Érdemes újra nézni gyerekkorunk filmjeit. Igaz, én már egyetemista voltam, amikor egy filmklub keretében turistaként Lublinban először láttam Andrzej Wajda talán legfontosabb alkotását, A márványembert (Człowiek z marmuru, 1977). A film főszereplője, a fiatal kőműves és meggyőződéses kommunista, Mateusz Birkut, azzal a csodába illő tettel futott be hirtelen a köztudatba, hogy képes volt egy műszakban több mint 30000 téglát lerakni. Persze Birkut hőstette, mint sok minden a szocializmusban, olcsó szemfényvesztés volt csupán: a kétségkívül tehetséges Birkutot egy egész csapat munkájáért jutalmazták. A munka hőse és csapata ettől a perctől fogva járta az országot, a városokat és az építési területeket, újabb és újabb hőstettel és rekorddal hívva fel magukra a figyelmet. Birkut híres és a körülményekhez képest gazdag lett, de közben egyre több ellenséget szerzett. Volt kollégái különösen nehezteltek rá: az igazságtalan verseny és szemfényvesztés célja csak a munkatempó fokozása és a munkások fokozottabb kizsákmányolása volt. Valaki megpróbálta Birkutot kivonni a forgalomból, vagy legalábbis megsebesíteni a karját. A balesetért a politikai rendőrség Birkut barátját, Witeket vádolta. A vád persze hamis volt, és Birkut tanúként a főtárgyaláson lehúzta a leplet az egész tragikomédiáról. Amilyen gyorsan felemelkedett a munka hőse, olyan gyorsan el is tűnt a történelem kútjában. Birkut négy évet ült a börtönben, és bár szabadulása után nemsokára rehabilitálták, szegényen és elfeledve halt meg. A hetvenes évek közepén egy fiatal filmrendezőnő, a történet másik főszereplője, megpróbálta rekonstruálni a történteket, beleértve a munka hősének hátralévő éveit. Erről és a rekonstruálás nehézségeiről, a letagadott és a szőnyeg alá sepert közös múltról szól a film.
Nemcsak a fiatal rendezőnőnek, hanem nekem és nekünk, akkori magyar fiataloknak a 80-as évek közepén már teljesen idegennek tűnt Birkut és a sztahanovisták a világa. Mi már sztárokért és nem hősökért lelkesedtünk. Che helyét átvette Maradona, Mike Tyson és Schwarzenegger. A Kádár-rendszer nyárspolgári mentalitása, a sunyi kisember kultusza (és a személyi kultusz elutasítása) átformálta az egész magyar társadalmat. A „gazdagodj (ahogy tudsz), fogyassz, és hagyd a politikát másra (tehát ránk)” elve a közügyek iránt közömbössé tette a magyar társadalmat. Nagyjából hasonló folyamat, több-kevesebb késéssel és intenzitással zajlott le a szomszédos szocialista államokban. Nyugaton a váltás a hős-korszakból a sztárok világába jó egy évtizeddel korábban ment végbe. De az eredmény, egy hősök nélküli vagy hősöktől mentesített világ, Európa mindkét felén ugyanaz volt.
Aztán jött a rendszerváltás. Voltak, akik úgy gondolták, különösen a keresztény középosztály idősebb tagjai és gyerekeik, hogy a lakosság alig várja, hogy felmelegítsék a régi mítoszokat, hogy újratemessék, vagy még inkább újraélesszék a régi hősöket. 1993-ban, részben állami kezdeményezésre és támogatással, újra is temették Horthy Miklós kormányzót. De a Horthy-mítosz nem vált nemzeti közkincsé, a volt kormányzó megítélése és elutasítottsága alig változott a különböző kormányok alatt. Hasonló sors várt a baloldali próbálkozásokra is. Nagy Imre újratemetése négy évvel megelőzte Horthy kihantolását. Sajnos az 56-os forradalom és Nagy Imre kultusza sem volt képes egységbe forrasztani a nemzetet. Az utolsó magyar hős esztétikailag vonzó szobra ma ugyanazon a helyen áll, ahol 1989 előtt Marx és Engels emlékművét csodálhatta meg a járókelő. Vannak is talán, akik emlékeznek rá, hogy egy élelmes riporter megkérdezte az arra járókat, ki is volt ez a Marx meg Engels. A többség soha nem hallott a Kommunista kiáltvány szerzőpárosáról. Valaki bizonytalanul megjegyezte, Lenin Marx fia volt, vagy fordítva. Bár tudtommal nem készült hasonló interjú, az az érzésem, hogy a mai pesti járókelők többsége nem ismerne a szoborban a forradalom hősére, és egy kisebbség azt sem tudná, hogy ki is volt az a Nagy Imre.
