Ki nem énekelte még kiránduláson, tábortűznél a dalt, amelyik arról ad hírt, hogy „János bácsi a csatában, elesett egy fűszálban”? Meg hogy „arra ment egy indiános, és szívébe lándzsát szúrt”. És a kukacok szerint „biz’ ez mócsing, semmi más”?
Fordítsuk a szót komolyra! „János bácsi” nem kitalált személy. John Brown a becsületes neve. Az amerikai polgárháborút megelőző évben hőstetteivel érdemelte ki, hogy nevét kortársai és utódai himnikus dalba foglalják. Fehér ember létére a fekete rabszolgák felszabadításáért harcolt. A gyapotot, cukornádat, dohányt termesztő déli államok kilencmillió lakosából négymillió robotolt a nagybirtokokon. Egyik lázadás követte a másikat, de tartós sikert egyiknek sem sikerült elérnie. A fehér amerikaiak segítségét érzelmileg egy könyv alapozta meg: Harriet Beecher Stowe regénye, a Tamás bátya kunyhója. Sokan igyekeztek gyakorlatilag is előmozdítani a szabadítást. John Brown, a connecticuti születésű katonatiszt is részt vett a „földalatti vasút” nevű mozgalomban, amely sok ezer feketét menekített a szabad északi területekre.
Vajon csak a humanizmus vezérelte-e az Újvilág polgárait, hogy támogassák e küzdelmeket? Egyáltalán nem. Az olcsó rabszolgamunka erősen gátolta a mezőgazdaság korszerűsítését, az iparfejlesztést, a gépesítést. Bár a közhely szerint az Egyesült Államok a népek olvasztótégelye volt, a gazdasági és társadalmi kettészakadás egyre fenyegetőbb veszélyt jelentett. Az Afrikából behurcolt tömegek állati sorban éltek, napi tizenhat órát dolgoztak, kalyibákban laktak, gazdáik adták-vették őket, hazájukból hozott nyelvüket, vallásukat nem gyakorolhatták. Keresztényekké kellett válniuk.
John Brown katona volt. Tervei között az általános felkelés megszervezése is szerepelt. „Ideiglenes” alkotmányra is tett javaslatot. Egy idő után azonban túllépett az elméleten. Tudta, a harchoz fegyver kell, a fegyverhez pedig lőszer. Tizennyolc társával nekivágott, hogy elfoglalja a Shenandoah és a Potomac folyók találkozásánál, Harpers Ferry-nél a sziklára épült erődítményt, az arzenált és a tűzoltószertárt. 1859. október 16-án már a kezükön volt az erőd. Elkezdték hajókra, szekerekre rakni az ezer darab puskát és a több tucat lőporos hordót. Csak hogy eközben bekerítették őket. Robert Lee ezredes – később a polgárháborúban a déliek tábornoka – tengerészgyalogosokat vetett be a kis csapat ellen. A tizennyolcból tízen vesztették életüket. Akik megmaradtak, azonnal fogságba estek. Közöttük volt a sebesült Brown is.
Virginia állam bírósága John Brownt gyilkosság, árulás és lázítás vádjával kötél általi halálra ítélte. Az utolsó szó jogán – a korabeli krónika szerint – ezt mondta: „Ha a gazdagok, a hatalmasok, az okosok érdekében ragadtam volna fegyvert, e bíróság valamennyi tagja inkább jutalomra, mint büntetésre méltónak ítélné tettemet. Látom, itt egy könyvet csókolgatnak, a Bibliát, ami engem arra tanít, hogy magam is azt cselekedjem, amit másoktól megkívánok. Küzdöttem a szegényekért, és most is azt mondom, hogy helyesen tettem. Ők is érnek annyit, mint közületek bárki.” Charles Town börtönében a hóhérra várva így vallott: „Én immár egészen bizonyos vagyok abban, hogy e bűnös ország vétkeit csak vérrel lehet lemosni.”
A Harpers Ferry-nél elvesztett csata után másfél évvel kitört a polgárháború. Hosszú, véres harc eredményeként győzött Észak, és a rabszolgaságot eltörölték. A polgárjogi küzdelmek mindmáig zajlanak. Harpers Ferry ma már nemzeti emlékhely. Sok ezren zarándokolnak a múzeummá avatott raktárba és szertárba. A házaknál, a tárgyaknál sokkal méltóbban emlékeztet a hősökre a népköltészet. Hogy a John Brown’s Body kezdetű dal szövegét ki írta, nem tudni. Mint ahogy azt sem, ki a dallam költője. A melódiát egy protestáns lelkész, William Steffle jegyezte le, valahol a keleti partvidéken. Folkloristák szerint a fehér pap csupán a gyűjtő. Hasonló himnuszokat gyakran énekeltek a rabszolgák, miközben magukat a babiloni fogságban senyvedő ókori zsidóknak képzelték, és Jordánnak látták a Mississippit, a Tennessee-t.
A John Brown emlékét megőrző dal hamarosan a köztársaság harci himnusza lett. Angliában egy néger énekkar ismertette meg a közönséggel. A XIX. század végén már „slágernek” számított szerte Európában. Hogy nálunk mikor és ki „költötte” a szárnyaló, magasztos melódiára a humorosnak szánt blődlit, sajnos vagy hál’ isten, nem tudjuk. Johnból János lett, ez érthető. Az is, hogy „elesett”. Az angol szövegben van egy szó: marching. Menetelés. Ezt fordították/ferdítették mócsingra.
A XX. században több haladó, kirekesztést tiltó, háborúellenes, függetlenséget, egyenjogúságot követelő mozgalom választotta himnuszául ezt a dalt. Szakszervezeti gyűléseken, sztrájkok alkalmával is felhangzott. Nálunk egyes munkástüntetéseken ezzel a szöveggel énekelték:
„Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég, / de jól se mindig lakhatunk, habár ez illenék. / De új világot alkotunk mi éhgyomorra még, / s ez a legszebb mesterség. // Élesebb legyél a késnél, harcosabb a szenvedésnél, / mert az ember másokért él, / s ez a legszebb mesterség.”
Térjünk vissza a gyökerekhez! A himnusz legkorábban följegyzett angol szövegét megpróbáltam - az ismétléseket és a Glory, glory hallelluja refrént kihagyva - magyar nyelvre ültetni:
„John Brown teste porlad lenn a föld alatt, ám a lelke égbe száll.
John Brown az Úr hadában katonának áll, míg a lelke égbe száll.
John Brown a szolganépért adta életét, így a lelke égbe száll.
Hű nyája elkíséri, bárhová megyen, így a lelkünk égbe száll.”
