A felkelő nap országának messzi tartományában, a Végtelen Orosz Sztyeppék gázvezetéke fölött, hol Törökhon Ragyogó Holdja világít, és a gyerekek, ha vannak, az óvodák udvarán kettesével karon fogva forgolódnak, és azt éneklik gyönge kis torkuk szakadtából, hogy magyar, azer, két jó haver, szóval itt, Európa szélén, hol az ország szabadon választott első emberei szabadon röpködnek, mint a madár, és szabadon úsznak a vízen, jachton, szabadon ülnek a szárazföldön, egyetemek kuratóriumaiban, az iskolákban a pedellusok pedig szájzárral tanítanak, a tanulók meg ezt, a sunnyogást, a kibekkelést, a behódolást tanulják, és akkor még az állatokról (vadászkiállítás), a növényekről (irtás), a tavakról (beton) egy szót se szóltam, szóval itt, a feltételes kalap bokrétáján (Ha a föld isten kalapja / hazánk a bokréta rajta!) a helyzet komoly/reménytelen/változatlan, csak ezeknél is egy kicsikét x-ebb.
Ebben az országban, mondhatni pártállástól függetlenül, a klímaválság egy világnézet, egy vélemény. Következésképpen az egyetlen általános stratégia: ha elviselhetetlen már a forróság, hát elutazunk. Azért jó ilyeneket írnom ebben a levélben, mert legalább jön rá válasz.
Minek, hová, miért.
Azt álmodtam, hogy egy amerikai tv-show egyik szereplője vagyok, és különféle személyiségek paródiáit mutatják, a feladat pedig, hogy kitaláljuk, én és a többiek, hogy kik azok. Do you know them?, kérdezi vigyorogva az MC (egy hatalmas fekete nő talpig égboltban). Iszonyúan szégyellem, de senkit sem ismerek fel, s ami még rettentőbb, magyarázkodni kezdek. Ámulok (és kicsit odébbállok magamtól), hogy mik jönnek ki a számon: I don’t know, but I am from Europe, Hungary. Aztán magamra nézek, s hát a placebomintás pizsamámban vagyok. Úgyhogy hozzáteszem: Sorry for my pajamas.
Hungary egyébként Európa helyett sokkal inkább a Türk Tanácsban mozog újabban, és vice versa: a Türk Tanács mozog a budai Ybl-villában, amit ajándékba kapott a bulibasánktól. Vagyis az MMA kapta ajándékba, de valahogy mégis előállt a helyzet (az MC tokától bokáig égboltban), hogy a villát nagyvonalúan újra oda lehetett ajándékozni. A Türk Tanácsot a török szultán forszírozta, és mindenki tagja, aki számít a világpolitikában: Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, valamint Üzbegisztán is. És a türkök? Hát a türkök még pont nem tagok, hiába, hogy gazdag földgázlelőhelyeken meg egyebeken ülnek, Türkmenisztán, köszöni szépen, jól elvan a maga kondukátorával, Gurbanguly Berdimuhamedovval, aki egy személyben autóversenyző és kocsidizájner, zenész előadóművész, lovakról szóló könyvek írója (egy Heinrich von Kleist), sportoló és mindenféle tárgyak fölemelője. Képzettségét tekintve fogorvos. Kertje végébe kisvasúton megközelíthető stadiont építtetett, ja, bocs, az pont nem ő. Szóval a türkmének boldogok az uralkodójukkal, és annál is teljesebb boldogságuk, hogy nem zavarja őket a sajtószabadság, az a sok kelletlen kritikai hang, az örökös problémázás meg gondolkodás meg soha véget nem érő konszenzuskeresés, na, nem. És nem vonja el figyelmüket elnökük áldásos tevékenységéről a jólét (konkrétan nem lehet az alapélelmiszerekhez se hozzájutni), de a munka sem (60%-os a munkanélküliség, monser). Különféle források szerint Türkmenisztán rögtön Észak-Korea után (ahol árva gyermekek dolgoznak szénbányákban önként, hálából a Párt gondoskodásáért) következik a negatív rangsorban az emberi jogok, a szólásszabadság eltiprása terén; maradva a vegetációs igei metaforáknál: virágzik a cenzúra, a propaganda, a taps. Szóval ennyi erővel akár a Türk Tanácsban is benne lehetnének, az új Oszmán Birodalomban, melynek Magyarország a nyugati ablaka, bár azt nem tudom, hogy ez az ablak hogyan korrelál a bokrétával, de majd csak lesz valami.
Azt még nem is meséltem, hogy a castellumosok a fejükbe vették, hogy összehozzák anyámat özvegy Baradlay Taszilóval, egy nyugalmazott orvosprofesszorral. A Casinóban volt a bál, már nem cigányzenekarral, hanem DJ-vel, de az is mulatóst játszott, meg a Kék Dunát, és közeledett a kiszemelt úr, nyolcvanpluszos, mint a teremben mindenki, anyámék asztalához. Bödőcs Tibor előadásában képzeld el: felpúposított hát, sétapálca, csemegebajuszka-igazgatás, méregetés, talányos, ám önelégült arckifejezés. Már túl voltak a vacsorán, mindenki előtt kisebb-nagyobb pohár, anyám előtt a legnagyobb, mert egy ideje rákapott a gin-tonikra. Özvegy Baradlay small-talkkal indít: és mit iszik, hölgyem? Mire anyám mellől Apor Ilus szélsebesen rávágja: vodkát. Apor Ilus fogta a horpaszát, úgy nevetett, hogy látnom kellett volna, amint sarkon penderült a nyugalmazott orvosprofesszor, mint akit darázs csípett meg, és illa, berek. Van egy másik sztorim is az erdélyi arisztokráciáról: egy bécsi szállodában az alapos, minden részletre kiterjedő svédasztalos reggeli után még tele is pakolták táskáikat. (Ács Dani hangján: Milyen táskáikat? Plankó Gergő hangján: A bántáskáikat.) A kijáratnál leleplezték őket, mire Apor Mari odanyilatkozott, hogy ők Romániából jöttek, és ott így szokás. Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, hm. Romániában, azon belül is a változékony Transszilvániában, valamint Dobrudzsában, ahol az Apor lányoknak éveken át kényszermunkatáborban állt módjukban élniök, de hát példák ilyesmire, helyzetbe hozva a vegetációs metaforát, teremnek, mint a dudva, világszerte, szóval fölmerül néhány definíciós kérdés, hogy mi a fent, mi a lent, mi a szint, és egyáltalán, melyik pályán vagyunk. Illetve, hogy mi is az, hogy dudva.
Az esterházypéterezésbe ojtott aporpéterezést nemsokára bérekesztem, csak még hadd említsem meg, hogy Magyarország aktuálisan, világszinten újra bokréta. Per pillanat: illiberális lyuk a szikrázó napsütésben. (Legalábbis Ivan Krasztev és Stephen Holmes A fény kialszik – a liberális demokrácia válságáról című könyvében a fény egyik kialtatója Magyarország.) Annyi a jó, hogy erre is szokott válasz jönni tőled.
Életgyávák!
És még az is, hogy klányok krömére hamali.
Maradok tisztelettel híved,
Selyem
(Zsuzsa)
Kolozsvár, 2021. július 14.