Nem véletlenül. Magyarország kulturális és politikai értelemben nyugati ország volt és marad. A hősök korszaka Nyugaton is rég leáldozott. Napóleont a mai franciák egy része véreskezű diktátornak tekinti csupán. Párizsban hiába keres ma az ember egy róla elnevezett teret vagy boulevard-t, egyedül csak egy keskeny kis utca, a Rue Bonaparte viseli a nagy ember nevét. Napóleon német megfelelője, Otto von Bismarck emlékezete és kultusza is csak utcanevekben él tovább. Míg száz évvel ezelőtt alig volt német város, amelynek főterét ne díszítette volna egy túlméretezett Bismarck-szobor, a Vaskancellár emlékét ma néhány szobor hirdeti csupán. E túlélők legfontosabbika, a hamburgi kikötő bejáratánál található monstrum jelenleg támadások kereszttüzében áll. Évek óta folyik ugyanis a kikötővárosban a vita, hogy felújítsák, vagy eltüntessék a föld színéről, vagy örökös múzeumi fogságra ítéljék a vitatott emlékművét. Amerikában, a szabadság hazájában, Jefferson-szobrokat döntögetnek, és a sokáig a béke angyalának, a demokratikus világrend megálmodójának tartott Woodrow Wilson politikai hagyatéka annyira kínosság vált, hogy Princeton és egy tucat középiskola elhatározta, hogy nevet cserél. A mítoszt fenntartó konszenzust ugyanis az elmúlt pár évben kikezdte a régen ismert tény, hogy Jefferson rabszolgákat tartott, és hogy Wilson, a közismert rasszista, élete végéig kiállt a déli államokban akkor még általánosnak számító szegregáció mellett. Lassú víz partot mos, a jó ügy, ha késéssel is, de néha mégis győzedelmeskedik.
Ha van hely Európában, ahol politikai helyzet és kulturális környezet nem kedvez a hőskultusznak, hát az épp a mai Magyarország. Míg a csendes többség a közügyek iránt továbbra is érzéketlen, a politizáló kisebbség megosztott és a szekértáborok állóháborút folytatnak egymással. Ebben a nem ideális környezetben próbálja a szélsőjobb meghonosítani az első világháború utáni magyar történelemben fontos szerepet játszó szabadcsapatok és félkatonai szervezetek mítoszát. Nem először. A náci uralom árnyékában, tehát az 1930-as évek második felében és a második világháború alatt jelentek meg ugyanis az első, fontosabb visszaemlékezések. 1941 körül kezdték el Prónay Pál naplóját sajtó alá rendezni (a napló első része aztán csak két évtized múlva, egészen más körülmények között és célzattal látott napvilágot). A mű előszavában a szerző maga is utal a háborúra és büszkén, bár tévesen vallja, hogy ő volt Európa első nemzeti szocialistája. A második rehabilitációs kísérlet a rendszerváltás alatt és után, a kilencvenes évek elején történt. A kísérlet központjában a távollétében halálra ítélt és 1957-ben kivégzett Francia Kiss Mihály, Héjjas Iván jobbkeze, a fehérterror és a nyugat-magyarországi felkelés egyik központi alakjának rehabilitációs pere állt. A próbálkozás végül is kudarcba fulladt, a bíróság fenntartotta - a háborús bűnösség kimondása mellett - a korábbi halálos ítéletet. A harmadik kísérlet 2006 körüli; a Magyar Gárda megjelenése idején az új paramilitáris, nyíltan és erőszakosan rasszista alakulatok a háború utáni szabadcsapatokban felismerték az előképüket. Az utolsó rehabilitációs kísérlet pedig 2019, a Trianon-évfordulóra való készülődés alatt kezdődött el, és máig tart.
