Ma már semmiféle titok nem övezi a szomorú tényt, hogy a volt Szovjetunió 1979 decemberi katonai bevonulása Afganisztánba az USA gondosan előkészített provokációjára adott válasz volt. Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter akkori nemzetbiztonsági tanácsadója egy 1980-ban adott interjújában ezt fel is fedte: 1979 július 3-án az amerikai elnök aláírta az utasítást, hogy a CIA támogathatja a kabuli szovjetellenes erőket, vagyis a mudzsahedineket. „Még ugyanezen a napon egy feljegyzésben tájékoztattam Carter elnököt arról, hogy ez szerintem rövid időn belül kiprovokálja a szovjet katonai beavatkozást.” A francia Le Nouvel Observateur újságírója valószínűleg megdöbbenve kérdezte Brzezinskit, bánja-e ezt a döntést. „Mit bánjak meg? Ez a titkos művelet ragyogó ötlet volt. Ez csalta ugyanis az oroszokat az afgán csapdába – vagyis nincs mit sajnálnom. Hogy erről az elnököt is tájékoztassam, azt írtam neki a feljegyzésemben: »Végre lehetőségünk van arra, hogy a Szovjetuniónak is legyen egy vietnámi háborúja.«”
Az újságíró újra megkérdezte: még azt sem sajnálja, hogy az Egyesült Államok támogatja a szélsőséges, terrorcselekményekre is kész csoportokat? „Mi fontosabb a világtörténelemben? A talibánok vagy a szovjet birodalom összeomlása? Néhány feltüzelt iszlámhitű, vagy Kelet-Európa felszabadítása, s ezzel a hidegháború befejeződése?” Brzezinski válasza pontosan definiálja e cikk témáját: az amerikai birodalom katonai terjeszkedését és az emiatt bekövetkező elkerülhetetlen szétesését. Kelet-Európa „felszabadítása” valóban sikeres volt, a hidegháború azonban az elmúlt három évtizedben olyannyira felmelegedett, hogy ma a szakértők számos, nemcsak helyi háborúval fenyegető konfliktustól tartanak – a NATO európai központjában éppúgy, mint Washingtonban.
A kezdetek
A CIA egy korai, 1953-ban született feljegyzéséből tudható, hogy amikor befejeződött a demokratikusan megválasztott iráni miniszterelnök, Mohamed Moszadeg elmozdítása – amire azért volt „szükség”, hogy a British Petroleum nevű olajipari vállalat érdekei ne sérüljenek, nehogy az új iráni kormány államosítsa azt –, akkor a CIA Reza Pahlavi sahot juttatta hatalomra. A CIA azonban már az akció végrehajtása után is világosan látta, hogy a sah uralma korlátozott, s előbb vagy utóbb ez a húzás vissza fog ütni. Ezt két évtizeddel később be is bizonyította Khomeini visszatérése Iránba, illetve az iráni forradalom.
Mindezek ellenére az iráni puccs vált a továbbiakban a CIA világszerte alkalmazott politikai akcióinak modelljévé. Annak érdekében, hogy e titkos akcióknak kevesebb nem kívánt következménye legyen, az USA elengedhetetlennek látta katonai bázisainak szaporítását. Ma a világon több mint 900 amerikai katonai támaszpont működik, jó néhány a „fogadó” ország adófizetőinek pénzéből. Érdemes e ponton a CIA által végrehajtott titkos akciók némelyikére emlékeztetni: 1953 Irán, 1954 Guatemala, 1960 Kongó, 1961 Kuba, 1964 Brazília, 1965 Indonézia, 1973 Chile, 1967–1973 Görögország, 1979 Afganisztán.
Nem magányos és még csak nem is kommunista az a néhány történész, akik az elmúlt két évtizedben vizsgálták e konfliktusokat, majd közzétették figyelmeztetéseiket: a nulladik év, azaz 2001. szeptember 11. egyenes következménye volt az Egyesült Államok birodalmi terjeszkedésének, mely az amerikai társadalom nagy részének tudta nélkül, átláthatóság és beszámoltathatóság nélkül zajlott. E „birodalom” elérte saját korlátait, s ellenőrizhetetlenné vált. (Minden birodalommal hasonló történt eddig.)
