A vallásos neveltetésben részesült, hívő katolikus Dollfuss arról az Engelbert nevű kölni érsekről kapta a keresztnevét, akit a keresztes háborúba induló II. Frigyes császár a Német Birodalom teljhatalmú kormányzójává nevezett ki. Kormányfőként erélyes reformpolitikát folytatott: eltörölte a belső vámokat, és támogatta a városi polgárságot. Emiatt nagyurak egy csoportja 1225 őszén bestiális kegyetlenséggel meggyilkolta. Később szentté avatták.
Engelbert Dollfuss (1892-1934) ezt a szerencsétlen sorsú államférfit választotta védőszentjéül. Nem gondolt rá, hogy egy politikus pályáján rossz ómen az olyan védőszent, aki közéleti szereplésével magára haragítja a hatalmasságok nagy részét, és akire ezért kezet is emelnek.
Pedig vele is ez történt. Ő is magára haragított Ausztriában számos – egyébként egymással is szemben álló – politikai erőt: a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a nácikat. Őt is meggyilkolták (az utóbbiak), őt is különös kegyetlenséggel. Annyi a különbség, hogy őt nem avatták szentté. Emléke Ausztriában sokak számára ma is gyűlöletes. Nevét az „ausztrofasizmus“ nevű nyelvi furcsasággal szokás összekapcsolni; ennek annyi az alapja, hogy kancellárként ő hajtotta végre azt az államcsíny jellegű manővert, amelyet „a parlament önfelszámolása“ néven tart számon az osztrák történelem, és állította helyébe a „rendi állam“ nevű autoriter képződményt. Baloldali érzelmű emberek ma is a „munkásgyilkos“ epithetont ragasztják a nevéhez; az 1934 eleji munkásfelkelés során tényleg ő hirdette ki a statáriumot, és a rögtönítélő bíróságok valóban számos felkelőt kivégeztettek.
Az is igaz, hogy kancellársága utolsó évében megszűnt a sajtószabadság és a többpártrendszer, az osztrák börtönök és internálótáborok pedig zsúfolva voltak politikai foglyokkal. Viszont az is igaz, hogy ő volt az első vezető államférfi a világon, aki nyíltan szembeszállt Hitlerrel és a nácikkal, és ezért az életével fizetett.
Dollfuss szerepének értékelésekor felvetődik a kérdés: mi értelme volt a különálló Ausztria – hivatalos nevén Német-Ausztriai Köztársaság – létezésének 1918 után? Megítélésem szerint: semmi.
Az Osztrák-Magyar Monarchiának soknemzetiségű birodalomként az volt vagy lett volna a funkciója, hogy a helyi adottságok oktalan és kíméletlen rombolása nélkül modernizálja Közép-Kelet-Európa elmaradott, helyenként középkori viszonyok között élő régióit. Ezt a sikeresnek látszó folyamatot az első világháború megakasztotta. A Monarchia szétverődött, Ausztriáról a győztesek leamputálták Magyarországot és a külső tartományokat (továbbá Dél-Tirolt, továbbá Csehországot, többmilliós német-osztrák kisebbségével együtt); az új Ausztria az egykori örökös tartományokból állt.
Ausztriának 1918 után egyesülnie kellett volna Németországgal. Ezt a szándékot mindkét államban támogatta a társadalom túlnyomó többsége. Ha ezt az akkori osztrák és német szociáldemokrata kormánynak sikerült volna levezényelnie, merőben másképpen alakult volna a történelem. Ez esetben egy gazdaságilag erős, politikailag stabil állam jött volna létre, amely a szélsőséges mozgalmakat leszerelhette volna, és talán még az 1929-es válság következményeit is orvosolhatta volna.
De nem így történt. A győztes hatalmak – részint elvakult gőgből, részint eltúlzott óvatosságból – többszörösen, többféleképpen is megakadályozták az egyesülést. (Az utolsó ilyen akadály a Népszövetség részéről Ausztriának folyósított hitel volt, amelynek a nem-egyesülés volt az egyik feltétele.) Ennek következménye Ausztriában az lett, hogy létrejött egy parlamenti demokrácián alapuló köztársaság, amelynek polgárai sem a parlamentet, sem a demokráciát, sem a köztársaságot nem akarták.
A Németországgal való egyesülésnek mind a bal- mind a jobboldalon voltak hívei, de az erről szóló diskurzust mindinkább a szélsőjobb vette át. (Hogy mi a különbség a „nagynémetek“, a „német nemzetiek“ és a mindkét irányzatot beolvasztó nácik között, az külön szemlélődés tárgya lehetne.) Ausztria önállóságát leginkább a monarchisták támogatták, olyan politikusok és állampolgárok, akiket ma is klerikálisnak és reakciósnak szokás tekinteni.
