Az első klasszikus, fogalmilag azonosított karaktergyilkosságot 2004-ből jegyezte föl a vékony szakirodalom. Abban az évben John Kerry amerikai szenátor indult a demokrata párt színeiben a hivatalban lévő George W. Bush ellen az elnöki székért. A vietnami veterán háromszor kapta meg a sebesülésért járó Bíbor Szív kitüntetést, míg az ifjabbik Bush a Nemzeti Gárdában, hazai földön töltötte le a szolgálatát. Mégis a demokrata politikus – a későbbi Obama-kabinet külügyminisztere – ellen indult lejáratókampány, mondván, hazatérve elárulta a bajtársait. Film is készült erről, amelyet a szólásszabadság megvédett: nem lehetett leállítani a vádbeszéd kampányra időzített sugárzását. Kerry alig 2,5 százalékkal maradt alul a voksoláson. Idehaza laposabb ívet ír le az Elkxrtuk című propagandabomba, amelyet a Gyurcsány–Gyurcsányné (vö. kormánysajtó) karakterekre próbált ledobni a megfelelésvezérelt kultúrmisszionárius különítmény.
Ha hihető, roncsolhat
„Alaptalan vádak, valótlan információk alapján is lehet sikeres karaktergyilkosságot végrehajtani. Az állítás hihetősége fontosabb, mint a valósága vagy a valószerűsége. Ha egy jól felépített történet hihető, akkor képes roncsolni” – mondja a rossz hírt Bőhm Kornél, aki a Karaktergyilkosság – a gúnynévtől a lejáratásig című könyvében dolgozta föl a negatív kampányok bevett eszközének történetét. A kifejezés, amelyet a szerző a személyek elleni támadás leírására használ, jellemet bíráló, megsemmisítő általánosítást jelent, ami mögött célorientáltság és szándékosság húzódik meg. Egy hiba kihasználása tehát önmagában még nem lejáratás. Olyankor indul el a karaktergyilkosság, amikor az elérhető cél csak az egyik fél számára nyitott. Ha mindenki beérhet, akkor nincs értelme kilökdösni valakit a pályáról. Ha viszont kizárólagosan elérhető egy pozíció, akkor olykor szabad szemmel is látható energiát fektetnek a rivális lejáratásába.
Sikeres esetben centrális (jellemző) tulajdonságot érintő történet, tulajdonság felemlegetése áll a karaktergyilkosság mögött, magyarázza a kommunikációs szakértő. Tarlós István volt főpolgármesteren például sosem fogtak a nyersességét bíráló kritikák. Hiába került mémekbe, amikor megafonnal a kezében harsogott a sajtótájékoztatóján kérdésekkel kellemetlenkedő Tordai Bence képviselő (PM) képébe, sokak szemében tuskónak tartott imázsa „köszönte, jól van”.
„Tarlós esetében a dúvad, kemény, rámenős stílus abszolút centrális tulajdonság, ami a »bömbis« esetben is megmutatkozott. De emlékezhetünk arra is, amikor óbudai polgármesterként azt mondta egy hangfelvételen: »Ne ravaszkodj, mert leverem a szemüvegedet, és rá is ugrok!«, majd sunyinak és tuloknak nevezte MDF-es képviselőtársát. Karakterének integráns része a macsó fellépés, és hogy hajlamos zárójelbe tenni az elemi udvariasságra vonatkozó európai kulturális értékeket. Ez az ellentáborban megütközést kelthet, de a saját közösségében még örvendeznek is neki” – mondja Bőhm.
A hülyeség akadály
A személyiség labilis elemei viszont okozhatnak gondokat. Ezek a karakter-öngyilkosságok, vagyis azok az esetek, amikor valaki hülyét csinál magából, meséli a szerző, aki Falus Ferenc kínosra sikerült egykori „ice bucket challenge” home videóját hozza példaként. Az akkori ellenzék (Együtt-PM, MSZP, DK) volt tiszti főorvos főpolgármester-jelöltje gyerekeknek indított adománygyűjtéshez csatlakozott 2014-ben: adakozz vagy öntsd le magad egy vödör hideg vízzel – állt az eredeti amerikai kihívásban. A botcsinálta kivitelezés elég volt ahhoz, hogy a politikai szereplő diszkreditálja saját magát, értékel a szakértő – és a jelölő pártok is a fejüket fogják, tesszük hozzá.
„A szakirodalom cheap shots (olcsó lövedék) néven ismeri azt a jelenséget, amelyet teniszzsargonnal nevezhetünk ki nem kényszerített hibának is: a karakter ilyenkor maga csinál felnagyítható butaságot, amiből mémek születnek. Ez általában nem vezet megsemmisüléshez” – mondja Bőhm Kornél.
A bakiparádéra számos politikus hajlamos, de a fideszes Kósa Lajos biztosan köztük van. A szerző szerint a politikus feltétlenül rizikófaktor az anyapártnak. A Pegasus-ügy azonban szerinte nem az ő karakterét érintette, hiszen abból lett botrány, hogy elismerte, a belügy rendelte a megfigyelőszoftvert. Ő pöttyintette el, de ez elsősorban a kormánynak kellemetlen. Az viszont már Kósa betlije volt, amikor arról morfondírozott, hogy közel vagyunk a görögök csődállapotához, és szabad szemmel is látható forintárfolyam-esést ért el, utal vissza Bőhm 2010-re.
