Az angolok – és nem csak a nagyvárosiak, mint azt mifelénk megszoktuk – híresek az öniróniáról, arról, hogy nem félnek görbe tükörbe nézni. Mondhatnám persze, hogy nekik könnyű önironikusnak lenni, hiszen öntudatosak, jómódúak, szabadok, hosszú időn át ők voltak a világ legsikeresebb nemzete, és sok száz év óta minden háborút megnyertek. (Az afganisztáni kudarcot nem sorolom ide, hiszen nem mondható, hogy a tálibok kiverték őket; az angolok távozása nem klasszikus háborús vereség.) Szóval könnyű annak önironizálni, aki magabiztos, aki nyeregben érzi magát.
Shakespeare valamikor 1600 körül megírta a VI. Henrik-trilógiát, melyben jó száz évvel korábbi, XV. századi eseményeket ábrázol, dagadó nemzeti büszkeséggel. De azért bemutatja a „százéves háború” dicstelen végét, az angolok franciaországi térvesztését, majd kiszorulását egy gonosz boszorkány, bizonyos Jeanne d’Arc machinációi következtében. Ezt a nőt végül sikerült egyházi támogatással máglyán elégetni, de az angolok elveszítették franciaországi birtokaikat. Igen ám, de a katolikus egyház Johannát később ártatlannak nyilvánította (mert az is volt), majd 1920-ban szentté avatta. Ez a hagyományos angol történelemfelfogással szemben olyan volt, mint ha velünk magyarokkal közölnék, hogy Nagy Szulejmán szultánt, a mohácsi győztest Európa védőszentjévé nyilvánítják. No de mit tesz erre a kor vezető drámaírója, Bernard Shaw? Ír egy darabot „Szent Johanna” (!) címmel, melyben az egész históriát az igazságnak megfelelően adja elő, szellemesen lefestve az angolok mérhetetlen cinizmusát és önzését. Nagy fricska volt ez, ráadásul pont egy katolikus döntés következményét dörzsölte be az angoloknak. A közönség tódult a színházba. A darab keserűen szatirikus, amit mifelénk úgy neveznek: nemzetellenes. Az angolok ezt a kifejezést nem ismerik, és 1922-ben, egy győztes világháború után nem fájt nekik az önbírálat, nem féltek a tükörbe nézni. Senki se mondta, hogy Shaw hazaáruló (pedig még ír származású is volt!). Én megértem, ha Magyarországon se 48 után, se 18 után, se 45 után nem akaródzott senkinek előállni ilyesfajta önkritikus, önostorozó, magyarellenes darabbal. Nehéz lett volna például 1922-ben megírni a magyar honfoglalást Szvatopluk és a leigázott szlávok szempontjából, beleértve az ő boldog felszabadulásukat a várva-várt trianoni döntés következtében.
Az angolok tehát magabiztosak, és jól tűrik, sőt szinte keresik az iróniát és öniróniát, a karikírozást, a dolgok kiforgatását. Ez valószínűleg még sokáig így lesz, pedig hát az Egyesült Királyság lassan, de biztosan csúszik lefelé, már benzin sincs, és ki tudja, mi nem lesz és mikor. Csakhogy az emberek érzülete, világszemlélete nagyrészt a hagyományokon, a tudatukon alapszik, és mint tudjuk: a tudat határozza meg a létet. (Nekem fordítva tanították, de hamar rájöttem, hogy ez a helyes sorrend.) Magyarország például nagy, gazdag, erős ország volt 1918-ig, és ez az érzés sok magyarban még most is megvan, holott Magyarország azóta egy igen érdekes, nagy múltú, tiszteletre méltó, de jelentéktelen ország. Ezért is kínosak Londonból nézve Orbán Viktor Fidesz-miniszterelnök nagyhangú hősködései, melyek jó esetben csak mosolyt szülnek, mivel minden öniróniát nélkülöznek. És bár Anglia még messze van az „ordító egér” szerepkörétől, mintha az angolok kényszert éreznének ennek próbálgatására, ízlelgetésére. Maga a Brexit is ennek a jele volt, mintha azt mondanák: Igen? Csúszunk kifelé-lefelé? Hát lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!
