Ön hosszú évekig szerkesztőként, irodalomtörténészként, irodalomkritikusként volt jelen a magyar irodalomban, és csak jóval később, a Magyar Narancs felkérésére kezdett szépirodalmat is írni. Ezek a tárcanovellák, egotripek hozták az áttörést – az átlépést a túloldalra. Addig mi hiányzott? A bátorság vagy egyszerűen csak meg kellett érni az írásra?
Harmadéves egyetemistaként kerültem az Alföld című irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, s ezáltal rögtön a kortárs magyar irodalom sűrűjében találtam magam. Kollégáim bizalmának – mindenekelőtt Aczél Géza támogatásának – köszönhetően érdemi szerepem lehetett az akkor (1986-ban) még dominánsan népnemzeti ízlésvilágú lap profiljának átformálásában, egy korszerűbb irodalomeszmény térfoglalásában, nemzedékem tehetséges tagjainak (Borbély Szilárd, Kemény, Háy, Szijj, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina stb.) elindításában, kanonizálásában. Akkorra már megírtam vagy százötven kritikát, tanulmányt, esszét, mikor a Magyar Narancs felkérése befutott, s magam is meglepődtem, milyen jól érzem magam ebben az új szerepben, ezen az új terepen. Mondhatni, megértem rá, igen. Élvezettel lubickoltam benne, de a Keleti kilátások lelkes fogadtatása, hangos sikere engem is alaposan meglepett.
Mostani, önéletrajzi kötete visszatekintés, krónika, és ebben a számadásban egy szenvedéstörténet mutatkozik. Így, ha e kötetet olvassa az ember, azt hiheti, hőse egy folyamatos összeomlásban lévő figura, aki a kisiklott sorsú vesztesek közé tartozik, holott felettébb sikeres pályát tudhat magáénak (volt főszerkesztő, kultúrattasé, igazgató) és gyönyörű családja van. Az önéletrajzhoz nem tartozott volna ez is? A teljességhez a kettősség, hogy a napos oldalt is megmutatja?
Tudja, ha egy napon közlik az emberrel, hogy a test és a lélek szaporodó jelzései egy rendkívül ritka, gyógyíthatatlan betegség tünetei, melyek következtében záros határidőn belül meghal, akkor… akkor először vesz egy mély levegőt, s onnantól kevésbé lesz fogékony az idillre. Onnantól a nap is máshogy süt le rá, és ez arra predesztinálja, hogy a szakmai pályafutás és a tényleg csodálatos család ellenére íróként evvel a pakkal kezdjen valamit. Hogy az a dolga, hogy evvel szembenézzen. Ráadásul a könyv írása közben, amikor elkezdtem a halálhoz való viszonyomat visszafejteni, akkor rá kellett jönnöm, hogy életem minden fordulópontját és nagy döntését kisgyerekkorom óta valamiképp mindig a halál ténye és közelsége határozta meg.
Valóban a legfontosabb kérdés most önnel kapcsolatban: hogy van?
Köszönöm kérdését, csinálom. Örülök, hogy ez a könyv megjelent. Igyekszem minél kevesebbet terhelni magammal a környezetemet. Mindazonáltal nem méznyalás napról napra teherként élni az életet.
Habár a szenvedést látjuk (az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam), a humor, irónia és önirónia időről időre teret nyer. Nagyon kellett treníroznia magát arra, hogy ez ne kopjon ki a túlélőeszközei közül?
Elsősorban arra kellett trenírozni magam, hogy fel bírjak kelni az ágyamból reggelenként és felmásszak a tetőtérbe folytatni a szöveget. A humor, az önirónia és a groteszk régi, bejáratott stiláris fegyverem, s egyben elemi lényegem: arra szolgál, hogy elviseljem, kibírjam valahogy magam, és ne dőljön kardjába az olvasó. Akkor jó a könyv, ha a befogadónak sírhatnékja támad, miközben épp nevet – és viszont.
Ugyanakkor, úgy tűnik, a lelki szenvedések sora érzékenyebbé, empatikusabbá és szolidárisabbá is tesz más szenvedőkkel szemben. Vagy ez inkább egyéni dolog és neveltetés kérdése? (Ez az egotrip sem lesz nárcisztikussá, hanem a szolidaritás felé terel.)
Ez feltétlenül így van. Az elmúlt években sokkal szolidárisabb és empatikusabb lettem mások szenvedései iránt – és ez a regénybeli hőseimre is vonatkozik, legyenek konkrét figurák vagy fiktív alakok akár. Kétségkívül van ebben egy önző szempont is: a krízisek mélyén megnyugtató megtapasztalni, hogy nem vagy a csomagoddal egyedül. Hogy mások is viszik a sajátjukat.
Önéletrajzi írás, mégis eltávolítja hősét, ugrál az egyes szám első és harmadik személy között. Kívülről szemléli önmagát, sőt olykor duplán is eltávolít, a hősről mesélő narrátort is kívülre helyezi. Segített írni, szembenézni bizonyos dolgokkal, hogy hátralépett? Vagy az identitásválságot, az önmagával szembeni idegenséget tükrözi, amit a démonokkal, halállal való küzdelemben érez sokszor az ember?
