Biden elnök aláírta, így már nemcsak lehet (és illő), hanem kötelező is ünnepelni az Egyesült Államokban 1865. június 19-ét – a rabszolga-felszabadítás napját. (Bár az intézmény megszűnését jogilag garantáló alkotmánymódosítást csak fél évvel később fogadta el a Kongresszus, a nép emlékezetében ez a változás napja, amikor Gordon Granger uniós tábornok a texasi Galvestone-ban, a rabszolgatartás utolsó fészkében is kihirdette Lincoln elnök Előzetes Emancipációs Kiáltványát.
Kérdés, Biden egy szignóval tud-e olyan erőset üzenni, mint egykor Lincoln és többévnyi polgárháború. Mert az ünnep deklarálásának motorja nem a megbékélés erősödése volt, hanem vészjósló, a fajgyűlölet továbbélését jelző, erőszakos események sora: a Black Lives Matter mozgalom és a migráció körül gerjesztett feszültségek – és a rabszolgaság számtalan mai formája. Mert a rabszolgaság örök, ha hallgat is róla a világ, az érdekek időről időre újraélesztik. Ha mást nem, a lehetőségét.
A közoktatás tankönyvi példája az ókori Róma: élőmunkára épült a birodalom, gladiátorokra, bányamunkásokra, mezőgazdasági robotosokra, stb. De ha jobban figyelünk, se hallottunk volna az órákon a rendszert legitimáló sötét eszmékről. A kor valósága termelte ki, a jog pedig szabályozgatta. Iustinianus egyszerűen tudomásul veszi, hogy a szabadok mellett léteznek olyanok, akik más hatalmának vannak alávetve. Méghozzá, ahogy ő fogalmaz: „a természet ellenére”. Ilyen a világ. Háborúk dúlnak, a hadvezérek eladják a foglyokat. Végül is emberségesebb, mint ha megölnék őket.
Ezenkívül alapvetően csak két módon válhatott valaki rabszolgává. Ha rabnőtől született – mert már akkoriban is elterjedt volt a prostitúciónak ez a formája –, vagy ha ezt a büntetést szabták ki rá (például megszökött a katonai szolgálatból, lopott, nem fizette meg az adósságát). Emellett a gyerekek érezhették leginkább fenyegetve magukat, mivel a családfő bizonyos esetekben eladhatta őket rabszolgának. Ugyanakkor szabályozták a felszabadítást, és a szabadosok akár miniszterré is emelkedhettek.
A rabszolgák „népszerűsége” a gazdaságot is dinamizáló pun háborúk után robbant be, tömeges megjelenésük a nagyobb birtokokon (latifundiumokon) óriási termelékenységnövekedést eredményezett. A rabszolgaság a gazdasági fejlődés motorjává vált, így állandó utánpótlást igényelt. A tulajdonos nem mindig az erő nyelvén ösztönözte rabszolgáit, főleg a legjobb képességűeket. Esetenként hajlandó volt peculiumot (különvagyont) biztosítani számukra, amelyet önállóan kezelhettek – a hasznon persze osztozva urukkal. Így megeshetett, hogy a rabszolgának is lettek rabszolgái. Mindebből jól látható, hogy a rendszer összes kegyetlenségét, nagyvonalúságát, szereplőinek mozgásterét gazdasági érdekek motiválták, szabályozták.
Nyitva állt a hit
A rabszolgaság az ókori Arábiában is elterjedt volt. Ám a Korán és a rá épülő iszlám jog jelentősen enyhítette kegyetlen körülményeiket, kimozdította az alávetetteket a dologi státuszból, emberi lényként tekintett rájuk. A háttérben az a jogi alapvetés állt, mely szerint minden ember természetes állapota a szabadság. Ez ugyan korlátozható, akár a rabszolgaság szintjéig is – ám adottnak kell lennie a visszaút lehetőségének. Az iszlám világ erősen korlátozta, kiből lehet rabszolgát csinálni, és szabályozta a velük való bánásmódot. Tanítványa lejegyzése szerint Mohamed próféta arra buzdította híveit, hogy legyenek kíméletesek szolgáikkal, akik emberi lények, és Allah küldte őket gondviselésük alá. Egyben javasolta végső felszabadításukat is. A halála után született reformok értelmében már csak két esetben válhatott valaki rabszolgává: ha szülei is rabszolgák voltak, vagy hitetlenként fogságba esett a szent háborúban.