A mikrofon és az állvány
A bekapcsolt mikrofon gyakori forrása a bakiknak. Így vallotta meg Orbán, hogy nem szereti a pocakos tábornokokat. „Nincs köztük kövér, az a halálom”, jegyezte meg a kormányfő egy október 6-i megemlékezésen, és a stílusa ellenére meg lehetett érteni az álláspontját. Lezsák Sándorét kevésbé: a Ház alelnöke a rabszolgatörvény maratoni vitájában pusmogott arról, miként lehetne belefojtani a szót az ellenzékbe. Egy másik kikerült hangfelvételen Bende Balázs MTVA-szerkesztő egy 2019-es eligazításon fegyelmezte a közmédia riportereit: „ebben az intézményben nem az ellenzéki összefogást támogatják”, és aki nem akar a „megfelelő narratíva és irányvonal” alapján dolgozni, másnap már nincs munkahelye. Bende a közbotrány ellenére maradt a helyén – talán, mert a pártosság a közmédia tulajdonságainak integráns része.
A média lakájtempójával szembeni fellépés is elsülhet azonban visszafelé. A saját táboron belül is visszatetszést keltett, hoz példát a szerző, amikor Fekete-Győr András Momentum-elnök 2017-ben bement a propagandalappá gyúrt origóhoz, és számon kérte Kovács András újságírón a pártja elleni személyeskedő lejáratókampányokat. „Rosszul sikerült, hibásan felmért kampányfogás. Ciki, de ettől még nem semmisül meg az érintett karaktere” – véli a kommunikációs szakértő.
Az aktuális médiazaj tompíthatja egy szereplő botlásának a hatását. Ebben segíthet gumicsont is vagy a szerencse. Utóbbi mentette meg Demeter Szilárdot, a Petői Irodalmi Múzeum újabban irodalomkukázó főigazgatóját, aki 2020 novemberében arról értekezett, hogy „Európa Soros György gázkamrája”, a liberárják akarják kizáratni a Néppártból a Fideszt (és a lengyeleket), így ők az új zsidók. Pár nappal később Szájer József lemászott a brüsszeli ereszcsatornán, és elvitte a show-t.
A személyek lejáratása gyakorta érint egy egész politikai közösséget. A lényeg, hogy a sebet ejtő történet elbizonytalanítsa, demoralizálja a tábort. Ez a Borkai-ügyben is jól kivehető volt. Az őszödi beszéd óta a Fidesz gyilkolja a baloldal karakterét, mondván, a politikai tömb minden megmozdulása nemzetellenes. Mi több, Orbán szerint a szavazóik is azok: „a sorosisták mind ott lesznek, legyünk ott mi is”, buzdította híveit az Ország Házából, kormányfőként 2018 áprilisában.
Színházzaklatók
S hogy a karaktergyilkosságból is lehet-e kiút? Bőhm Kornél úgy látja, nem feltétlenül dől össze a világ, miközben az áldozat úgy érezheti: ténylegesen összedől körülötte minden. Az újraépítkezés sziszifuszi, sok energiát igénylő munka, amiben a reziliencia (lelki állóképesség/pszichés immunrendszer) szerepe lényeges. Számot kell vetni a megmaradt értékekkel, márkaelemekkel, kapcsolatrendszerrel, mindennel, ami nem távolodott el végérvényesen. Leltárt kell készítenünk: miből élünk? Coach, pszichológus, brandtanácsadó is sokat segíthet. A megmaradt emberekkel új utat keresni, az esetek többségében egy másik professziót.
Borkai vidéken gazdálkodik, Szájer a Balaton-felvidéken él elvonultan. Előttük sem záródott be az összes ajtó, de a politikába már biztosan nincs visszaút számukra.
És van tovább
A hazánkban a kultúra és a politika mezsgyéjén kibontakozó #metoo-mozgalom számos karaktergyilkosságot eredményezett.
A zaklatási ügye miatt azóta is mellőzött Gothár Péter rendező tettéből a kormány profitált, hiszen felizzíthatta a kultúrharcát, és lerohanhatta a „hüllőkeltetőként” emlegetett 155 éves Színművészetit. „Sok mindenre használják a karaktergyilkosság kifejezést, de ezeket az ügyeket nem sorolom ide. Amikor egy intézmény, például az SZFE hírnevét és hitelességét próbálják lerombolni, ilyenkor inkább hírnévkrízisről van szó. Ilyen volt a Katonával szemben alkalmazott zaklatószínházas kampány” – mondja Bőhm Kornél.
A lejáratások az egyelőre sovány szakirodalom szerint visszatérő sémákkal dolgoznak. Gyakori a magánélet, a szexuális orientáció, a kicsapongás, a házassági hűtlenség témája. Az egészségi állapot is támadási felület lehet: „ilyen korban már nem vállalhatna tisztséget” – ez az amerikai választásokon visszatérő kritika. A mentális állapot sem tabu: „futóbolond vagy sem?”, „nyalogatja a szája szélét”, „vajon értelmi képességeinek a birtokában van-e?”. Magyarországon nap mint nap lebolondozzák egymást az ellenlábas felek. Az identitásjellegű, köztük a vallási hovatartozást firtató támadások sem ritkák. Kennedyt katolikusságával támadták (éppen Joe Biden a második elnök e felekezetből), mondván, a Vatikán tartja majd a markában. Obamának a „muszlim hitével” gyűlt meg a baja, egy helyütt nyelvbotlással hivatkozott hovatartozására 2008-ban, majd korrigált, és keresztény hitéről beszélt. Az amerikaiak ötödének még két évvel később is szilárd meggyőződése volt: az első színes bőrű elnök muszlim.
