Állami kiadású szamizdatban megfogalmazott, következmények nélküli nyilatkozatban kárhoztatta a következmények nélküli nyilatkozatok műfaját Orbán Viktor. Kormányunk külpolitikája éppoly inkoherens és ellentmondásos, mint az előző mondat.
Önmagában az még védhető lenne, ha egy gazdasági szempontoknak alárendelt, végletekig pragmatikus, államközi konfliktusokat kerülő irányvonal mozgatná a magyar diplomáciát, hiszen más országoknál többé-kevésbé ez valósul meg. Csakhogy nem ez történik. Vezetőink szomszédainkkal, legfontosabb szövetségeseinkkel és legszorosabb kereskedelmi partnereinkkel nem félnek konfrontálódni, ám a legitimitásukra érzékeny akarnokokkal hímestojásként bánnak. Az Európai Unión belüli vitáknál rendre ez az elv valósul meg. Kormányunk választhat, hogy a másik 26 tagállam, köztük a többi visegrádi ország mellé áll, vagy egy külső hatalom pártjára. Kína (és Oroszország) esetében valamiért általában az utóbbi forgatókönyv szokott teljesülni.
Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy hazánk tetemes júdáspénzt kap a Peking felé gyakorolt gesztusokért cserébe, de a KSH adatai ezt nem támasztják alá. Kína kétségtelenül hatalmas ország, de a magyar külkereskedelem szempontjából egy törpe: értékét tekintve a magyar export mindössze 2 százaléka megy oda, míg az importáruk 8,8 százaléka jön onnan. S hiába kormányunk minden nyilvános és zárt ajtók mögötti hízelgése, az EU kritikus hozzáállása gazdaságilag gyümölcsözőbbnek bizonyult az utóbbi években: míg az Európai Unió egészét tekintve az utóbbi években folyamatosan növekedett a Kínába irányuló export, addig Magyarország esetében 2017-hez képest zsugorodás látható.
Orbán Viktor “szamizdatjában” azzal indokolja a Kínával kapcsolatos magyar vétókat, hogy a következmények nélküli nyilatkozatok nevetségessé teszik az EU-t, hiszen gúnykacajjal egyszerűen lesöprik azokat. Ha azonban valóban nem zavarják a pekingi elvtársakat az állásfoglalások, akkor mi értelme van elgáncsolni azokat? Nem teszi ez még jobban közröhej tárgyává az EU-t, és azon belül a folyton különcködő Magyarországot? Miképp szolgálja “Európa külpolitikai súlyának és tekintélyének helyreállítását" a folytonos aknamunka?
Miniszterelnökünk azonban, mint a viccben a forgalommal szemben autózó őrült, nem veszi észre magát: az európai baloldalt vádolja ámokfutással, pedig felismerhetné, hogy a sztráda jobb- és szélsőjobboldalán közlekedők is tartják a menetirányt, ha Pekingről van szó. Cseh, lengyel, szlovák és szlovén barátai az eddigiekben mindig megszavazták a kritikus uniós nyilatkozatokat, sőt még azok a radikális politikusok is hasonlóan gondolkodnak a kérdésben, akikkel Orbán szövetkezni szeretne. A francia Marine Le Pen nemrég Kínát nevezte az egyik legnagyobb fenyegetésnek, Olaszországban pedig Matteo Salvini szokta szenvedélyesen bírálni az ázsiai ország térnyerését. Bár lehet, hogy álláspontjuk őket is egycsapásra baloldalivá teszi - ahogyan Ferenc pápa is antikrisztussá vált, mihelyst felmerült, hogy nem akar kezet rázni Orbán Viktorral.