A neoliberális rendszerek csődje, minden látszat ellenére, egyre nyilvánvalóbb. Átmeneti korszakban élünk, a kínai gazdaság páratlan fejlődése azt sejteti, hogy a század második fele Kelet-Ázsia gazdasági és pénzügyi hegemóniája felé tolódik. Ennek feltehetőleg Kína lesz a vezetője. Írásom ennek hátterét elemzi. Nem vagyok Kína szakértője. Bár úgy tűnhet, hogy az alábbi cikk kizárólag Japánnal foglalkozik, és a japán gazdaságtörténeti tapasztalatokat alkalmazza Kínára, ez nem pontosan így van. A japán gazdasági „csoda” ugyanis nemcsak Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr számára volt modell a helyi sajátosságokhoz alkalmazva, de Kína is használta a japán gazdasági és pénzügyi tapasztalatokat sok más, így a kelet-európai államszocialista gazdaságok tapasztalataival együtt.
A nyugati hegemónia elvesztése
A globalizáció és a neoliberális rendszerek csődje egyre nyilvánvalóbb – Keleten éppúgy, mint Nyugaton. A leggazdagabb országok elmúlt évekbeli sokrétű kísérletei arra, hogy versenyképességük megőrzésével egyidejűleg a társadalmi békét is fenntartsák, úgy tűnik, csődöt mondtak. Az egyetlen régió, ahol mindez sikeresen valósult meg évtizedekig: Kelet-Ázsia. S most minden jel arra utal, hogy Kína – tanulva a szomszédos országok gazdasági sikereiből és kudarcaiból – csatlakozik a gazdasági és pénzügyi sikerek megvalósításához.
Átmeneti korszak tanúi és egyúttal áldozatai vagyunk mindannyian; a globalizáció, valamint a neoliberális rendszerek csődjét s az emiatt támadt gazdasági és pénzügyi bizonytalanságot csak fokozza a kínai gazdaság példátlan sebességű modernizációja. Természetesen azt ma még nem lehet tudni, hogy Kína és a szomszédos, fejlett kelet-ázsiai országok veszik-e át a korábban amerikai és európai hegemónián alapuló világgazdaság vezetését, de sok jel utal arra, hogy ennek bekövetkezése valószínű.
Kína démonizálása egyre gyakoribb a világsajtóban. Kína „kommunista” egypártrendszeren alapuló diktatúra, így a tekintélyelvű rendszer elnyomó funkcióit sokkal jobban ismeri a nyugati országok többsége, mint az ország több mint háromezer éves történelmét, irodalmát, filozófusait és nem utolsósorban a kínai és japán írásjelekkel leírt ország nevét: a világ közepét.
Japánról sem tudott sokat a nyugati világ nagy része egészen a hetvenes évekig. A szigetország világgazdasági sikereinek köszönhetően azonban az Ázsián kívüli világ gyorsan megszokta, hogy a japán áruk nemcsak olcsóbbak, de jobbak is, sőt a 80-as évekre Japán elismert csoda lett Amerikában éppúgy, mint Nyugat-Európában. E csodának köszönhető, hogy Japánról egyre többet tudott az ázsiai és nem ázsiai országok többsége. S talán az sem véletlen, hogy a japán elektronikai eszközök (videójátékok, a PlayStation) és a manga (azaz a képregény) is világszerte elterjedtek, akárcsak az egész estét betöltő rajzfilmek (az animék).
Kína hasonló fejlődési és ismertségi szakaszokon megy keresztül, azzal a jelentős különbséggel, hogy eddig egyetlen kelet-ázsiai ország gazdasági és pénzügyi felemelkedése sem váltott ki nemzetközi aggodalmat, kivéve Kínát. Mérete, négy évtized alatt elért modernizációja kereskedelmi háborúval fenyeget, nemzetközi biztonságpolitikai aggodalmakat vált ki. Mindez azért nem történt meg Japán, Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea esetében, mert ezek az országok az Egyesült Államok katonai befolyása és felügyelete alatt állnak 1945 óta. Kína azonban valami más, „szocialista piacgazdaság”, ami a neoliberális rendszerek döntéshozói számára fából vaskarika. Szerintük Kínát tekintélyelvű rendszere miatt háttérbe kell szorítani, gazdasági erejét korlátozni kell és minden eszközzel meg kell akadályozni fegyverkezését – agresszív és gyarmatosító szándékai egyértelműek.
