Történelmileg úgy alakult, hogy ketten használunk egy Facebook-profilt. A nejem azon kiválasztott és boldog kevesek közé tartozott, akiknek sosem volt netes énje, és nem is érezte szükségét, hogy létrehozzon. Ő az offline világban ápolta leginkább a kapcsolatait, amire lassan ma már forradalmi tettként tekintünk, szembefordulásként a mindent megkettőző vagy inkább lecserélő online univerzummal. Csakhogy jött a Könyvterasz, amely vállalkozás viszont nem nélkülözhette a közösségi oldal nyújtotta hírverés lehetőségét, így bár az én profilomat hoztam létre aloldalként, ma már ketten igazgatjuk. Aminek az lett a következménye, hogy a Facebookon létező énemet is ketten kezdtük el adjusztálni. Sőt, ma már a gyereket is ezen keresztül éri el a német tanárnő, a logopédus, a Szekszárdon maradt óvodás társai, és persze a rokonok. Ma már meg sem lepődöm, hogy mi mindenhez szólok hozzá, posztolok ki, és üzengetek általam nem is ismert ismerősöknek. Családi vállalkozás lettem.
De a Facebooknak is megvannak ám a maga különlegességei. Valamelyik este is akadt valami igazgatni való az oldallal kapcsolatban, tán a lakcímet kellett átírni, hogy az FB is tudja, hol élünk. Ennek kapcsán pedig a nejem jogos buzgalmában a státuszomat is frissítette: beállította, hogy házas. A hír persze azonnal végigfutott a több száz ismerősön, akik boldogan gratuláltak, jöttek a szívecskék, a lájkok, szinte már vártam, hogy a futár mikor állít be egy sótartóval vagy kávéfőzővel nászajándék gyanánt. Szinte megható volt a felénk áradó szeretet. A nejem próbálta megállítani a cunamit, gyorsan jelezte, hogy az esemény három éve volt, ez most csak adminisztráció, lassú készülődés az évfordulóra, ezt csak néhányan vették észre, a gratulációk özönlöttek tovább. Azt hiszem, idén ez lesz a családi vállalkozás legnépszerűbb posztja. Aztán ő persze lelkiismeretesen mindenkinek megköszönte, én meg a távolból mulattam az egészen. Így van ez az online világban: elég egy félrekattintás, hogy jelen és múlt végzetesen összekeveredjen, az életed mutálódjon, akár egy vírus, és szerteszét szaladjon a világban. Van tehát egy énem, amelyik friss házas, vélhetően készülődik a nászútjára, ami nem lesz túl egzotikus a járványt még mindig nyögő világban, de nyilván őt ez nem érdekli.
Viszont akkor ünnepeljünk mi is egy kicsit, mondtam a való világban. Így esett, hogy vasárnap felkerekedtünk, és piknikeztünk egyet a Stadtparkban. Már szombaton is kimentünk, ez volt az első igazán meleg tavaszi nap, amikor a napsütést nem váltotta fel gyors zápor és hóhullás, az égbolt olyan kéken ragyogott, mintha semmi sem esett volna meg az elmúlt hónapok borzalmaiból. Ez a metsző boltív ragyogott Meursault és a búsképű lovag felett, ez borult az ősember és a csatára készülő Napóleon fölé, ez az időtlen mennyezet kísér minket mindenhová gardedámként: minden titkok diszkrét tudója, Isten tekintete, vagy annak hiánya még az űr felfoghatatlan üressége előtt.
A park gyepét ellepték a lakásból kiszabaduló bécsiek. Most is bebizonyosodott, hogy a jó időnél nincs nagyobb felforgató erő, a tavasz áttöri a legporoszosabb fegyelem burkát is, és hirtelen mindenki ugyanazt szeretné: leheveredni az ég alá, megfürdetni az arcát a tűző nap sugaraiban, csupa olyasmit, amit a négy fal a legnagyobb képzelőerő mellett sem képes nyújtani. Ilyenkor költő lesz az is, aki csak prózában tud gondolkodni. Szonettet ír magában a virágzó tulipánokhoz, a hatalmas szappanbuborékokat eregető gyerekhez, a zsivajhoz, amellyel az élet követeli a magáét. A szobából kiszabaduló ember ilyenkor megint frigyre lép a természettel, szerelmes lesz a fákba és az épp feltámadó illatokba. A szabadságba, amit pár hektárnyi zöld terület engedélyez a város szívében.
Másnap, amikor már mi is felszerelkezve (elemózsiával, takaróval, párnával) érkeztünk, már jóval kevesebben voltak, és főleg külföldiek. Jól látható, hogy a vasárnap a bécsieknek a családot jelenti, ahogy nekünk is jelentené, ha épp egy országgal arrébb lennénk otthon. Így aztán letelepedtünk a tavacska partjára, egy félig szerb, félig amerikai család mellé, akik hol szerbül, hol angolul instruálták a már Amerikában született kislányukat. Ehhez jött a mi magyarunk és tört németünk, meg a hátunk mögül jövő orosz, szóval ezen a pár négyzetméteren megvalósult a világbéke. Sok nyelven, és sok dialektusban hangzott el tehát ugyanaz mondat: Csak ne legyél vizes! A gyerekek ugyanis a víz mellett toporogva vagy ki akarták fogni az aranyhalakat, vagy buzgón megetetni a kacsákat, amelyek már láthatóan nem mozdultak bármire. Parki, kigömbölyödött kacsák voltak, mindenki őket eteti, kapnak a bécsi kiflitől a pirogon át a croissant-ig mindent.
Pár perc múlva már mi is kigömbölyödve koccintottunk friss házasokként. A virtuális és a való világ hirtelen összeért, bennem pedig, akár az alanyi költőben, buzogni kezdtek a szabadjára engedett érzések. Leginkább talán a remény, hogy nemsokára elkezdhetjük élni a kiigazított régi életünket, a mézesheteket pedig nem sodorja el a negyedik hullám. S talán még tudunk valami újat mutatni az égbolt rezzenéstelen tekintetének.
