A nyolcvanas évek végén négy fiatal, lelkes szociológus hosszas unszolásra elhatározta, hogy a Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához című, többéves kutatómunkával összerakott kötetet számítógépen szerkeszti meg. A gépíró a word első változatába klimpírozta be a többéves kutatómunkával szerkesztett kötet dokumentumait. Minden sor új bekezdés lett, ha más betűtípust választottak, az egész szöveg szétesett.
„Két héten át éjszakánként sorvégi enterekre lövöldöztem” – emlékszik egyikük, Nyírő András. A magyar digitális nyilvánosság alapkövének, az INteRNeTTo című lapnak (ebből nőtt ki a későbbi Index) az alapítója (ma NER-kompatibilis kesztölci polgármester) és kollégái a történeti korszakalkotásban méltatlanul kevés dicsőséget szereztek a kötettel, viszont kétségkívül az internet hajnala virradt rájuk közben. A kötet a magyar kommunista párt vezetésének, a korabeli hatalmi elitnek a történetét mutatta be 1945-től 1989-ig. Szerzői, Kelemen Gábor, Szakadát István és Szakadát László, és az említett Nyírő később az internetes világ meghatározó személyiségei lettek. Mérnök, történész, közgazdász is volt köztük, de a szociológia kapcsolta össze őket.
Rév István megfogalmazásában az „első magyar kremlinológiai mű” megjelenésének az időzítése – az MSZMP 1989. október 7-én tartotta rendkívüli és utolsó kongresszusát – nem bizonyult a legszerencsésebbnek. Akkoriban inkább elfelejteni szerette volna mindenki a letűnt rendszert, mint pontos képet kapni hatalmi logikájáról, szereplőiről. Nem volt egyszerű dolguk, hiszen ahogy a felvezetésben fogalmaztak, „amit a Politikai Bizottságról tudni lehet, azt nem érdemes tudni. Amit érdemes tudni, az a PB-tagok fejében van”. Ez a furcsa sorsú, szinte észrevétlenül maradt könyv fontos szerepet játszott az akkor „elektronikus gólemként”’ értékelt technológia, a magyarországi digitális kultúra létrejöttében. Egyebek között a kötet anyagára támaszkodott a pár évvel később, 1993-ban napvilágot látott első hazai multimediális CD-ROM.
A nullkilométerkő
E történet, a digitális átmenetiség kordokumentumának a felmutatása önálló fejezetként szerepel (Szijártó Zsolt, Németh Szilvia) A magyar internet történetei című, nemrég megjelent tanulmánykötetben (Typotex, 2021). A szerkesztő, Tófalvy Tamás média- és kultúrakutató lapunknak úgy fogalmazott: e társadalomtudományi vállalkozásban az alapkutatás szempontja sem érdektelen – „szeretek kiállni az önmagáért való megismerés fontossága mellett” –, de az sem jelentéktelen, hogy a magyar digitális médiának nincs még megírt története; a szerkesztő most dolgozik egy erről szóló monográfián.
Ez a kötet még nem vállalkozik arra, hogy aprólékosan felvázolja az A pontból B pontba haladó magyar digitális médiatörténetet. Viszont egy olyan történeti kezdeményezés, amely felvillantja ennek a negyed századnak sok-sok aspektusát. Első nekilendülés egy társadalomtudományi alapossággal és megközelítéssel összeállított színes kaleidoszkóp megalkotásának, ami hasznos lehet nemcsak a kutatóknak, akadémiai embereknek, de a médiamunkásoknak is. Az olvasónak pedig az átélt közelmúltat teheti érthetővé vagy helyezheti új megvilágításba.
„Rengeteg válságon, formátumváltáson, technológiai változáson megy keresztül a médiapiac évtizedek óta. Sokat lehet profitálni a jelen médiaváltozásait követő reakciókra és a jövőre való felkészülést illetően abból, ha megnézzük, hogy ezekre a kihívásokra miként reagáltak a szereplők, vagy éppen a viselkedésük milyen változásokat indított el” – magyarázza Tófalvy Tamás.