Az alábbiakban a kínai gazdasági és pénzügyi sikerek hátterének néhány elemét veszem közelebbről szemügyre, s ennek alapján megpróbálom bizonyítani, hogy Kína démonizálása nem más, mint a korábbi nyugati hegemónia elvesztése miatti aggodalom. Kína „fenyegető” terjeszkedése okozat és nem ok: a bevezetőben említett átmeneti korszak bizonytalanságai következtében lett eltúlozva, melyeket a hétköznapi ember éppúgy érez (különösen a Covid-járvány kitörése óta), mint társadalomtudósok és vezető politikusok.
A kelet-ázsiai csoda
Kelet-Ázsia gazdasági és társadalmi modernizációja a fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitika alkalmazásának köszönhető, amelyet először Japán a múlt század 30-as éveiben vezetett be a nagy világgazdasági válság (1929–1933) hatására. Japán akkor számolt le véglegesen a szabadpiaci liberális gazdaság- és pénzügypolitikával, amelyet egyébként korábban is igen óvatosan és szelektíven alkalmazott a modernizáció érdekében.
A fejlesztő gazdaságpolitika fogalmának megalkotója, Chalmers Johnson, történész volt, aki egyetlen japán minisztérium, az ipari- és kereskedelemügyi tárca történetén keresztül elemezte a szigetország gazdaságpolitikáját és annak változásait 1982-ben megjelent könyvében. A fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitika, eltérően a szabadpiaci liberális rendszerek ideológiai vezéreltségétől, a nacionalizmus gyakorlatát tartja a legfontosabbnak. Intézményrendszerének egésze, döntéshozatali mechanizmusa rugalmas, sokféle eszközt használ mindig az adott helyzethez alkalmazkodva. Lényege a világpiaci viszonyítás: vagyis az állami szakképzett minisztériumi apparátus – ideértve a jegybank vezetését – piaci szemlélettel támogat, vagy leépít iparágakat, mert a gazdaság fejlesztésének legfontosabb célja a világpiaci verseny élvonalába kerülni.
Eszközei az állami támogatások rendszere, a belföldi versenyeztetés, a vám- és egyéb jellegű behozatali korlátozások alkalmazása, a családi vállalkozások szisztematikus támogatása, mert ez utóbbi a leépítésre kerülő cégek alkalmazottai egy részét megvédi a munkanélküliségtől. Pénzügypolitikai szempontból a kereskedelmi bankok és a stratégiainak tekintett nagyvállalatok egymásra utaltsága (a keresztrészvény-tulajdonlással), a külföldi működőtőke-behozatal teljes korlátozása egészíti ki a gazdaságpolitikát. A fejlesztő koncepció támogatja a vállalatok közötti versenyt, de megakadályozza a monopolhelyzeteket. Pénzügypolitikai tekintetben mindaddig központosított devizagazdálkodást kell fenntartani (ami szintén a múlt századi nagy válság következménye volt), amíg az ország „kemény-valuta”- és nemesfém-tartalékai alacsonyak. A félig állami, félig magántulajdonban működtetett óriás pénzintézetek feladata a nemzetközi versenyre képes cégek hitelezése, s a hitelek forrása nagyrészt a lakossági megtakarítások átcsoportosítása. A belföldi piac az iparvállalatok számára „teszt”, ezért gyakori, hogy a belföldön értékesített termékek és a kivitelre szántak minősége különbözik, mint ahogy áraik is.