Ausztria már az 1929-es válság előtt destabilizálódott, kormányozhatatlanná vált. Napirenden voltak a sztrájkok és a zavargások, olykor több tucat halálos áldozattal. A nemzetiszocializmus megerősödése Ausztriában is éreztette hatását, az osztrák nácik még a németországiaknál is agresszívebbek voltak. A korabeli bécsi és vidéki hírlapok mindennap újabb és újabb gyújtogatásokról, robbantásokról, „politikai késelésekről“ tudósítanak. Mindez a tettre kész, mondhatni, vakmerő osztrák nácik műve volt.
Ebben az országban és ebben a környezetben kezdődött Engelbert Dollfuss politikusi pályafutása. Dollfuss, aki szegényparaszti sorból küzdötte fel magát, részint katonai tapasztalatokkal, részint közgazdasági és jogi szaktudással rendelkezett. Eleinte a mezőgazdaság megreformálásának szentelte figyelmét. Tevékenységének ezt az időszakát elismeréssel szokás emlegetni. Agrárminiszterként létrehozott egy sor hasznosnak bizonyuló (részben ma is működő) intézményt, gondoskodott a mezőgazdasági alkalmazottak (cselédek) nyugdíjáról és orvosi ellátásáról. Nem ez volt a baj vele.
A baj az volt, hogy amikor már égett a ház – Ausztria –, ő elvállalta a kancellári posztot. Erre 1932. májusban került sor. Akkor már csak a vak nem látta, hogy Németországban Hitler rövidesen hatalomra jut. És ekkor Ausztria önállóságának, Németországtól való függetlenségének hirtelen új értelme lett, igen erős értelme. Nevezetesen: egy német állam, ahol nincs náci uralom. Ezt akarta Dollfuss megőrizni, minden lehetséges áron.
Nem volt könnyű dolga. Mind a szélsőjobboldaliak, mind a marxisták ellenségei voltak, és a Keresztényszociális Párton belül sem támogatta mindenki. Saját munkatársaiban sem mindig bízhatott meg. Utólag hibás döntésnek látszik, hogy erős emberre lévén szüksége, helyettesévé (a belügyek irányítójává és alkancellárrá) azt az Emil Feyt nevezte ki, aki a Heimwehr vezetőjeként a szocdemek esküdt ellensége volt, és nagyban hozzájárult a politikai helyzet eszkalálódásához. Végül, úgy sejthető, elárulta Dollfusst a náciknak, és részt vett meggyilkolásában.
Ausztriában volt rendőrség, csendőrség és szövetségi hadsereg, de alapvetően két fegyveres erő létezett és állt egymással szemben: a jobboldali Heimwehr (ez „honvédelem“ lenne, ha fordítanánk) és a baloldali Schutzbund (ez meg „oltalmi szövetség“ lehetne magyarul). Az osztrák náciknak illegális, paramilitáris alakulataik voltak, hathatós németországi támogatással: kiképzőtisztek, fegyverek, muníció, robbanóanyag, ilyesmik érkeztek a szomszédból. (Az efféle támogatás hazánkat sem kerülte el teljesen: a biatorbágyi vasúti robbantásnak valószínűleg német-osztrák náci háttere volt.) Ugyanakkor mind a Schutzbund, mind a Heimwehr tele volt náci-szimpatizánsokkal, vagyis lényegében titkos nácikkal.
Azzal, hogy a Heimwehr vezetője alkancellár és belügyér lett (formálisan Dollfussnál maradt a belügyi tárca, de ez nem változtat a lényegen), a kormány nyíltan hadat üzent a baloldalnak. Fey elrendelte a korábban már betiltott Schutzbund fegyverraktárainak lefoglalását. Ellenállásba ütközött. Kitört a polgárháború. A munkásfelkelést a kormányerők, élükön Feyjel, véresen leverték.
Ennek egyik következménye az lett, hogy az osztrák baloldal nagy része átpártolt a nácikhoz. Elfogadhatóbbnak tartották a hitlerájhoz való csatlakozást, mint a Dollfuss-féle rendi államot. Úgy gondolták (ezt Karl Renner, a parlament egykori szocdem elnöke meg is fogalmazta): a náci uralom elmúlik, a német-osztrák egység megmarad. Nem látták, hogy az előbbi hosszú távon lehetetlenné teszi az utóbbit.
