Napjainkban sem ismeretlen jelenség a nyelv kommunikációs és politikai-ideológiai célú kisajátítása, ám erre a kelet-európai költők és képzőművészek már a XX. század második felében felfigyeltek. Művészetükkel a megnyilatkozás kérdéseit állították középpontba: interaktív objektek formájában, nyilvános akciók, performanszok előadásával vagy a költészet eszközeivel.
Mindezekből nyújt sokoldalú válogatást a Költészet és performansz – A kelet-európai perspektíva című, 2017-ben indult nemzetközi kiállítássorozat – amely a Zürichi Egyetemen lezajlott kelet-európai performansz-kutatás alapján jött létre – magyarországi állomása a Kassák Múzeumban, amely a tekintélyelvű rendszerekkel szembeni felforgató művészi magatartások egyik vonulatát mutatja be.
– A nyelvhez való kritikai viszony és a nyelvben rejlő lehetőségek újragondolása egyfelől politikai, másfelől radikális művészeti gesztusként értelmezhető, ami jelen volt már a hatvanas évektől és folyamatosan jelen van a posztavantgárd művészeti tendenciákban is – beszélt lapunknak a kiindulópontról Kürti Emese művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora.
A nyelv kisajátításához különféleképpen tudtak viszonyulni az alkotók: párhuzamos kultúrák, létmódok kialakításával, az ideologikus nyelvvel szembeni saját nyelv létrehozásával, vagy az ideologizált nyelv saját eszköztárukba való beemelésével – részletezte a kurátor. Hangsúlyozta, a nyelvhez való viszonynak azonban nem csak ez a megközelítése figyelemreméltó, mert nem minden művész pozícióját hatotta át a politika. – A nyelv, mint költői alapanyag is meghatározó volt. Ez a művészi kommunikációs eszköz is egyfajta megújuláson ment keresztül a hatvanas évektől: kiterjesztett költészet-fogalommal kezdtek el operálni a művészek, amelyre a kiállítás címe is utal. Széles spektruma volt ennek, attól kezdve, hogy hogyan bontották le a hagyományos nyelvi írásmódokat, és a papír alapú, szöveges textusokon keresztül hogyan jutottak el a beszélt nyelvig, vagy a szövegek performatív, élő előadásmódjaihoz – részletezte.
A látogató tematikus csoportosítások mentén kalandozhat a múzeum terében, és közelebbről ismerkedhet a kelet-európai művészek a performansz írás-olvasás, a hangzó gesztusok, a köztéri beavatkozások és a testköltészet területeihez kapcsolódó alkotásaival. Többek között felfedezhetjük a Kollektív akciócsoport tevékenységét, akik 1977-ben a Moszkva közeli vidéki tájban függesztettek ki egy szlogent Andrej Monasztirszkij orosz költő aforisztikus rébuszra emlékeztető szövegéből; bepillanthatunk az Altorjay Gábor és Szenytyóbi Tamás részvételével 1966-ban lezajlott Az ebéd (In memoriam Batu kán) címet viselő első magyarországi happeningbe; láthatjuk a horvát Tomislav Gotovac Graffittalanításban című 1990-es köztéri performanszát, melynek során egy politikai jelszavakkal és obszcén kifejezésekkel teli falat meszelt le, vagy épp a szerb Rasa Todosijevic videóját, melyben szembesítő felhanggal ismétli a kérdést: Was ist Kunst? (Mi a művészet?) Az eredeti utazókiállításnál limitáltabb anyag szerepel a Kassák Múzeumban, ám ritkán látható, eredeti műveket is megismerhet a magyar közönség. Kiemelt helyet kapott Szenytyóbi Tamás Szép sötétség – Audio-taktilista képvers vakok számára című 1970-es műve. Az interaktív hangobjektként definiálható mű fontos darabja a magyarországi neoavantgárdnak, ám az elmúlt ötven évben szinte egyáltalán nem volt kiállítva, egy magángyűjteményben őrizték, és sokáig az alkotó is úgy tudta, hogy megsemmisült.
Az alkotások egyéni megfogalmazásmódjaikon túl számos ponton egymásra is felelgetnek, s a kurátorok szándéka is volt, hogy a művészek és művek közti kapcsolódások kirajzolódjanak. Mint arról Kürti Emese beszámolt, vannak alkotók, akik sosem voltak egymással kapcsolatban, de munkájuk szellemisége összecseng, és vannak olyan esetek is, mint például Szenytyóbi Tamásé és a cseh Jirí Valoché, akiknek művei azért kerültek közel, mert személyesen is ismerték egymást, és az írógép, mint az underground vagy a szamizdat motívuma mindkettőjüknél fontos. Kapcsolódások rajzolódnak ki a lengyel Ewa Partumnál, a német Gabriele Stötzernél és az újvidéki Ladik Katalinnál is, akik munkássága feltehetően nem volt még egy térben kiállítva, ám a testköltészeti szekcióban mindhárman meghatározó kelet-európai nőművészekként vannak jelen.
Noha a tárlat történeti perspektívából vizsgálja a műveket, több ponton rávilágít, hogy költészet és performansz viszonya megmutatkozik a kortárs művészetben is, főként a társadalmi-politikai válságokkal küzdő országokban.
S miként a Pussy Riot fellépése, úgy más akciók esetében is felvetődhet a kérdés, mennyiben befogadható, értelmezhető egy-egy közeg számára az adott történés. Kürti Emese szerint ez a régióban is változó volt. – A felkészültebb, progresszívebb, már avantgárd gyakorlatokat felmutatni képes közegek fogékonyak voltak ezek értelmezésére, ám ahol a hagyományos médiumok felé tájékozódtak a művészek, ott nehezebben volt értelmezhető egy-egy akció, ám épp ezért ott a provokáció is jobban működött – részletezte.
Kiemelte, hazánkban is utóbbi volt inkább meghatározó, s nehézséget jelentett a magyar lemaradás nyomait felszámolni – részben az ország elszigeteltsége miatt –, különösen például Jugoszláviához képest, ahol Ladik Katalin alkotott – hangsúlyozta, hozzátéve, a térség még mindig erősen épít az avantgárd tradícióra, de Magyarországon napjainkban is nagy a hajlandóság a médiumok különválasztására. – Vonzódunk a tradicionális médiumokhoz, és nehezebben fogadhatók be az experimentális műfajok – ez bizonyára az oktatással is összefügg. De van egy új generáció – mindig van –, amely érdeklődik az elsődleges művészi percepcióval meg nem elégedő művészeti irányzatok, vagy a kutatás- illetve experimentális alapú művészet tendenciái iránt, beleértve a performanszt vagy a kísérleti költészetet is. Ez fontos és el nem múló hagyománya a magyar művészetnek.