A kötet tanulmányai nemcsak az online tudás és hozzáférés szó szerinti médiaaspektusával foglalkoznak, hanem számos olyan dologgal, ami a tudásról, a kommunikációról és a reprezentációról szól. „Az internet azonban több olyan fogalmat is magába foglal, amivel a kötet nem foglalkozik: az internet legszűkebb definíciója szerint az az infrastruktúra, amely sok mindennek teret ad, például a webnek, bizonyos applikációknak. Ezeken, és más felületeken szoftveres alkalmazások segítségével tartalmakat fogyasztunk és kommunikálunk.
A köznyelv azonban az internetet nem csak infrastruktúraként értelmezi, hanem annak a hálózatnak, amelyen a kommunikáció, a tudás, a média áramlik” – mondja a médiakutató.
Ez az áramlás minden területen megváltoztatta az életünket. A nullkilométerkő valahol a ’90-es évek elején keresendő. A digitális média- és hírszolgáltatásban a kiindulópont az 1995-ben indult INteRNeTTo. Az első honlapokig 1991–1992-re kell visszatekernünk az időben, és még néhány évvel korábbra tehető az információcserére alkalmas infrastruktúra megjelenése; az e-mail és elődjei, a tudományos hálózatok már léteztek korábban is.
A digitális hálózatot hírfogyasztásra 2019-ben a magyar internetezők 85 százaléka használta, ami 2013-tól számítva 2 százalékos növekedést jelent. Jóval nagyobb arányú a bővülés a zenei tartalmak, videók és játékok használata körében, a 2013-as 51 százalékról 2019-re 82 százalékra nőtt, ami igen erőteljes növekedés.
Fogolymédia
Az internetnek mint „csövek rendszerének”, és az általa elérhető tartalmaknak az elérése (vagy el nem érése) új dimenziókat nyitott a társadalmi különbségek lebontása és a megszilárdítása előtt egyaránt. Amint eszközként a demokratikus értéket sem csak erősíteni, hanem rombolni is képes. Ennek igazolásához nem is kell messze mennünk: a reklám- vagy propagandafelületként kisajátított térben minden valótlanság, féligazság vagy heveny kormányzati összeesküvés-elmélet hamar hívek tömegére találhat.
E témakörnek a szerkesztő szentelt önálló tanulmányt. Mint írja: a media capture modellekben (a média foglyul ejtése) az államtól, hatalomtól való függés legkülönbözőbb formái mellett jelen lehet a gazdasági, az infrastrukturális és a kognitív függés is. Az Index két évtizedes történetén keresztül mutatja be a szerző, hogy a vezető online hírportál működését a politikai és gazdasági függések megannyi formája határozta meg. Ezek a korai szakaszban a befektetői elvárások, később a konzisztensen Fidesz-közeli, illetve a Fidesz-kormányzások időszakában az államhatalomhoz közel álló üzletember-tulajdonosok elvárásai voltak.
Tófalvy Tamás kiemeli: az állami és a gazdasági függés mellé a 2010-es évektől csatlakozott az infrastrukturális: az Indexnek is be kellett tagozódnia a Google és a Facebook által dominált platform-ökoszisztémába. Ez a függés szerves egységet alkot a politikai nyomás egyre nagyobb és sikeresebb erősödésével, hiszen az elszívott bevételekkel és a közösségi felületekre terelt olvasókkal meggyengült médiafelületek jóval kitettebbek a politikai befolyásolási kísérleteknek.
Alfáktól az Omegáig
Andok Mónika tanulmánya a nők infokommunikációs iparágakban lévő lehetőségeit vizsgálja. Mint forrásait idézi: a feminista kutatók már az 1970-es években észrevették, hogy a technológiai monopólium a férfiak kezében van, és ez hatalmuk forrását jelenti, a női érdeklődés és bevonódás marginalizált. A technológia mélyen beágyazottan társadalmi nemi alapú. A férfiak még mindig magabiztosabbak abban a tekintetben, hogy úgy vélik, képesek a technológia hatékony használatának elsajátítására. A nők kevésbé magabiztosak, s ez csak akkor fog változni – állapítja meg a szerző –, ha a női identitás elemei között kevésbé lesz hangsúlyos a „nő vagyok, nem értek az internethez, leesek a netről, nem tudom használni a Teamset, a Zoomot” megközelítés.