Itt van például a Rhodes-ügy. Cecil Rhodes (1853–1902) Dél-Afrikában tevékenykedő angol politikus és üzletember volt, az a fajta, akit – akkoriban még semleges, sőt elismerő felhanggal – imperialistának neveztek, hiszen a brit impériumot igyekezett erősíteni, terjeszteni. (Egyébként a brit uralkodó 1949-ig India császára is volt, azaz imperátor!) A Dél-Afrikában létrehozott angol állam miniszterelnöke lett, és ő alapította a később róla elnevezett Rhodesiát. Végrendeletében hatalmas összeget hagyott az oxfordi egyetem egyik tagintézményére, az Oriel College-ra: ebből mindmáig évente számos hallgató tanul ott (Rhodes-ösztöndíjas volt az ifjú Bill Clinton is). A kollégium egyik épülete Rhodes nevét viseli, szobra a bejárat fölött áll. Rhodes nem volt egy angyal, de nem volt kirívóan gonosz vagy véreskezű sem: tette, amiről úgy vélte, az ő és hazája érdeke. Ezek a figurák sose rokonszenvesek, de talán szükség van rájuk, mint a természetben a ragadozókra. Mindenesetre most egy-két éve mozgalom indult, hogy szedjék le onnan a szobrot, és az épületet kereszteljék át, mert Rhodes személye, múltja sérti az afrikai hallgatók érzékenységét, sőt általában a harmadik világbeli hallgatók érzékenységét, sőt számos jóérzésű fehér brit és európai hallgató érzékenységét is. „Rhodes Must Fall!” (Rhodesnak le kell hullnia!), így szól a követelésük. Volt nagy tüntetés is ez ügyben. (Azt persze nem követelték, hogy a Rhodes-alapítvány vagyonát osszák szét Dél-Afrika szegényei között, akiknek verejtékcseppjeiből a vagyon összegyűlt annak idején, illetve hogy az ösztöndíjat szüntessék meg. De ez is milyen ismerős: elfogadjuk a gonosz kapitalista ösztöndíját, majd kígyót-békát kiabálunk rá…) A kollégium kínos helyzetbe került: tagadják meg a jótevőjüket? Köntörfalaztak, húzták-halasztották a választ, majd közölték, hogy nem lehet a szobrot csak úgy sitty-sutty levenni, mert ahhoz az önkormányzati államtitkárság, a városi tanács, valamint a nemzeti örökségvédelmi hivatal (Historic England) hozzájárulása kell, amit megpróbálhatnak megszerezni, de az ilyesmi évekbe telik. A szobrot mindenesetre védőhálóval vonták be. A dolog az utóbbi hónapokban elült, meg ugye járvány is van.
Vonjuk vissza a gyarmatosítást, szégyelljük magunkat miatta – ezt hirdeti az ügy. Nem tehetek róla, de nekem van ebben valami leereszkedő. Ha én valamelyik volt gyarmat lennék, nem kérnék ebből az egészből. Tessék minket békén hagyni, ami történt, történt, lépjünk túl a múlton. Én nemzeti érzelmű magyar ember vagyok, de nem követelem, hogy Törökországban ledöntögessék Nagy Szulejmán szobrait, pedig ő annak idején szörnyű pusztítást végzett Magyarországon. Az európai kultúrában az is benne van, hogy ne legyünk túl erősek, ne legyünk túl hatalmasak, lehetőleg ne töröljünk el semmit. Nem a dzsihád a mi lételemünk. Keresztény gyökerűek vagyunk, egy olyan vallás követői – vagy legalábbis neveltjei, örökösei, termékei –, melynek alapítója ellenállás nélkül hagyta, hogy elfogják, zokszó nélkül tűrte, hogy ártatlanul kivégezzék, és ilyeneket mondott: „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” A kampányolók szerint Rhodes nézetei összeegyeztethetetlenek az egyetem „befogadó kultúrájával” (inclusive culture). Nem vitatom nemes indítékaikat, de nekem túldimenzionáltnak tűnik az egész, sőt veszélyesnek. Aggasztóan hasonlít az „eltörlés kultúrájára” (cancel culture), amiből én nem kérek. Nekünk az Internacionálét kellett kipirult arccal énekelnünk: „a múltat végképp eltöröljük” – miközben tíz körömmel kapaszkodtunk a múltba. Ahogy Orwell 1984-ének hőse, igyekeztünk a múlt minden foszlányát megmenteni, még a harangszót is bespájzoltuk.