A kegyetlen bánásmód tiltása mellett a rabszolga családot alapíthatott, és több lehetősége is volt arra, hogy felszabaduljon, elsősorban az iszlám hitre való áttérés. Sérelem esetén bíróság elé vihette urát. És az is megengedett volt, hogy magas hivatali pozíciót tölthessen be. Elit rabszolgáknak számítottak a katonai szolgálatra kiképzett mamelukok, az udvar kasztrált bizalmi emberei, az eunuchok. És talán furcsán hangzik, de ezt a réteget gyarapította az Oszmán Birodalom devsirme rendszere, amelytől különösen a keresztény Balkán szenvedett sokat. A szüleiktől elszakított, iszlám hitre áttérített, fanatizált gyerekekből képezték ki a janicsársereget, amely elit alakulatnak számított.
A birodalom megerősödése, Konstantinápoly elfoglalása után a devsirme osztályból sokan jutottak vezető szerephez az adminisztrációban is. Ez a szélesedő mozgástér azonban nem a rabszolgaság intézményének elhalását, hanem megszilárdulását eredményezte. A birodalom területeiről induló rabszolga-kereskedelem messze túlélte az Atlanti-óceánon zajlót.
Üzlet mindenekelőtt
Ha az ókori és még inkább az iszlám világban működő rabszolgaságot összevetjük a gyarmatokon, mindenekelőtt az amerikai területeken kialakult gyakorlattal, két alapvető különbségre figyelhetünk fel. Míg Róma és az iszlám országok társadalmi szinten építették magukba az intézményt, fontos jogi kereteket is meghatározva számára, az újkori transzatlanti rabszolgaság tisztán piaci jellegű volt. Itt teljesedett ki, hogy a rabszolga nem emberi lény, hanem szabadon adható-vehető áru, termelőeszköz. Ennek legitimálását segítette elő a rasszizmus.
Az iszlám világban az osztálytagozódás mellett a vallás jelentette a legfőbb különbséget az emberek között, és egy hitetlen előtt mindig ott állt a lehetőség, hogy megtérjen. Ám a bőr színét, a testi alkatot nem lehet megváltoztatni, így az emberáru külső jegyek alapján is definiálható. A jogilag is mind kifinomultabb európai civilizáció már csak úgy tehetett tárggyá egy embert, ha igazolta, hogy nem valódi ember. És innentől kezdve akár jól is bánhat vele az ültetvényen, háza körül, még szeretheti is – mint a kutyáját vagy az ékszereit. Az európai, „nyugati” elnyomó rendszerek ebben a tekintetben nem sokat változtak. Kegyetlenségüket, kizsákmányoló jellegüket mind tekervényesebb ideológiákba, tudományosnak nevezett tézisekbe csomagolják.
Beszélő szerszámok
A rabság-szolgaság sajátos formáit produkálta a kelet-európai, mindenekelőtt az orosz fejlődés. Érdemes külön kitérni rá, mert képlékeny természete sok olyan társadalmi mintát, tudati beidegződést hagyott hátra, melyek a mi mai életünkben, gondolkodásunkban is jelen vannak. Szvák Gyula történész, az ELTE Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ alapítója szerint a „rabszolgaság” szó az orosz történelemre használva közhelyszerűen végletes ítéleteket tartalmaz. Az egyiket még a XVI. század eleji Habsburg-követ, Sigmund Herberstein fogalmazta meg, miszerint „az oroszok mind rabszolgák”. A másik véglet szlavofil eredetű és az orosz nép szinte éteri szabadságáról szól – a Nyugattal való összehasonlításban.
