Hogyan kezdett foglalkozni a magyarországi zsidóüldözés eseményeinek, a hazánkban tartózkodó külföldi diplomaták embermentő munkájának feltérképezésével?
Megkeresett egy amerikai kolléganőm 2005-ben azzal, hogy Budapesten kíván kutatni ennek kapcsán, őt segítettem az itteni eligazodásban. Ám a kutatásaiból végül nem készült anyag, én viszont erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy foglalkozzak a témával. Rengeteget kutattam, és végignéztem a Los Angeles-i USC egyetem Shoah Foundation Insitute for Visual History and Education spanyol segítséggel megmenekült magyar túlélőinek életinterjúit is. Időközben megismerkedtem a spanyol védettek közül Jaime Vándorral és Harsányi Ivánnal – velük a könyvben is olvasható beszélgetés –, akik feladatuknak tekintették az események felkutatását, ők is hozzájárultak a munkámhoz. Első könyvem a témában 2010-ben jelent meg: fókuszában a személyes történelem, a holokauszttúlélőkkel készített interjúk álltak. Jelen kötet annak szűkebb, átszerkesztett változata, a kiadó kérésére főként a spanyol vonatkozású történésekkel foglalkoztam.
Keveset tudunk az embermentő diplomaták, ügyvivők tevékenységéről, főként Ángel Sanz Brizről – aki könyvének középpontjában áll –, noha több mint ötezer embert mentett meg spanyol védőútlevelek és védlevelek kiadásával. Mi ennek az oka?
Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Angelo Rotta vagy Giorgio Perlasca neve nagyjából a helyére került a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdődően, egyre többen ismerik tevékenységüket, ám Ángel Sanz Briz esetében több tényező is akadályozta ezt. A kilencvenes évekig Spanyolországban sem ismerték a nevét, mert miután Budapestről 1944. december elején visszautazott és további diplomáciai feladatokat látott el, nem beszélt magyarországi tevékenységéről, még saját családjának sem. Amikor 1953-ban létrejött a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek izraeli emlékhelye, a Yad Vashem, és megalapították a Világ Igaza elismerést azoknak a nem zsidóknak, akik zsidó életeket mentettek, elsők közt kívánták elismerni a tevékenységét. A kötelességtudó diplomata engedélyt kért a Spanyol Külügyminisztériumtól, mivel azonban a Franco-rendszer a hatvanas évek elején megpróbált kitörni az elszigeteltségből és kapcsolatokat építeni az arab országokkal, azt az üzenetet kapta, hogy ez nem kedvező pillanat az izraeli kitüntetés elfogadására, várjon vele. Sanz Briz így is tett, időközben pedig a kitüntetés feledésbe merült egészen addig, amíg Spanyolország és Izrael Állam felvette a diplomáciai kapcsolatokat. Ángel Sanz Briz ekkor már nem élt, a posztumusz elismerést özvegye vette át. Érdekes ugyanakkor, hogy Giorgio Perlasca neve sokkal ismertebb, holott, ha Sanz Briz nem kezdeményezte volna az embermentést, Perlasca sem feltétlenül került volna a képbe. Miután Sanz Briz elhagyta az országot, a mentést a spanyol követség nevében és okmányaival, lényegében magánakcióban az olasz kereskedő folytatta.
A kötet rámutat, mialatt a magyar kormány célja a magyar zsidók eltüntetése volt, más országok követségei és nemzetközi szervezetek a megmentésükért küzdöttek. Mi indította őket erre?
1944 őszétől alig maradtak Magyarországon követségek, csak a semleges országok és nemzetközi szervezetek képviseletei: Svédország, Svájc, Spanyolország, Portugália, Törökország, a Vatikán képviselete és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága. Egyfelől ők semlegesként senkit nem zavartak, viszont megtehették, hogy tiltakozzanak és fellépnek a zsidók érdekében. Másfelől nincs más magyarázat, mint a lelkiismeret hívása: jó emberek voltak, akik nem tudták anélkül nézni az eseményeket, hogy bármit is tettek volna. Példájuk reményt ad arra, hogy mindig lehet, sőt, kell tenni olyan helyzetekben, melyeket a gyűlölködés, irigység, részvétlenség és az ártó szándék jellemez.
Kirajzolódik a könyvből az is, hogy a semlegesség dacára sem voltak könnyű helyzetben. Ángel Sanz Briz ugyanakkor okosan igyekezett kijátszani a lapjait, Szálasival szemben is.
Ez a kulcsszó: Ángel Sanz Briz okos, művelt, tájékozott ember volt, az ideális diplomata. Átlátta, hogy ha meg akarja oldani a helyzetet, és segíteni akar a zsidóknak, megfelelő alapot kell teremtenie a megbeszélésekhez: ezért ígéreteket tett Szálasinak arra vonatkozóan, hogy megpróbálja elintézni Spanyolországban a magyar kormány elismertetését, s cserébe a menlevelek és a védett házak tiszteletben tartását kérte, amit aztán be is tartottak. Noha Spanyolország de jure sem akkor, sem később nem ismerte el a kormányzatot.
Viszonylag sokat tudunk a németországi történésekről, ám a hazai eseményeket mintha nem ismernénk igazán. Mi lehet ennek hátterében?
Folyamatos agymosás folyik mindenféle szinteken, és erős a nyomás a politika részéről, hogy ne foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel. Hihetetlen deformálódás, színvonalcsökkenés zajlik az oktatásban is, alapvető történelmi ismeretek hiányoznak, és nem reális a történelemképünk. Emellett számos jele van, hogy míg más országokban felszámolták a gyökereit, az idegengyűlölet, az irigység, és az antiszemitizmus hazánkban nem ért véget. Nem látok mást, mint hogy szándékosság van emögött: kényelmetlen lenne szembenézni a múlttal. Nem érdeke a politikai vezetésnek erről beszélni, mert akkor be kellene látni, milyen gyalázatosan viselkedett Magyarország a magyar zsidókkal, és hogy a kormányzat, a csendőrség, s a lakosság is vétkes volt. Ezért a rengeteg ködösítés, összemosás, relativizálás. Kevesen vannak, akik az igazság érdekében hajlandóak belenézni a tükörbe. Sokkal könnyebb azt elhitetni, hogy a németek irtották ki a zsidókat.
Hogyan lehet változást elérni ebben a helyzetben?
Vannak objektív adatok, számok, de a történelem nem attól válik drámaivá vagy megközelíthetővé, hogy megtanuljuk az adatokat, hanem ha elmondja valaki, aki azt túlélte. A személyes történetek, az egyéni sorsok azok, amelyek megértetik, megéreztetik velünk ezeknek a történéseknek a tragédiáját. Hiteles tanúkat megszólaltató, visszaemlékezéseket feldolgozó könyvekre, filmekre és beszélgetésekre lenne szükség, mert egyszerűen nem lehet ezzel nem foglalkozni. Nem szabad elhazudni semmit, sem a magánéletben, sem a történelemben.