A Globe Színház, ahol Shakespeare-darabok mennek, vitaműsorokat rendez annak tisztázására, hogy vajon Shakespeare darabjai sérthetik-e bárki faji érzékenységét. (Ugyebár errefelé a „faji” nem zsidót jelent, hanem feketét.) Terítékre került például – írja a Times –, hogy A vihar nem dicsőíti-e a gyarmatosítást, hiszen egy egzotikus szigeten játszódik. No de gondoljunk csak bele: ki volna itt a gyarmatosító? Prospero? Igaz, jelenleg ő a sziget ura, de akarata ellenére került ide, és másra se vágyik, mint hogy elmehessen a lányával együtt és soha többé ne lássa a szigetet. Ő tehát nem gyarmatosító. Akkor már inkább Caliban az, aki itt született, csakhogy az anyját, Sycoraxot ide száműzték (ez se imperializmus), bár annyi tény, hogy szegény Arielt Sycorax a szolgájává tette. Még leginkább a két komikus illene ide, Trinculo bohóc és a részeges Stephano borász, akik kijelentik, hogy uralni kívánják a szigetet, ők viszont szánalmasak és nevetségesek – vagyis a darab a gyarmatosítás és imperializmus szatirikus bírálatát nyújtja.
No de ezt egy lendületbe jött kampányolónak így hosszadalmas volna elmagyarázni. Van fehér ember, sziget és bennszülött: akkor ez gyarmatosítás. Sajnos amilyen cinikus vagyok, szeretném jelezni, hogy maguknak az angoloknak is illene csomagolni és visszahajózni Schleswig-Holsteinbe, ahonnan átjöttek a Kr. u. V. században gyarmatosítani Nagy-Britannia szigetét, mely – mint a neve is mutatja – a britek, tehát bretonok és más kelták (velsziek stb.) hazája volt. A Rómeó és Júliát a Globe-ban úgy rendezte meg a népszerű fiatal fekete rendezőnő, Ola Ince, hogy minden jelenet elején néhány betoldott mondatban figyelmeztetnek az öngyilkosság, illetve a drogfogyasztás veszélyeire, oktalanságára (ne feledjük: Júlia bevesz egy erős altatót), szóval ne öljük meg magunkat hebehurgyán, mert mindig van holnap. Szóba kerül a bűnözés, a szegénység kérdése (talán a patikus révén?), valamint a patriarchális elnyomás. Mintha maga a darab nem lenne elég mindezeknek a felvetéséhez. Isten ments, hogy Shakespeare-t „az esetlegesen zavaró tartalma miatt” elkezdjük cenzúrázni – szögezi le a konzervatív Times.
A Rhodes-ügy meg a Globe Shakespeare-vitái egyelőre még elszigetelt epizódok, velük szemben (még?) bástyaként áll az angolok végtelen hagyománytisztelete. Ők az utcákat se szeretik átkeresztelni valami újabbra, elegánsabbra: a városok főútjai nem Shakespeare-ről vagy Churchillről vannak elnevezve, hanem arról, hogy hova vezetnek (Oxford Street) – mint Budapesten az Üllői meg a Váci út; de már Pesten a Hatvani utcát elneveztük Kossuth Lajosról, a Kerepesi utat Rákócziról és így tovább. A zsarnoki Cromwell nagyot bukott, de szobra is van, utcája is van. Lehet, hogy hamarosan jelentkeznek azoknak az utódai, akiket ő végeztetett ki, hogy zavarja őket a szobor meg az utcanév? Lesz még Angliában is szoborpark?