Az állami intézményrendszer egyidejűleg alkalmazza a gazdasági szereplők, vagyis a vállalatok koordinálását és szükség esetén kontrollját. Másként fogalmazva, a koordináció és a kontroll egymáshoz viszonyított aránya mindig a vállalatok versenyképességétől és a nemzetközi, vagyis a világgazdasági feltételektől függ, ahhoz alkalmazkodva használják a döntéshozók. Mindezek eredményeként Dél-Koreában, Tajvanon és Szingapúrban a 60-as évek végére világpiaci sikert ért el számos kelet-ázsiai vállalat terméke. A gazdasági „csoda” fent említett országaiban négy évtizeden át nem volt nyugati típusú politikai demokrácia, legfeljebb annak egyes elemei, mert a felzárkózás nélkülözhetetlen feltétele a gazdasági és nem a politikai demokrácia volt. Ennek különös jelentősége van Kína esetében.
A fejlesztő állam jövedelemkiegyenlítő és szociális hálót bővítő intézkedései a nyugati piacgazdaságokhoz képest rendkívül kiegyensúlyozott társadalmi viszonyokat eredményeztek. Nem véletlen, hogy az amerikai közgazdászok körében leplezetlen ámulatot váltott ki a kelet-ázsiai csoda. Mindehhez természetesen nélkülözhetetlen volt a viszonylag stabil nemzetközi környezet is, mind gazdasági mind pénzügyi tekintetben. A berlini fal leomlása és a Szovjetunió szétesése azonban Kelet-Ázsia számára is új helyzetet teremtett.
Vége lett a történelemnek, ahogy Francis Fukuyama állította, azaz megszűnt a két világrendszer szembeállása, s várható volt, hogy a liberális szabadpiaci rendszerek egyeduralkodóvá válnak Kelet-Európában, a volt Szovjetunió önálló államaiban, s mindehhez Kelet-Ázsia (Kínát kivéve) is csatlakozik. Nem így történt. A kelet-ázsiai fejlett gazdaságok lényegében nem változtak, illetve csak annyiban, hogy versenyképességüket meg tudják őrizni. Annak érdekében, hogy ez a régió is illeszkedjen a neoliberális világrendhez, az USA akkori elnöke, Bill Clinton meghirdette Ázsia piacainak megcélzását az amerikai működő tőke és exportáruk számára.
Természetesen mindez látszólag nem kormányzati kezdeményezés volt. A négy legnagyobb amerikai hedge fund - köztük a Soros György tulajdonában levő Quantum - viszonylag kis befektetéssel a kelet- és délkelet-ázsiai valutákkal szembeni spekulációba kezdett. A térségben alig három hónap alatt évtizedek gazdasági és társadalmi eredményei váltak semmissé. A következmények tragikusak voltak: viszonylag kis pénzügyi befektetéssel számos ázsiai ország pénzügyi, gazdasági és társadalmi stabilitása omlott össze.
Az 1997–98-as pénzügyi válság egyúttal arra is jó volt, hogy a kelet-ázsiai gazdasági csodából korrupt, pazarló rendszerek váljanak, vagyis a hedge fundok munkája után megszületett az ideológia is arra, hogy miért kell felszámolni a korábbi fejlesztő politikát, miért kell liberalizálni.