2001. szeptember 11. tragikus eseményei felerősítették a katonai válaszcsapás támogatóinak hangját. Ifjabb Bush elnök így minden jogi és pénzügyi felhatalmazást magához ragadott, hogy „kifüstölje a terroristákat rejtekhelyeikről”. Annak érdekében, hogy Irak megtámadása indokoltnak tűnhessen, állásfoglalást fogadtatott el az ENSZ rendkívüli közgyűlésén arról, hogy Irak birtokában „nukleáris tömegpusztító fegyverek” vannak miközben maga a CIA és a Pentagon is tudta, hogy ez nem igaz.
Irak megtámadása és „demokratizálása” előtt Afganisztán jött. Küldetésüknek azt tekintették, hogy megdöntsék a (részben mudzshedinekből verbuválódott) brutális kegyetlenséggel eljáró, iszlám vallásra hivatkozó talibán kormány hatalmát, és Afganisztánba is exportálják „a békét”, „a demokráciát”, „a nők egyenjogúságát”, és a katonai-ipari komplexum termékeit, valamint az alvállalkozói szerződésekkel folytatott „háborút a terrorizmus ellen”. Az afgán háború elképesztő kiadásokkal járt az USA számára, azt azonban ma már kevesebbet hangsúlyozzuk, hogy a katonai-ipari komplexum, vagyis az amerikai nagyvállalati hadiipar felfutása (repülőgépek, az azokat szállító hadihajók, biokémiai fegyverek, nukleáris rakétatöltetek gyártása) hogyan járult hozzá az amerikai foglalkoztatás szinten tartásához és az amerikai gazdaság versenyképességének megőrzéséhez.
Afganisztán számára 1973 döntő év volt. Miközben Nyugaton és a szovjet érdekszférában az olajválság következményei foglalták le a kormányok többségének figyelmét, Mohamed Daud – az akkori afgán király, Zahir Sah unokatestvére és sógora – bejelentette az afgán köztársaság létrejöttét, és közzétette a modernizáció céljait. Ebben egyebek mellett a gazdaság fejlesztése, valamint általános és kötelező oktatás is szerepelt. Ez volt az Afgán Demokratikus Párt programja is. E párt szovjetbarát, kommunista ideológiát hirdető politikai alakulat volt, szovjet támogatással működött. Az általános és kötelező oktatás terve, különösen a lányoké, azonnal ellenállást váltott ki az ország muszlim férfilakosságából.
A szovjetbarát rendszer létrejötte motiválta az USA mudzsahedineknek nyújtott fegyveres és pénzügyi támogatását, mely a Szovjetunió katonai beavatkozásával, vagyis nagyhatalmi válaszával folytatódott. A továbbiak nagyrészt ismertek: az iszlám hitű, szélsőséges katonai csoportok megerősödtek, ami a talibánok hatalomra kerüléséhez vezetett. Oszama bin Laden, aki Pakisztán és Szaúd-Arábia védelmét élvezte, állt az élére annak a „szabadságharcnak”, amely a tragikus 2001. szeptember 11-i támadássorozattal végződött.
A Szovjetunió időközben valóban szétesett, részben az 1979-ben indított, sikertelen afganisztáni katonai beavatkozás, a több tízezer katona értelmetlen halálával végződő csúfos veresége miatt. E tekintetben beváltak a CIA, a Pentagon és az amerikai kormányzat számításai. Afganisztán azonban ekkor csupán egy eszköz volt a nagyhatalmi játszmában. És az is maradt. Minden látszat ellenére ez 2001 és 2021. augusztus 31-e között sem változott. A még 2001-ben megindított amerikai katonai beavatkozás és háború Afganisztán ellen idővel tartós megszállássá és „demokráciaépítő” afganisztáni jelenlétté alakult. Ennek ellenére húsz év múltán, idén augusztus 15-én Afganisztán ismét a talibánok ellenőrzése alá került. Ma újra talibán kormánya van az országnak.
