Szerintem „paragrafusnak” kevesebb vitája van a Vörös-Imre-Bárándy Péter-Fleck Zoltán-Lengyel László-négyes írásával, mint ahogyan az látszik alapos munkája olvastán. (Ferincz Jenő: Az Alaptörvény sohasem létezett, június 1.) A tárgylemezre helyezett gondolatsor alapja Vörös Imre professzornak a Civil bázis fórumára pár hónapja készített elemzése, amely sokkal kevésbé publicisztikai tartalmú, mint a Népszavában megjelent cikk.
Az eredeti műből – szerintem - kitetszik, hogy Vörös Imre nagyjából egyenrangúnak látja a közhatalom kizárólagos birtoklásának kimondását és az Alaptörvény közjogi érvénytelenségét. Ferincz Jenő felteszi a kérdést, hogy az idézett alaptörvényi cikkelyben miként értelmezendő az „illetve” szó: kell-e erőszakos hatalomszerzés és –gyakorlás, vagy elegendő a kizárólagos hatalombirtoklás. Megítélésem szerint ez önmagában bizonyság arra, hogy ez a – köznyelvi szóval – tákolmány teljesen alkalmatlan az alkotmányos rendszer keretének szerepére. Ha egy ennyire alapvető megfogalmazás sem egyértelmű, akkor nem teljesül a normavilágosság alkotmányos előírása.
A szerző is mintha belefutna – nem saját hibájából – abba, hogy egy súlyos anomália megállapításakor ellentmondásba keveredik önnön magával. Azt írja, hogy „alkotmányosan egyik hatalmi ág sem léphet a másik helyébe. Sérti a hatalmi ágak elválasztásának elvét. Az Alkotmánybíróság – normál körülmények között – épp a törvényhozás kontrolljaként funkcionál. Éppen ezért az Országgyűlés nem lehet önmaga kontrollja. Az elmúlt 11 év eklatáns példa erre.” (Arról van szó, hogy az Ab feladatát átveheti-e időlegesen a parlament, ahogyan ezt Vörös Imre javasolja.) De hiszen az elmúlt 11 év következménye a hatalmi ágak elválasztásának felmondása, aminek csúcsa a jelenleg is hatályos különleges jogrend, melynek alkotmányellenességéről ugyancsak Vörös Imre írt korábban részletes elemzést. Ha a regnáló kormány számolja fel de facto a hatalmi ágak szétválasztásának alapelvét azzal, hogy felhatalmaztatja magát a parlamenttel arra, hogy törvényt írhasson át rendelettel, akkor vajon reparálható-e ez anélkül, hogy sérüljön a hatalmi ágak elválasztásának elve?
Megítélésem szerint éppen ez az, amit Vörös Imre az alkotmányon belüli alkotmányellenességként írt le. Ami olyan belső önellentmondás, ami a szigorúan vett normaalkotással csak akkor orvosolható, ha minősített többsége van az új kormánynak.
Ebből a csapdából mutat kivezető utat a szerző azzal, hogy az Ab kezébe adja a szerszámokat a kijavításhoz. Azzal, hogy annak korábbi határozatát idézi ezt megalapozó jogkörére. (Ez már inkább politikai kérdés: hogyan vehető rá a testület erre az önmagát meghazudtoló döntésre, ha korábban eltaszította az erre irányuló beadvány elbírálását – amelyre épül Vörös Imre elmélete.)
Csakhogy. Mint írja, „nem az Alkotmánybíróságot kell annullálni, mivel nem tett eleget kötelezettségének, hanem szakmailag alkalmas alkotmánybírókat kell választani. Amúgy is, a jelenleg alkotmánybírói talárban tündöklő személyek jogszerű megválasztása is erősen vitatható és megkérdőjelezhető”. Én tovább mennék. Az Ab jelenlegi tagjainak alighanem többsége nem teljesíti a rájuk vonatkozó törvény előírását. Hiányzik a tisztséghez szükséges kimagasló tudományos előélet. Vagyis – ha komolyan vesszük, és miért ne tennénk – a szerző szerint is mellőzhetetlen rigorózus normakövetés elvét, akkor feltehető a kérdés: az Alkotmánybíróság sem létezik, nem csak az Alaptörvény? Mert egyik sem létezik alkotmányosan.
Mindez szerintem egyvalamit bizonyít. Azt, hogy a 2010 utáni jogalkotás hatalmi szempontból fontos csomópontjai úgy, ahogy vannak, szemétre hajítandók. A közjogi érvénytelenség – a jogalkotási törvény előírásainak sutba dobása miatt – a becikkelyezett jogszabályok meghatározó részére kimondható. Kezdve az egyéni képviselői indítványok visszaélésszerű alkalmazásától a rendkívüli jogrendig bezáróan. Erre kössünk gombot.