Radnai Dániel az Omega együttes online térben megélt történetét vette górcső alá. „A csapat március 31-én, a Hilton szállóban jelentette be a rocktörténeti eseményt” – idézi a 2004-es turné sajtófőnökét, amikor bemutatkozott az omega.hu oldal, amire azóta közel egymillió bejelentkezést regisztráltak. „2016 tavaszán több hónapig szünetelt az oldal, aminek az oka a rengeteg bántó komment volt, ami nemcsak a csoport tagjaira nézve volt sértő, de sokszor az Omegára is”, továbbá: „Minden kommentet, ami az Omegára vagy egy csoporttagra nézve sértő, azonnal töröljük! Ha ez tovább ismétlődik, az illetőt kizárjuk. Továbbá nem veszünk részt az Omega-tagok esetleges nézeteltéréseiben és semminemű politizálásban.” A purparlét Mihály Tamás basszusgitáros életrajzi könyve okozta, és Kóbor János nemtetszését váltotta ki.
Inkább konzerválja a különbségeket, semhogy demokratizálná a tudást – beszélgetés Tófalvy Tamással
– Az internet demokratizál vagy a különbségeket mélyíti? Nekem Bourdieu tézise jut eszembe, miszerint az oktatás a társadalmi egyenlőtlenségeket konzerválja.
– A New Media and Society című amerikai szakfolyóiratban éppen most fog megjelenni egy tanulmányunk, amelyben Koltai Júliával azt vizsgáljuk, hogy a Spotify ajánlórendszerei miként konzerválják a zeneipari egyenlőtlenségeket. Az, hogy a világ jelenleg első számú média- és kommunikációtudományi lapja befogad egy ebben a vitában állást foglaló cikket, jelzi, hogy ma ez az egyik legfontosabb kérdés. Az internetről szóló diskurzusokban a kezdetektől jelen volt egy utópia, miszerint ez egy olyan eszköz, amely az életünk legtöbb területét demokratikusabbá teszi. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy ez nem történt meg.
A kijózanodott értékelés lassan tíz éve elindult, de ez utóbbi öt évben került előtérbe a platformizáció folyamata: az internetes kommunikáció, a tudás, a média mind-mind hatalmas „tech” konglomerátumok uralma alá került. Ha a legkevésbé érzelemvezérelt megállapítást szeretnénk tenni, akkor az a legkorrektebb válasz, hogy az internet olyan platform, amely a méreténél, a kiterjedtségénél és a mögötte lévő hatalmi struktúránál fogva reprodukálja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Vannak persze hangsúlyeltolódások.
– A digitális oktatás sem éppen az ellenkezőjét erősítette, nem?
– A távolléti, digitális oktatásban volt egy lendület, hogy micsoda lehetőség ez a digitalizálódásra. Aztán kiderült, ez még sincs teljesen így. Ha valakinek nincs eszköze, internet-hozzáférése, tehát eleve hátrányban van az életben, akkor a digitális oktatásban még nagyobb hátrányba kerül, vagy – és itt jön a hangsúlyok áthelyeződése – akár ki is eshetett az oktatásból. Egy internet-hozzáféréssel nem rendelkező, szegény borsodi roma gyerek például az iskolába még el tud jutni, de nem biztos, hogy meg tudja csinálni a számítógép-igényes házi feladatát. Ez egy hátrányos helyzet, de nem teljes kizáródás az oktatásból, míg a teljesen digitális iskolában már azt is jelentheti.
Rengeteg hasonló helyzet van az idézett Bourdieu nyomán, vannak bizonyos strukturális egyenlőtlenségek, amelyeket a digitális világ, az internet nem old meg. Ez is csak egy eszköz, amelyet megfelelő közpolitikai intézkedésekkel, célzott innovációval lehetne olyan irányba terelni –, ha akarnák, akik tudnának változtatni –, hogy segítsenek az egyenlőtlenségek felszámolásában. Ez egyszersmind válasz a jövőre is: nem látom, hogy ez belátható időn belül változna.
– Mintha az internet is csak egy katalizátor volna: az arra fogékony társadalmi rendszerekben államhatalmat szilárdít, míg forradalmi helyeken és időkben akár a diktatúra falait is segíthet lerombolni. Miért a 2008-as amerikai elnökválasztás volt a mérföldkő?