Világpolitikai kudarc
De vajon miért nem sikerült Afganisztánban kiépíteni a nyugati demokráciát, biztosítani az állampolgári jogokat, a nemek egyenjogúságát és a gazdaság „normál” működését? Miért nem sikerült két évtized alatt, sokadszorra sem?
Ennek egyik – bár nem az egyetlen – fő oka a „felszabadító, demokratikus rendet” exportáló amerikai logikában keresendő. Egy olyan soknemzetiségű, soknyelvű országban, mint Afganisztán, a központi irányítás működésképtelen, ha az nem e sokféle helyi etnikai csoport bevonásával történik és nem hatalmi egyensúlyukon alapul. Az amerikai „álom” megvalósítása érdekében a nagyszámú külföldi civil szervezet és segélyekből működtetett kezdeményezéseik egész sora nagyrészt semmibe vette ezt a helyzetet. A nyugati elképzelések megvalósítói számára a helyi „sikereknél” sokkal fontosabb volt, hogy saját értékrendjük szerint tevékenykedjenek, mégpedig nyelvtudás és a helyi viszonyok ismerete nélkül.
A több milliárd dollár segély és támogatás nagy része eltűnt, a gazdaság működésének alapja továbbra is az ópium exportjának bevételeiből származik, a helyi nemritkán törzsi, etnikai és vallási kisebbséghez tartozó földesurak elsöprő többsége pedig azt tesz, amit akar.
Donald Trump elnök 2020 novemberében először egy szigorúan bizalmas feljegyzésben, a hivatalos intézményi utat megkerülve elrendelte az amerikai csapatok végleges kivonását Afganisztánból (és Szomáliából) eredetileg 2021. január 15-ét jelölve meg határidőként. E találkozóra nem kapott meghívást az akkor regnáló afgán kormány egyetlen tagja sem. Joe Biden végrehajtotta Trump elnöki rendeletét, méghozzá új határidővel: 2021 augusztus végéig a NATO haderő minden tagja véglegesen elhagyta Afganisztánt. Nyolcvan milliárd dollárra becsült katonai felszerelést hagytak hátra, melynek egyik része a tálibok, másik része pedig a velük harcoló ellenállók kezébe került.
E döntés borzalmas következményekkel járt, függetlenül attól, hogy milyen sokszor állt ki és érvelt mellette a jelenlegi amerikai elnök. A nyugati világ nyilvánossága számára ugyanis egyértelművé tette, hogy a NATO végső soron az USA által irányított szervezet, és ezen utólag semmiféle retorikai fordulat sem változtat. A csapatkivonásokról ugyanis Biden nem tárgyalt a NATO többi tagállamával. Az európai NATO-tagállamok legnagyobbjainak reakciója szerint saját feladatuk immár az, hogy az amerikai haderőktől független katonai kapacitást építsenek ki.
A kivonulás lezárult, a kör, úgy tűnik, bezárult. A költségek és befektetések – több mint százmilliárd dollár, „ajándék” afgán alkotmány – mind elvesztek. A talibán csapatok mindezt két hét leforgása alatt semmissé tették, és idegenné, elítélendővé, rosszabb esetben megtorolandó bűnné nyilvánították. A nemzetközi pénzügyi szervezetek és a korábban segélyt nyújtó kormányok zárolták Afganisztán készpénztartalékait, illetve leállították a korábban ígért segélyeket.
Az elmúlt években egyetlen elemzés vagy javaslat sem született arról, hogy Irakban és Afganisztánban miként lehetne a gazdaság működését önálló alapokra helyezni. De arról sem, hogy ezzel miként lehetne elérni a több millió menekült hazacsábítását. A térség három országa – Irán, Afganisztán és Pakisztán – a nyugati demokratikus berendezkedés helyett nyugatellenes rezsimeket épít. A nyugatnak pedig szembe kell néznie mindazzal, amit az USA hegemóniája, valamint e hegemónia hanyatlása eredményezett: nem az Egyesült Államok lesz az afgán menekültek célpontja, hanem Európa.
