Hollandiában a rabszolgaság nem tabutéma, de eddig nem foglalkoztak különösebben a kérdéssel. Az országban 1863-ban szabadították fel a rabszolgákat, a kormányzat 2013-ban sajnálkozását fejezte ki a történtekért. Történészek becslései szerint 1600–1863 között az ország félmillió afrikait szállított a latin-amerikai, illetve a karibi holland gyarmatokra. Hollandia kevésbé volt érintett az amerikai emberkereskedelemben, aminek nem a humánusabb hozzáállás volt az oka, hanem az, hogy a gyarmatbirodalom központja Délkelet-Ázsiában volt. Az Indonéziából szállított kincsek alapozták meg a holland aranykort.
A Rijksmuseum tíz fejezetben eleveníti fel a hollandiai rabszolgaság történetét, tíz különböző sorson keresztül. Elmesélik például João Mina históriáját, akit 1646 szeptemberében, a mai Ghána területén adtak el, hogy aztán egy brazíliai portugál ültetvényre vigyék. Onnan holland vidékre menekült, ahol kihallgatták. Ennek 1646. október 4-én kelt jegyzőkönyvét a Holland Nyugat-indiai Társaság iratai között őrizték meg. Elsősorban katonai és kereskedelmi kérdésekről szól, mivel a portugálok és a hollandok ádáz riválisok voltak. Az 1641-ben kötött békeszerződés igencsak törékenynek bizonyult, ezután egyfajta gerillaháborút vívtak egymás ellen. A cukor, és persze az arany feletti ellenőrzés vezetett az ellenségeskedéshez.
A jegyzőkönyvből több részlet nem derült ki ugyan, például milyen nyelven zajlott a kihallgatás, kik voltak jelen, mégis hű képet fest egy sötét korról. Történelmi szempontból azért is igen fontos ez a dokumentum, mert a rabszolgák sorsáról vajmi keveset tudunk. Nem vették emberszámba őket, így személyes történetüket sem örökítették meg. A portugál ültetvénytulajdonos, Gabriel Castanio számára João Mina csak a vagyona egy jelentéktelen része volt, a holland kihallgatóknak viszont fontos informátor. Hogy mi lett a sorsa, nem derült ki. A hollandok 1654-ben elhagyták Brazíliát, és a szintén dél-amerikai Suriname-ra koncentráltak.
Egy múzeumi kiállítás megtörhet egy nemzeti tabut? – teszi fel a költői kérdést a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A Holland Nemzeti Múzeum nem titkolt célja ugyanis az, hogy felrázza a társadalmat, foglalkozzon többet a múltnak ezzel a még ma is kevéssé ismert szakaszával. Taco Dibbits, a Rijskmuseum főigazgatója a megnyitón rámutatott, a rabszolgaság „történelmünk lényeges része", ezt azonban sok holland nem látja be. Az a körülbelül 250 évig tartó időszak, amelyben Hollandia jelentős gyarmatosító hatalom volt, és a rabszolgaság hozzájárult az ország jólétéhez, nem tűnt el a köztudatból, de távolról sem érzékeli mindenki bűnnek, hogy mások semmibe vétele révén tett szert az ország tetemes vagyonra.
A Rijksmuseum a kiállítással azt reméli, hogy ez most egyszer s mindenkorra megváltozik. A kurátorok „úttörőnek” nevezték a kiállítást. S hogy nem csak a múzeum illetékesei tartják fontosnak ezt a témát, jelzi: maga Vilmos Sándor király nyitotta meg a rendezvényt. Hatalmas munka előzte meg mindezt. Az előkészületek négy évig tartottak, a múzeum egy sor új állást hirdetett meg, és a négytagú kurátori csapatban a gyarmattörténet szakértői is helyet kaptak. Az általuk összegyűjtött tárgyak valamilyen módon mind hozzátartoznak az itt elmesélt tíz történethez: a bejáratnál lévő ültetvény harangjaitól kezdve a portrékon, tájképeken, egyházi nyilvántartásokon és adásvételi szerződéseken át a betakarítási eszközökig, az egyszerű hangszerekig, amelyekkel az ültetvény rabszolgái zenéltek, és a nehéz tölgyfa lánctartó gerendáig, amelyhez odaláncolták őket.
Komoly kutatómunkát kellett végezni, főként levéltárakban. Arra keresték a választ, mely tárgyak hozhatóak összefüggésbe a rabszolgasággal, és milyen történetet mesélhetnek el? Olyan sok tárgyat sikerült összegyűjteni, hogy egy másik kiállításon is felvonultatnak belőlük több tucatnyi darabot.