– A már online térben is számottevően zajló első amerikai elnökválasztás az első Obama-kampány idején volt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy ezek voltak azok az évek, amikor az internet teljesen elterjedt az Egyesült Államokban. Akkoriban az internet kezdett kijönni abból a korai szakaszából, amikor még csak és kizárólag a legmagasabban edukált, nagyvárosokban tömörülő, geek rétegek voltak a felhasználói. De még nem tartottunk ott, mint 2016-ban, amikor viszont már az alacsonyabb státuszú, kevésbé iskolázott tömegek is megérkeztek a hálózatra. Ennek a párhuzamos magyarországi története lehetne például az idősek jelenléte, akik korábban nem használtak digitális felületeket, de ma már ez egyáltalán nem igaz.
– Milyen következményei voltak ennek?
– Ha az internet demográfiája átalakul, akkor az interneten nagyot menő virális tartalmak dinamikája is átalakul. Megváltozik azok kommunikációja is, akik el akarnak érni valamit az internet segítségével. Érdeklődéssel követem a Telex lájkbajnokság-sorozatát, ahol nem véletlenül azok a tartalmak a kedveltek a magyar népességben, mint amik. A magyar Facebook-felhasználói tömeg olyan akkurátusan reprezentálja a magyar demográfiát, amit korábban nem sok felhasználói csoport tett meg. Az, hogy a Trump-kampányban például ennyire megváltoztak az online jelenlét hangsúlyai, és ennyire más típusú üzenetek tudtak hódítani, főleg annak köszönhető, hogy ma már más összetételű az internet közössége, mint amilyen 10-15 évvel korábban volt.
– Ha már lájkbajnokság: Jakab parizeres kenyere, Karácsony turkálós inge vagy Orbán pörköltszaftosa verhetetlen kedveltségű tartalmak. Mekkora spéttel követjük a külföldi trendeket?
– Nem látok jelentős csúszást a tengerentúli trendek és az azokat követő hazaiak között. Egy 2018-as Eurostat-felmérés alapján a lakosságarányos közösségimédia-használat listáját Magyarország vezette az unióban. Ez talán annak is köszönhető, hogy nálunk nagyon korán, a Facebook indulása előtt két évvel, már 2002-től a WiW, későbbi iWiW révén elindult a social networking. A trendkövetések viszonylagosak, hiszen amerikai politikusok nemigen posztolnak párizsival vagy bográcsgulyással; ezek specifikusan hazai tartalmak, amelyeket a magyar néplélek gondos monitorozásával mérnek ki patikamérlegen a politikusok.
– Trump után Orbán körei is fake news-ozással negligálják a rideg tényeket. Hol a valóság (és a lódítás) határa?
– Viszonylag radikális álláspontot képviselek ebben a kérdésben. Azt gondolom, ez nem egy jelentős változás. Már a Sztálin elvtárs mellől a fotókon eltünedező emberek vagy a náci propaganda bármely vizuális anyaga kapcsán találkozhattunk ezekkel a megoldásokkal. A mediatizáltsági környezettől függ, hogy mivel és milyen hatást lehet kiváltani a médiatérben. A fő probléma nem annyira az „élethű” videók előállításában rejlik, hiszen a fake news és a deep fake régóta használt jelenségek, hanem inkább az elérésük és terjesztésük módjában rejlik.
A jelenlegi ökoszisztémában elképesztő sebességgel tud terjedni a tartalom, és a „valóságos” és „hamis” anyagok egy pályán versenyeznek. Felvetődnek olyan ötletek, hogy mesterséges intelligenciával kellene szűrni a valótlanságokat, ami egy olyan filozófiai állásfoglalást feltételez, hogy a technológia ad megoldást egy technológiai problémára. Nem biztos, hogy ez célravezető felfogás. Az oktatás és a digitális írástudás fejlesztése segíthet a probléma megoldásában. Egy digitálisan írástudó tartalomfogyasztó nem fog késztetést érezni arra, hogy hitelt adjon egy információnak, ameddig nem győződik meg a világos forrásról. Ez olyan egyszerű, hogy szinte fáj kimondani: forrásellenőrzés és digitális írástudás. Hiába érezzük mindannyian, hogy ezek fontosak, mégsem kerül kellőképpen az előtérbe.
