helyett a realista esztétika jellemző rá – ennek köszönhetően vált világhírű kortárs íróvá. Legutóbbi regénye 2020-ban jelent meg Mozgástér címmel.

Kevés találóbb cím született, mint Rubin Eszter legújabb regényéé. Minek szenved, aki nem bírja? – hangzik a főhősre, Hangára vonatkozó mondat, amely csak az első a könyv által feltett kérdések sorában. Hogy lehet úgy élni, ha folyton szorongunk és kívülállónak érezzük magunkat? Hogy lehet elviselni az ezekből fakadó folyamatos testi kínokat? Mi következhet a fizikai összeomlás után?