Április 30. a magyar film napja. Ha tetszik, írhatjuk akár büszke nagybetűsen is: a Magyar Film Napja. 2018 óta ünnepelhetjük a Magyar Nemzeti Filmalap kezdeményezésére. Ugyanis 1901-ben ezen a napon került bemutatásra az első magyar film, A táncz, amelyet Zsitkovszky Béla rendezett. A megemlékezés formája egyszerű és impozáns: annyi hazai filmalkotást bemutatni moziban, streamingen, tévében, amennyit csak elbír huszonnégy óra.
Egyébként sem állíthatjuk, hogy a terület az utóbbi tíz évben nem kap elég figyelmet, tiszteletet, sőt, támogatást az államtól. Létrehoztak egy állami, kormánybiztosi felügyelettel vezérelt, zárt körű részvénytársaságot, a Magyar Nemzeti Filmalapot, amely nemrégiben a tekintélyesebben csengő Nemzeti Filmintézet nevet kapta a magyaros arcél erősödésének reményében. Valamiért nagyon bizonygatni kell, hogy ez csupán egy támogatásokat elosztó szerv, ahova pályázni lehet produkciós tervekkel, de a gyakorlatban egy irányító-produceri cég, hiszen nem cserélődő, hanem kinevezett kuratóriuma van, ugyanaz az öt ember dönt évről évre arról, mi készüljön el, és mi nem. A tapasztalt filmes vállalkozók meg tudják találni feléjük a tapogatódzási csatornákat. De végül is, nem ördögtől való, hogy a filmiparban működjön egy erős állami cég – főleg egy kis piaccal rendelkező országban –, föl lehetne nyíltan vállalni. Más kérdés, hogy alternatív forrásokra is szükség lenne.
Mindenesetre az egyelőre létező rendszer működik, ha nem is ideálisan, de kellően nyitott – és eredményes. Kirántotta a magyar filmet egy hosszú pangásból, sok értékes alkotás született, meghökkentően sok a fesztiváldíj, sikerült szerezni egy újabb Oscart. A közönség is éledezik, bővülget, egyre kevesebb a lekezelő reflex.
Egyszóval, lenne mit ünnepelni. Ha a mai kulturális-művészeti élet nem ünnepekre lenne hangolva. Az ünnep itt már lassan alapvető terjesztési, létezési forma. A filmművészetben különösen. Andy Vajna pontosan tudta, hogy nemzetközi fesztiválsikereket kell mindenáron elérni, mert ezek mozgatják meg a nézőket. Ezeket akarják igazán látni, ezekről hiszik el, hogy látni kell őket. Az Oscar-díjasokat, a cannes-i, berlini menőséget. Az Ünnep itt már nem a mindennapok megkoronázása. Az Ünnep szervezi, artikulálja a mindennapokat. Nem a helyi moziközönség és kritika szűri ki, mi ragadja meg a kínálatból, hanem a nemzetközi fesztiválzsűrik. Nem mondhatjuk, hogy nagyokat tévednek. Mégis furcsa, hogy előbb kell eljutni egy ünnepre, egy fesztiválprogramba, mint odahaza a mozikba. Ha az utóbbival kezded, az Ünnepen már igényt se tartanak a műre. Ott kell bemutatkozni, ott dől el a sors, a forgalmazási pálya. De később se árt minél több ünnepi keretbe illeszkedni. Ilyen filmnap, olyan filmhét, kis retrospektív, tematikus rendezvény. A magyar filmnek, mikor nem gátolja járvány, van nemzeti szemléje, régi kincsei, restaurált kópiái felvillanhatnak a Filmintézet keretei közt működő Magyar Nemzeti Filmarchívum éves Budapesti Klasszikus Film Maratonján. És most már ott a Magyar Film Napja is.
A reprezentatív ünnepek persze gyakran ösztönöznek arra, hogy egyszerűen kipipáljuk őket. Ezt érezhettük a köztévés csatornák magyar filmnapi programjánál is. Komoly kifogást nem lehet emelni vele szemben, dömping volt, emblematikus, fontos, jó alkotásokkal. Persze, jöjjön újra a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, a Liliomfi, a Mágnás Miska, a Kárpáthy Zoltán, a Körhinta, a Szerelem, meg a két Oscar-diadal, a Mephisto és a Saul fia. A jelent pedig képviselje a megbízható Aurora Borealis. Ezzel így Törőcsik Mari emléke előtt is tisztelgünk. Rendben. Fölmerülhet persze, hogy ilyen alkalomból miért nem nézhetünk meg valamit Jancsó Miklós és Tarr Béla életművéből, de nem kerülhet be mindenki, még ha külföldön és idehaza a magyar film emblémájának is számít. Jó, majd jövőre, főleg, ha kormányváltás lesz. (A Fényes szelek pedig végül is képernyőre került a szép nap előestéjén.) Szóval, nem volt semmi komoly baj. Csak az a kis plusz hiányzott. Ami ünneppé tesz valamit. Ami hangsúlyt ad annak, hogy ez a dolog tényleg fontos nekünk, bennünk él, gondolkozunk róla. Ami mögött érezni lehet egy csipetnyi szerkesztői erőfeszítést, hogy mit is csinálhatnánk itt még. Ami összekapcsolja a virágcsokros tisztelgést a filmkultúra mindennapi élvezetével.
Valószínűleg ez se lenne fontos, ha a mindennapok kínálnák a művészet örömét, érzelmi-szellemi gazdagságát. De a köztévén a magyar filmek napi megjelenése is inkább kötelező jellegű. Van egy se nem nagy, se nem kicsi csomag remekművekkel, fontos, sikeres alkotásokkal, valamennyire átgondolt, valamennyire esetleges, és időről időre keresztülpörög a képernyőn. Aki valamiért rákattint, vagy nézi, vagy nem. Különleges összeállítás, ínyencségek kísérőműsorral zéró. Ami azt sugallja: Minek? Hiszen volt itt már Filmmúzeum csatorna óriási kínálattal, nem ment, volt M3 csatorna – átkerült a netre. A magyar filmek barátai böngésszenek a filmio.hu-n. Vagy akár váltsanak rájuk jegyet a moziban, ha nincs jobb dolguk.