A másik következménye az lett, hogy a felkelés leverése után Dollfuss hetei meg voltak számlálva. Idő kérdése volt, mikor gyilkolják meg. Többször is rálőttek, de kisebb sérülésekkel megúszta. Közben feloszlatta a politikai pártokat, és létrehozta a „Hazafias Front“ nevű egységpártot. Úgy képzelte, hogy a frontisták majd, nevükhöz híven, kétfrontos harcot vívnak a marxisták és a hitleristák ellen. Tévedett. Ki kellett volna egyeznie a szociáldemokratákkal. Más kérdés, hogy a szocdemek nem sok hajlandóságot mutattak az egyezkedésre. A következő politikus-nemzedék látta be, Bruno Kreiskyvel az élen, levonva a gyászos folytatás tanulságait, hogy a demokratikus pártoknak muszáj együttműködniük, bármennyire utálják is egymást. Máskülönben sokkal rosszabb következik.
Bevezette a római típusú diktatúrát, ahogy az Livius művében meg van írva, mert abban bízott, hogy a törvények felfüggesztése révén visszaállíthatja a törvényességet. Ebben is tévedett. A modern Európában a diktatúra nem úgy működik, mint a római köztársaság korában. A diktátori megbízatást nem lehet kevés idő múlva, emelt fővel, önként visszaadni.
Azt hitte, hogy Mussolini majd megvédi Ausztria függetlenségét Hitlerrel szemben. Ebben tévedett csak igazán. Halála után nem egészen négy évvel Mussolini odalökte Ausztriát Hitlernek. 1938 kora tavaszán bekövetkezett az úgynevezett „csatlakozás“ („Anschluss“), amely valójában német annexió volt, még ha osztrák állampolgárok ujjongása kísérte is.
1945 óta az adja értelmét Ausztria önállóságának, hogy a Németországgal való egység kompromittálódott. Az is látható, hogy az elmúlt évtizedek során kialakult egy önálló, a németországitól elkülönülő osztrák nemzeti identitás, amely a Monarchia emlékezetének foszlányaiból és a tartományok provincializmusából van összegyúrva. Ebbe az új keletű identitásba nehezen fér bele a tragikus sorsú kancellár szerepének árnyaltabb megítélése.
A végkifejlet az antik tragédiák vérgőzös légkörét idézi. A merénylők egy része Németországból érkezett 1934. július utolsó hetében. Először a Karintiában tartózkodó államfőt, a politikailag súlytalan Wilhelm Miklast akarták foglyul ejteni, de ez a terv meghiúsult. Aztán a július 24-re kitűzött kormányülés ellen terveztek merényletet, de a kancellár az ülést egy nappal későbbre halasztotta. Július 25-én összeült a kormány a kancellári hivatalban, a Ballhausplatzon, amikor Dollfuss értesítést kapott, hogy náci fegyveresek rohamra készülnek az épület ellen. Elküldte a minisztereket; ő maga ott maradt. Emil Fey, aki be volt avatva a tervbe, telefonon közölte vele: csak úgy tudja garantálni a biztonságát, ha védőőrizetet rendelhet mellé.
Az állítólagos védőőrizet déli egy órakor teherautón érkezett. Színleg azért jöttek, hogy megvédjék a kancellárt a gyilkosoktól, valójában ők maguk voltak a gyilkosok: az osztrák hadsereg egyenruhájába öltöztetett, felfegyverzett nácik voltak. Az egyenruhát és a fegyvert a bécsi rendőrfőkapitánytól kapták.
A gyanútlan kapuőrség beeresztette a teherautót az udvarba. Néhány perc múlva Dollfusst lövés érte. Még órákig élt. Sem orvost, sem papot nem hívtak hozzá, hagyták kínlódni.
Délután megjelent a helyszínen Emil Fey. Valószínűleg ő adta le a második, halálos lövést, és talán irgalomból tette. Vagy talán csak biztosra akart menni. (Neki is szörnyű vég jutott osztályrészül. A német annexió után, 1938. március 16-án hosszasan kihallgatta a Gestapo, majd, miután hazaengedték, agyonlőtte a feleségét és a fiát, végül pedig önmagát is.)
Azért meséltem el mindezt, mert a két világháború közti európai államférfiak sorsából sokat okulhat a mai magyar olvasó. Az időbeli távolság miatt esetleg többet is, mint a mai politikusok portréiból. Akadt, aki Hitler és Sztálin között védte, ami védhető, és mentette, ami menthető volt. Vagy mégsem volt az. Ezzel együtt: Mannerheim és Piłsudski mellett ott a helye Dollfussnak is.
(Márton László 1959-ben született. Regényíró és műfordító.)