„A dolog gyökere a varég (normann, viking) »hódítás«, más megközelítésben »önkéntes behívás« idejére megy vissza – magyarázza a szakértő. – A IX–X. századról beszélünk, amikor a keleti szlávok amúgy is a »barbár« vagy »prefeudális« társadalmakhoz – például a magyarhoz – hasonló pályát jártak be. A törzsi-nemzetségi rend felbomlása együtt járt a szolgaság különböző formáinak kialakulásával. A rabszolgák eredetileg idegen etnikumhoz tartoztak, de hamar csatlakoztak hozzájuk az idegen nemzetségbeliek is. Írott forrásaink viszonylag késeiek, de tudjuk, hogy a rabszolga jogállású »holop« rendelkezett a jogképesség bizonyos elemeivel. Megöléséért fizetni kellett. A gyorsan elszlávosodó varég elit komoly »kereskedelmi kalandozásokat« folytatott bizánci végcéllal.
És a legfontosabb árucikk a rabszolga volt, akiket a keleti szlávok, csakúgy, mint a magyarok, meglehetősen nagy mennyiségben ejtettek. A magyarok szlávokat is. Érdekes, hogy áruk elég sokáig tartotta magát: a XVI. század elején a kaffai piacon ugyanúgy körülbelül 200-250 gramm ezüstért lehetett venni egy rabszolgát, mint 1000 körül Bizáncban. 1429-ből van egy adatunk a legdrágábban elkelt orosz rabszolgáról, egy 17 éves lányról, akit Velencében nagyjából 1 kg aranyért vásároltak meg.”
Témánk szempontjából azonban a jobbágyrendszer, a kreposztnyicsesztvo alakulása tanulságos igazán, amelynek gazdasági-függőségi viszonyai fokozatosan az orosz földművest tették szinte rabszolgává.
Ezek nem Szvák Gyula szavai, de ő is úgy véli, az önkényuralom mellett ez az orosz történelem másik átka: „A keleti szláv, majd orosz fejlődés egyik jellegzetessége a kései, elhúzódó, sok tekintetben deformálódott feudalizálódás. A parasztság röghöz kötését csak az 1649-es törvénykönyv mondja ki, addig ez a réteg elvileg rendelkezett a szabad költözés jogával. A tulajdonképpeni »első« jobbágyság tehát az európai kora újkorig húzódik, amikor az Elbától keletre már a »második« jobbágyság van kibontakozóban. A XVII. század közepéig így lényegében egy kora feudális fejlettségi szintről van szó, amelynek archaikus, patriarchális jellegét idealizálták aztán tévesen a szlavofilok. Nagy Pétertől kezdve azonban Oroszország, úgymond, »belehúzott« – folytatja a történész. – Ám nem a nyugati, hanem a keleti irányban.
Ekkor veszi kezdetét az a jobbágyrendszer, amelyet az orosz irodalom klasszikus műveiből ismerünk. Az orosz parasztok innentől váltak »beszélő szerszámmá«, akiket családjuktól elszakítva, adni-venni, Szibériába száműzni, földesúri börtönbe zárni, szabadon elkártyázni lehetett. Áruk körülbelül 200 rubel körül mozgott a napóleoni háborúk idején, jóval olcsóbbak voltak tehát, mint amennyiért Észak-Amerikában egy fekete rabszolgát lehetett kapni. Az önkény persze tudott produkálni pikáns karriereket is. Az egykori írástudatlan lepényárus Mensikov »római« herceg lesz I. Péter kegyelméből. De a legendás uralkodó egyik szeretőjével is nagyvonalúan bánt: hosszú titkolódzás után feleségül vette, így halála után az egykori hadifogoly markotányosnő »Minden oroszok cárnőjévé« emelkedik I. Katalin néven.”