Az eltávolítás, a távolságtartás narratív eszközei egy efféle személyes érintettségű prózában elengedhetetlenek, nélkülözhetetlenek, úgy gondolom. Segítettek nekem is írás közben szembenézni a dolgokkal, igen, de ennél is fontosabb, hogy effajta distancia nélkül reflektálatlan panaszáradat, puszta feltárulkozó önvallomás volna az egész, az pedig nem irodalom – sokkal inkább a pszichológusunkra tartozik. Másrészt ez a megteremtett külső nézőpont teszi legjobb szándékaim szerint érzékelhetővé, hogy ez az alanyi próza azért úgy önéletrajzi, hogy tele van fiktív jelenetekkel, figurákkal, történésekkel, kitalált eseményekkel. Az autobiografikus jelleg nem kizárólagos tehát.
Kötete narrátorának is ambivalens a viszonya az igazsághoz. Nem szórakoztatni akar, nem fikciót írni, hanem tényeket, valóságot, miközben ő maga is mesének nevezi történetét és reflektál arra, amit elénk tár. Hogy is van ez? És mennyire foglalkozik az író olvasójával?
Én sok kollégámmal ellentétben írás közben gondolok az olvasóra, de nem teszek neki engedményeket. Szenvedjen, röhögjön velem. Úgy vélem, egy szépirodalmi mű esetében az igazság és a valóság fogalmai használhatatlanok. Az a fontos, hogy a szöveg hiteles legyen, nem pedig az, mi történt meg tényszerűen, s mi benne a fikció. Nem tényirodalmat írtam, hanem önéletrajzi eseményeken nyugvó fikciós regényt.
Ilyen önéletrajzi tény a gyerekkori szociokulturális környezet (az avasi pincesor lumpenrétege), az alkoholista nagyapa öröksége, a patológia gyerekként való megismerése apja révén sokban hozzájárult a későbbi lelkiállapotokhoz, küzdelmekhez. Bár azt írja, színtiszta árulás apámra fogni, mégis: észreveheti-e az intő jeleket a szülő és megóvhatja-e gyerekét a majdani démonokkal való küzdelemtől?
Ez kétszemélyes műfaj, nem lehet áthárítani: mindenkinek magának kell a démonaival, fájdalmaival megküzdenie. De szerencsére nem ragályos, se nem örökletes a dolog. Mondjuk, ettől még nem feltétlenül kell bevinni egy hatéves gyereket a hullaházba körülnézni, akkor sem, ha patológus az apa történetesen…
Ön nemcsak az említett világban, szociokultúrában nőtt fel, de ennek a világnak, állapotoknak a megéneklőivel foglalkozott irodalomtörténészként is. A Hűlt helyem sokban rokon Tar és Petri világával. Ez a zsigeri kötődés, rokonság mennyire kontrollált?
Örülök, ha így látja, a rokonság, a kötődés nyilvánvaló. Petriről monográfiát és doktori disszertációt, Tar novellái alapján színdarabot írtam (a Horváth Csaba vezette Forte Társulat számára, A te országod címmel – a szerk.), mindkettőjük életműve nagy hatással volt rám. Remélem, mindevvel együtt az epigonizmus csapdáit sikerült elkerülnöm.
Interjúiból tudható, hogy sorkatonai szolgálata Lentiben is meghatározó, traumatikus élményei közé tartozik. Erről nem ír itt (épphogy csak említi), noha épp ez lökte az alkoholizmus felé. Miért?
Féltem, elvinné a szöveget az unalomig ismert laktanyai anekdotázás felé. Pedig lenne benne anyag bőven… A kapuban állt egy tetovált, szekrénynyi méretű honvéd karba font kézzel, mikor Miskolcról a világ végére megérkeztünk, Cseresznyés vagyok, már öltem embert, köszönt. Bekerült egy pelyhes állú, riadt szemű, szemüveges, vézna csávó tizennyolc évesen, és kiadott a rendszer egy összetört és megalázott, láncdohányos palit, aki mindent megivott, ami előtte volt az asztalon.
Ön nyíltan felvállalta alkoholizmusát is. Még mindig működik az az igazságtalan helyzet, hogy aki felvállalja függőségét és rettentő akaraterővel képes leállni, nem tiszteletet, elismerést vált ki a társadalomból, hanem sokkal inkább megbélyegződik. Nem inni egy társaságban szinte cikibb, mint részegen tántorogni. Hasonló a helyzet a betegségek, a depresszió felvállalásánál. Ezt érzékelte saját bőrén is?
Az alkoholt illetően nem tudom, most mi a helyzet, közel húsz éve nem iszom. Azt szoktam mondani, ha rákérdeznek, a leszokásban csak az első tíz év a nehéz. Az én esetemben viszonylag hamar elfogadta a környezetem az új helyzetet, inkább csodálkoztak, indokolatlannak érezték a drasztikus döntésemet. A társasági életből viszont sok szempontból kiszorul az ember, ha absztinens, az kétségtelen. A depresszióval kapcsolatban nagyobb tartózkodást, távolságot érzékelek, mintha fertőző lenne – igaz, teszem hozzá, a kataton periódusokban megközelíthetetlen vagyok.
+1 kérdés
Végezetül: ott lesz a Könyvhéten? Tudjuk majd dedikáltatni Hűlt helyem példányunkat?
Akár már holnap is, a Margó Fesztiválon, és majd az őszi Könyvhéten is, igen.