Új világpolitikai szereplő
Az afgán gazdaság helyzete az amerikai és a többi nyugati segélyszervezet két évtizedes jelenléte ellenére alig fejlődött. Az amerikai kongresszusnak készült átfogó jelentés megállapítja, hogy minden oktatási, egészségügyi és egyéb segítség ellenére a tanácsadó szervezetek tagjai sokkal inkább a saját elképzeléseik keresztülvitelével, mintsem annak a helyi viszonyokra alkalmazásával és az általuk létrehozott intézmények fenntarthatóságával foglalkoztak.
Az afgán munkaerő 44 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, Afganisztán a 190 ország rangsorában a 173., vagyis az egyik legszegényebb a világon. A gazdaság legalább fele informális kapcsolatokon keresztül működik – és nem is csak az ópiumtermelés és -csempészés miatt. A nemzeti jövedelem folyamatosan csökken, az ország külkereskedelmi hiánya eléri a nemzeti jövedelem csaknem egyharmadát. A GDP kétharmada a korábbi segélyeknek és segélyalapoknak köszönhető. Az afgán gazdaság önállóan működésképtelen. A legfontosabb kérdés, s ebben a NATO-tagállamok - kivéve az Egyesült Államok kormányát - egyetértenek, hogy a talibán kormánnyal tárgyalni kell, mert egy újabb polgárháború kirobbanása az egész eurázsiai térséget súlyos veszélybe sodorja.
E kényszert az elmúlt hónapokban csupán Kína ismerte fel. Nem véletlen, hogy a kínai külügyi államtitkárok egyike már júliusban tárgyalt a talibánok néhány vezetőjével, s szeptember 15-én 31 millió amerikai dollár segélyt folyósított az el nem ismert talibán vezetésnek. S ezzel elérkeztünk talán a legfontosabb és a nemzetközi sajtó többségében nem szereplő kérdéshez: az afgán helyzet mennyiben tükrözi a kínai gazdasági, pénzügyi és diplomácia fölényét a nyugati, elsősorban amerikai katonai, gazdasági és pénzügyi stratégiához képest?
Kína, elsősorban a közép-ázsiai szélsőséges iszlám mozgalmak, no meg az ujgur etnikai kisebbség iszlám vallása miatt egyetlen pillanatra sem kívánja a talibán rendszer megváltoztatását, demokratizálását. Ehelyett kizárólag gazdasági és pénzügyi eszközökkel kívánja és tudja befolyásolni a jelenlegi kormány álláspontját. A 2013-ban meghirdetett „Egy övezet, egy út” programja keretében Afganisztán északi határához közel, kazah, türkmén és üzbég együttműködéssel megindult egy kétezer kilométer hosszú olajvezeték építése, amely kiegészül egy 400 milliárd dollár összegű beruházással Iránban. Ezek segítségével nemcsak Kína nyersanyagellátása lesz biztosítva, de például az afgán, olajra kivetett vámbevétel is jelentősen emelkedik majd. Kína nemcsak a már említett segélyt adja Afganisztánnak, de ásványkincseinek kiaknázásában is kezdeményező lesz.
Minden pillanatnyi, politikai szempontú mérlegeléssel szemben Afganisztán jelenleg zajló eseményei az amerikai hegemónia korábban elképzelhetetlen hanyatlását bizonyítják. Halford Mackinder egy évszázaddal korábban írta geopolitikai elemzésében: „Aki a világ elszigetelt részét irányítja, a világ irányítója lesz.” Az elmúlt ötszáz év gyarmatosításai is ezt támasztják alá. Eurázsia és Közép-Ázsia irányítója ma már nem az Egyesült Államok, s még csak nem is a többi NATO-tagállam. Hogy ezzel hogyan él majd a jelenlegi állandóan változó tálib kormány, az az elkövetkezendő hónapokban fog kiderülni.
