Vannak alkotások, amelyek csendesen varázsolnak el, és szívünk legmélyére költöznek. Ha megkérdeznek, mi a kedvenc regényünk, színdarabunk, filmünk, nem őket nevezzük meg. A kánonból válogatunk, a közös kincsből, mert iskolázottak vagyunk, meg persze akad annyi esztétikai érzékünk, hogy tudjuk, ezek a valóban nagy művek. És nemcsak tiszteletből hajtunk fejet előttük, valóban megráznak, gazdagítanak, ámulatba ejtenek. De az a lelkünkbe fogadott pár valami mégis drágább számunkra. Titkoljuk, rejtegetjük őket. Nem azért, mintha nem lennének vállalhatók. Talán remekművek, talán nem, talán ott lebegnek az esztétikum szférájában, talán csak mestermunkák, talán giccses bohóságok. Nem érdekes, A lényeg, hogy ők a mi csillagaink. Mi találtunk rájuk. És ők találtak ránk. Személyesen kopogtattak be hozzánk: Szervusz, szánsz rám másfél órát? Aztán nem lehet többé elengedni őket... Na jó, elég a szirupozásból, még mielőtt jön a szerelem hasonlata.
Késő este megáll egy vonat. Egy Bukarest felé tartó vonat. Az 1930-as években, valamelyik kicsinyke, kopott városban, amely jobb híján sokat ad a tisztességre, lakói le nem veszik erkölcsös tekintetüket egymásról. A gimnazistákat még nem a meleg-propagandától, hanem a mozitól óvják. Nos, megáll itt az a bizonyos vonat, és leszállítanak róla egy elegáns, dekoratív fiatal hölgyet. Mert nincs jegye. Nyafog, nyafog, játékzsetonokkal akar fizetni, de nincs kegyelem. Az állomáson éppen ott ücsörög a középiskola matematikatanára, és egy számára kincset jelentő, régen várt, aznap megkapott, a városiak számára gyanúsan, szinte már felháborítóan drága könyvet lapozgat. Próbálja segítően megoldani a helyzetet, ám csak tovább kavarja a botrányillatot, mikor éjszakára felajánlja lakását a dámának. Szégyenkezve vezeti be szerény otthonába, ahol öntözőkanna pótolja a zuhanyt. De a nő kezdi szórakoztatónak, mi több, romantikusnak érezni kalandját, megszelídül, a tanár megnyílik, és mind szenvedélyesebben tárja fel csillagászati kutatásait, melyek során, úgy véli, amit a drága, régi könyv is igazolni látszik, hogy felfedezett egy sötét, névtelen csillagot. Megmutatja, merre lehet. Nézik a sötétben az égitesteket, szabaddá válnak a rájuk lehelő tiszta érzelmességben, és együtt töltik az éjszakák. Ám a csoda csak reggelig tart. Megjelenik a nő szeretője, és gyorsan visszatéríti saját, léha pályájára. A tanár visszaülhet magányába, könyvei közé. Folytatódik a szegényes tisztesség ködébe fojtott energiák halk kopogása. Egyedül a zenetanárra kacsint most gúnyosan a remény: szerzett pénzt angolkürtre, így talán valamikor előadhatja szimfóniáját.
A román irodalom egyik nagy tehetsége, a közvetlenül a háború után, tragikusan korán, egy balesetben elpusztult Mihail Sebastian Névtelen csillag című darabja igen népszerű a szerző hazájában. Ha más országban adják elő, általában sikert arat. Mégis keveset beszélnek róla. Azt hihetnénk, rendre csupán egy kellemes, érzelmes estét jelent, amelyet könnyen elfelejtünk. Idehaza sokunk számára az 1970-es évek elején, egy magyar tévéjáték képében köszöntött be, bár korábban előadta már a Madách Színház, szintén Ádám Ottó rendezésében. A televíziós feldolgozás teljesen átlagos produkció, mintha a legegyszerűbb futószalagon készült volna. Főleg ha összehasonlítjuk az 1965-ös francia-román film- és az 1979-es szovjet tévéváltozattal. Mindkettőben külső felvételek, kisvárosi életképek, gazdag tónusok, gondosan megcsinált díszletek, jelmezek, a főszerepekben olyan sztárok, mint Marina Vlady, Claude Rich. Mégis a magyar termék a nyerő. Mert ez egy igazi színdarab, nehezen visel bármilyen filmes hókuszpókuszt. A leghétköznapibb, valamikor vidékiesnek nevezett teatralitásba kell mártani, megfelelő, de raktárból előszedett kellékekkel. És a karakterszerepekben hagyni a színészeknek egy kis rutinripizést. Így derülhet ki, hogy ez a mű nem egyszerűen valamiféle banális, érzelgős melodráma. Így lehet megteremteni a közeg kedves, mégis fojtogatóan nyomasztó, kétségbeesett provincializmusát, kitaszítottságát. Beleértve a fővárosi hősök, a nő és szeretője dohos eleganciáját. Így lehet fájdalmasan megható, ahogy két ember elemelkedik együtt néhány órára ettől a világtól, szabadon, szépségbe villanva. Hogy aztán ez a tehetség, gyengédség, humánum is terméketlenül szivárogjon be a kilátástalanság kelet-európai földjébe. Ahhoz, hogy átjárhasson ez a különös, csehovi, melengető reménytelenség, elegendő volt egyetlen merész rendezői színészválasztás. Haumann Péter alakítja a csillagokat fürkésző tanárt, a földhözragadt, kispolgári tisztesség, az észrevétlenség burkában, amelyből magával ragadóan tudja felragyogtatni az emberben rejlő szellemi-érzelmi gazdagságot.
Az ember azt hiszi, egyedül van az efféle élményekkel, talán csak benne rezdült meg valami, szinte érthetetlenül. Ám ha felmegyünk az MTVA Archívum, az M3 oldalára, a szabadon elérhető kínálatban ott találjuk a Névtelen csillagot. A digitálisan felújított produkciók között. Ott él hát nem kevés lélekben, intim félhomályban.