1998-ban a valutáris összeomlás után vált nyilvánvalóvá, hogy a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az Ázsiai Fejlesztési Bank nem a válságban súlyos veszteségeket szenvedő országok érdekeit képviseli. Így nem véletlen, hogy ekkor született javaslat kelet-ázsiai pénzintézet létrehozásáról amerikai részvétel nélkül, valamint egy regionális fizetőeszköz megteremtéséről
A neoliberalizmus vesztesei
Mindezek ellenére a liberális rendszerek világméretű győzelme illúziónak bizonyult. Sem a volt szocialista, sem pedig a nyugati szabadpiaci gazdaságokban nem sikerült ugyanis megőrizni vagy megteremteni a világpiaci versenyképességet, s egyúttal fenntartani a belföldi társadalmi stabilitást. Minden ország – a „későn jövők”, vagy „korán iparosítók” is – vesztese lett a neoliberális ideológia gyakorlati alkalmazásának. Dereguláció, stratégiai ágazatok privatizációja, kereskedelmi korlátozások eltörlése, s a szociális stabilitás semmibevétele (Lásd Margaret Thatcher angol miniszterelnök reformer mondatát: „Nincs társadalom csak egyének vannak.”) A szabadpiaci elvek következetes megvalósítójaként két ország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok a XXI. század első éveire a financializáció felé billent: a gazdaság hatékonyságának és exportképességének csökkenését a pénzpiaci, tőzsdei műveletek ellensúlyozták. Ennek végső pontja a 2008-as amerikai, majd nemzetközi pénzügyi válság volt.
Nem véletlen tehát, hogy a neoliberális rendszerek fenntartásához azóta nélkülözhetetlen a tekintélyelvű politikai berendezkedés, Donald Trump erre éppúgy példa, mint a lengyel, a magyar vagy a brazil kormányzási eszköztár és a megvalósult Brexit. Kelet-Ázsia legfejlettebb négy országa ugyan liberalizált, de egyidejűleg a korábbinál szigorúbb kontrollt alkalmazott a nyugati működő tőkével szemben. Kína volt a térség egyetlen országa, ahol a kettős valutarendszernek köszönhetően (jüan, renminbi) hatalmas árfolyamnyereség gyarapította a központi bank tartalékait.
A neoliberális nyugat gazdasági gyengülése és a kelet-ázsiai világpiaci sikerek súlyos ellentmondással terheltek, hiszen Kelet-Ázsia egyetlen országa sem kapott eddig a nemzetközi politikai szervezetekben vezető szerepet. Az Egyesült Államok hegemón pozíciója, úgy tűnik, kikezdhetetlen, Kína gazdasági, technológiai és hadiipari fejlesztése azonban ezt megkérdőjelezi. Nem véletlen, hogy miközben Japán a Nemzetközi Valutaalap legnagyobb befizetője, eddig nem volt japán elnöke a szervezetnek. A kínai pénzügyi diplomácia tagjai kitartó tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy a Valutaalap a renminbit elfogadja a legfontosabb valuták egyikeként, melyet az ún. Különleges Lehívási Jogok keretében tud érvényesíteni.
2015-ben Kínában publikussá vált Made in China 2025 címmel a hivatalos kormánydokumentum. Az amerikai szenátus mellett működő szakértői bizottság tagjai azonnali cselekvést javasoltak, vagyis a kínai „előretörés” (értsd versenyképesség-növekedés) ellenszereit sorolták fel saját elemzésükben, melyek között stratégiai ágazatok is szerepelnek. Stratégiai ágazatoknak tekinthetők a szakemberek szerint mindazon területek, amelyeken Kína ma már nemcsak versenyképes, de lényegesen jobb és olcsóbb termékeket gyárt, mint Amerika. Már Joe Biden kormánya fogadtatta el a kétmilliárd dolláros „stratégiai termékek” és ágazati tevékenységek állami támogatásáról szóló javaslatot. De az amerikai szakértői gárda ezen túl is további önvédelmi intézkedésekkel válaszolt a hosszú távú kínai stratégiára.
A szabadpiaci liberális ideológia sajnos haszontalannak bizonyult, írták, ezért sürgősen ki kell tiltani a kínai technológiákat az amerikai piacról, s a kínai „ideológiai” befolyás érdekében a Konfucius Intézeteket is ki kell utasítani az országból. Fejlesztő gazdaságpolitika ez a javából, még ha nem is olyan eszközökkel és intézményekkel, melyeket eddig Kelet-Ázsia alkalmazott. Mindezt a kínai veszély váltotta ki.
(A tanulmány második része a kínai fejlesztés és fejlődés hátteréről az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazinban olvasható.)