Míg az első, 1945 előtti próbálkozás magán viselte a Horthy-rendszer jobboldali kritikájának bélyegét, a második, 1990 utáni kísérlet épp a Horthy-mítosz újraélesztésének köszönhette létét. Míg a 2006 körüli vállalkozás a rendszer és politikai elit ellenében határozta meg önmagát, az új mítoszcsinálók ma élvezik a regnáló politikai csoport támogatását. A 2006-os kísérlet elsősorban belpolitikai, roma- és kormányellenes üzenettel bírt, a mai rehabilitációs próbálkozás egyértelműen a Nyugat, a Trianonért felelős nyugati államok és az Európai Unió ellen irányul. Egy, a hatalom által nem csak tűrt, hanem támogatott populista és nacionalista lázadás a gonosznak ítélt világrend ellen.
Minden mítosz konszenzuson alapul, tehát létrejötte és élethossza nem csak a hatalomtól és a hatalmon lévők ügyességétől, manipulációs képességétől, hanem a közösség emlékezetétől, habitusától és értékeitől is függ. A közösség, ami lehet emberiség, nemzet, vallási csoport, vagy kisközösség, mint a család, az alanyt három kritérium alapján ítéli meg. Először a főcselekedet hosszú távú következményei alapján: hogy fontos és hasznos-e az, amit az alany a csoport érdekében véghez vitt. Másodszor a motiváció szerint: mi mozgatta a hőst, egyéni vagy közösségi érdek, ösztön vagy sugallat alatt cselekedett, vagy egy előre jól kigondolt tervet hajtott végre. Harmadszor, a személyiség és karakter alapján, aszerint hogy a cselekvő milyen emberi minőséget képvisel, hogy képes-e a közösség a hős múltjával, múltbeli cselekedeteivel, személyiségével, habitusával és emberi értékeivel azonosulni.
A Rongyos Gárda kapcsán az első kritérium körül, azt hiszem, nem lenne nehéz konszenzust kialakítani. A nyugat-magyarországi felkelés és bandaharcok nélkül nincs Velencei Egyezmény és népszavazás sem, tehát az egész terület Ausztria része lenne ma. Ami nemcsak nacionalista szemszögből lett volna tragédia, hanem megfosztotta volna az ott élő német és magyar lakosságot a választás lehetőségétől, attól, hogy demokratikusan eldöntse, melyik országban akar élni. Ha csak ennyi lenne a történet, akár szobrot is lehetne emelni a felkelőknek. De a történet nem 1921 nyarán kezdődött és a decemberi népszavazással nem is fejeződött be. A felkelők nacionalisták voltak és nem demokraták. Ők az egész régiót akarták megtartani, nem csak Sopront és környéket, és nem érdekelte őket igazán a helyi lakosság véleménye. A népszavazás számukra csak eszköz volt és nem cél, a megszállt városokból és falvakból csak erős kormányzati nyomásra voltak hajlandók kivonulni. Hogy csökönyösségük és rövidlátásuk a Bethlen István és a magyar kormány által kicsikart engedmények elvesztéséhez, sőt szomszédos államok fegyveres beavatkozásához és az ország újbóli megszállásához vezethetett volna, nem igazán érdekelte őket. A szabadcsapatok a kivonulást követően sem adták fel tervüket. Az 1920-as évek elején tovább folyt a szervezkedés, a kiszivárgott hírek állandó fejtörést okoztak a Bethlen-kormánynak, gyengítve annak külföldi megítélését és politikai pozícióját. A szabadcsapatok nem törődtek a demokráciával. A népszavazás eredményét kívülről próbálták befolyásolni: rémhíreket terjesztettek, az osztrák szociáldemokratákat bolsevikként próbálták a helyi konzervatív parasztok előtt beállítani, plakátokat téptek le, politikai ellenfeleket tartóztattak le, tartottak törvénytelenül fogva, és vertek meg, sok helyen terrorizálták a német nyelvű lakosságot. A népszavazás mai megfigyelők egyszerűen érvénytelennek nyilvánítanák, bár hozzá kell tenni, hogy az erőszakos beavatkozás és törvénytelenség valószínűleg nem bizonyult a végeredmény szempontjából döntőnek. És persze választási csalás máshol is történt, a francia és lengyel katonai és félkatonai csoportok ugyanúgy a maguk javára próbálták fordítani a sziléziai népszavazást mint a magyar önkéntesek. De ez azért mégis csak kifogás.
Ami a motivációt illeti, kétségtelen hogy a felkelők nagy többsége hazafinak gondolta magát és képes volt/lett volna a hazáért feláldozni az életét. De voltak más, kevésbé tiszteletre méltó motívumok is. A Héjjas-csoport több tagja ellen már kiadták az elfogatási parancsot. Ezek a hősök tehát a törvény elől menekültek Nyugat-Magyarországra. A felkelés vezetőjét, Prónay Pált, a Bethlen-kormány 1921 nyarán zsarolás vádjával katonai bíróság elé állította, egységétől megfosztotta és állásából meghatározatlan időre felfüggesztette. Prónay ezek után hadat üzent szimbolikusan a kormánynak és gyűlölt ellenfelének, Bethlennek. A „lajtai bán” 1921 őszén nem hazafiként, hanem kiskirályként viselkedett, pénzt és bélyeget nyomatott, kitüntetéseket és halálos ítéleteket írt alá. Prónay és Héjjas emberei Nyugat-Magyarországon ott folytatták ahol, az Alföldön és Budapesten abbahagyták: zsidó üzleteket és házakat raboltak ki, a helyi német ajkú lakosságtól lovat, autót, motorkerékpárt, ékszert és más értékeket rekviráltak. A hazafiaknak maguk felé hajlott a kezük.
De a nyugat-magyarországi atrocitások eltörpültek az előző jó másfél évben elkövetett szörnyűségek mellett. A fehérterror alatt és után a szabadcsapatok és félkatonai egységek több száz embert végeztek ki, tucatjával erőszakoltak meg nőket és férfiakat, tízezrével zártak börtönbe és internálótáborokba és kínoztak meg ártatlan munkásokat és szocialista aktivistákat. Pogromot szerveztek, zsidó üzleteket fosztogattak és egész települések és járások zsidó lakosságát kényszerítették, hogy időlegesen vagy örökre elhagyja az otthonát. A brutális erőszak egyedül állt Közép-Európában, az elkövetett atrocitásokat csak a balkáni események, a szovjet-lengyel háború és az orosz polgárháború szörnyűségei múlták felül.
A motiváció szorosan összefonódott az emberi minőséggel. A szabadcsapatok és a félkatonai egységek vonzották a gyökérteleneket, a kalandorokat, a háború alatt eldurvult katonákat, a született bűnözőket, a kitanult rablókat és fanatikus antiszemitákat. Volt közöttük magyar és osztrák arisztokrata, erdélyi köznemes, gazdag pesti és szász polgár, bosnyák paraszt, felvidéki diák és magyar munkanélküli. Volt aki azért csatlakozott, mert így akart bosszút állni a proletárdiktatúra alatt elkövetett igazságtalanságokért, mások otthont, hazát, baráti közösséget, családot kerestek és találtak a szabadcsapatokban. A milíciák a magyar államot védték, de egyben veszélyt is jelentettek rá. Az ellenforradalmár, ha nem is feltétlenül forradalmár, de lázadó maradt élete végéig. A többségük veszélyt látott a konszolidációban, a régi rendszer restaurációját pedig egyenesen árulásnak tekintette. Az ellenforradalmi rendszer, amely sokat köszönhetett a fanatikus katonáinak, tisztában volt a paramilitáris alakulatok kettős természetével. Korán, már 1920 nyarán Teleki Pál megpróbálta az értékesebbnek tekintett elemeket beépíteni a rendszerbe, a többiektől pedig igyekezett megszabadulni. A pacifikálás folyamata majd három évig tartott és teljesen soha nem zárult le. A volt fegyveres ellenforradalmi alakulatok tagjainak többsége beépült a rendszerbe, élvezve annak minden kiváltságát, anélkül hogy érzelmileg teljesen azonosult volna vele. A harmincas évek második felében egy részük csatlakozott a nemzetiszocialistákhoz. Kevés kivételtől eltekintve mind megmaradt fanatikus antiszemitának. Nem véletlen, hogy Eichmann két legfontosabb segítője, és a magyar Holokauszt két vezéralakja, Baky László és Endre László a szabadcsapatokban kezdték politikai pályájukat.
Lehet e mindezek tudatában hősként ünnepelni a nyugat-magyarországi bandaharcok részvevőit, és általában a jobboldali milíciák tagjait? Lehet, bár nem tisztességes és nem veszélytelen vállalkozás. A magyar közélet nem süllyedhet le oda, hogy ezekből az emberekből gyerekeik számára példaképet és nemzeti hőst faragjon. A közmorál, az értékrend ilyen mértékű zuhanása kiírná az országot a civilizált nemzetek sorából. Reméljük, ez nem fog soha megtörténni. Fontos, hogy ne engedjük, hogy megtörténjen.
