Ezek a száraz tények, de Európában kevesen tudják, hogy mit jelent éveket tölteni orosz büntetőtáborban, vagyis javítókolóniában, más szóval zónában, amelyek elődeinek többségét még a sztálini időkben építették és legfőbb jellemzőik közé tartozik, hogy távol esnek a lakott területektől. Leegyszerűsítve, Szibéria zord vidékein, gonosztevők gyűrűjében kell „élni”.
"A végtelennek tűnő karéliai hómezőkön kialakított zimnyikeken, azaz jégutakon haladt az ócska UAZ-unk. Végre felsejlett a „zóna” épületegyüttese. Szögesdróttal gazdagon ékített magas falon vaskapu nyitotta meg a rabság világát. Marcona fegyőrök csapták be hátunk mögött a nehéz kapuszárnyakat. Hatalmas udvaron haladtunk keresztül. Tőlünk balra vagy háromszáz pufajkás fegyenc didergett a -31 fokos hidegben. Mozdulatlanul álltak a rendezett alakzatokban. Az épület előszobájában alapos ellenőrzésen estünk át, azután következett a vasajtók, vasrácsok, majd újabb vasajtók sora, amelyeket egymás után nyitott és zárt a bennünket kísérő fegyőr. Még szerencse, hogy mi csupán látogatók voltunk és még aznap kikerültünk ebből a félelmetes környezetből" – meséli szinte literátori stílusban Vitalij Szedouhov irodalomtanár, aki Novoszibirszkből érkezett a távoli Karéliába, ahol a gyilkosság miatt elítélt bátyja töltötte a büntetését.
A zónabeli élet hétköznapi viszontagságairól Mihail Hodorkovszkij „Börtön és szabadság” című könyvéből tudhatunk meg részleteket, hiszen az ismert oligarcha és ellenzéki politikus kerek tíz évét ült a kegyetlen zónában. Csak egy apróság: miközben Hodorkovszkij büntetését töltötte, egyszer sem láthatta időközben megszületett unokáját – ezzel és más módszerekkel igyekeztek őt megtörni. Egyik interjújában így fogalmazott: „ha nem lett volna meg a pszichológiai támaszom az emberek részéről, elsősorban a családom és a barátaim, másodsorban a társadalom többi részéről, sokkal nehezebb lett volna, mert a börtön, legalábbis Oroszországban, szóval a börtönszemélyzet olyan benyomást igyekszik tenni, hogy téged elfelejtettek és akkor a rab megtörik, így könnyebb vele bánni. Bennem ilyen elfelejtettség érzéséről szó sem volt, mert tudtam, hogy gondolnak rám, benne vagyok a társadalomban, annak dacára, hogy rácsok mögött tartanak”.
Tanulságos Marija Aljohina, a Pussy Riot feminista punk-rock együttes frontemberének a története is, aki - miközben büntetési idejét töltötte - több pert is megnyert a börtönigazgatósággal szemben. Először a rá vonatkozó szabálysértéseket vonták ügyvédnőjével kétségbe, azután a többi elítélt nőre vonatkozó ügyek következtek. Munkájuknak köszönhetően a szabálysértési eljárásokat megszüntették ellene, a kolóniát megbüntették a jogtalanságok elkövetése miatt, majd rendbehozták a barakkokat, megrövidítették a 10-12 órás (kényszer)munkaidőt, meleg kendőket szereztek be… Ne feledjük, hogy Oroszországban nem ritkák a -35 fokos hidegek! – sorolja Marija kisebb-nagyobb győzelmeit Olga Ognyeva, az együttes mindenese.
A kegyetlen bosszúról azonban Olga nem szólt: Marijára egyéni szabályokat hoztak, például rendszeres testüreg-ellenőrzésre kényszerítették, az alapvető higiéniai szabályok figyelembevétele nélkül. Persze törvényellenesen, de ez nem zavarta a végrehajtókat odabent.
Amint a szabad életben, úgy a táborokon belül is kialakul egyfajta társadalom a maga szigorú törvényeivel. Írásunk nem lenne kerek, ha elhallgatnánk az anyagi javaknak és magának a pénznek a szerepét. Jó példa erre éppen Hodorkovszkij, aki börtönéveinek jelentős részét elit cellában tölthette, csomagjainak köszönhetően ritkán kellett felkeresnie a közös étkezdét és a láger két legkarizmatikusabb fegyence vigyázott a testi épségére. No és persze a táborparancsnok. Továbbá az is nehezen hihető, hogy Vlagyimir Putyin kizárólag humanitárius okok miatt adott részleges amnesztiát a híres milliárdosnak, mondván, hogy Hodorkovszkij büntetése nagyobbik részét letöltötte és emiatt hadd találkozzon talán utoljára a súlyosan beteg édesanyjával.
Érdekes adalékkal szolgált nekem az egyik transzszibériai vasútvonalon tett kirándulásom során egyik utastársam, Alexander, aki éppen teljesen másnapos volt, Aszpirint szedett.
– Tegnap az indulásomat ünnepeltük a barátaimmal – mosolygott Szása. Az egyik zónába utazom a barátomhoz – osztotta meg úti célját kérdezés nélkül. – Tizenkét évet kapott, mert heroindíler volt, de ő is fogyasztotta a szert. Most májbeteg, a börtönkórházban fekszik, onnan hívott, hogy hozzak neki injekciókat. A civilek el sem hiszik, hogy sok-sok kilométerre a településektől a tajgában, vagy a tundrán felépített lágerben vodkát és kábítószert is lehet szerezni, pedig bizony lehet, de a gyógyszer hiánycikk – közölte velem a keményre kigyúrt, de addigra puhára ivott férfiú.
Felmerül a kérdés, hogy mi állhat a cári orosz, majd a szovjet, illetve napjainkban a modern orosz börtönök indokolatlan kegyetlenségének a hátterében?
Nyikita Petrov unortodox történész szerint az orosz börtönök, lágerek, zónák, rendőrségi fogdák összehasonlítva az efféle nyugat-európai intézményekkel, valóban rendkívül szigorúak, az erőszakra épülnek és igen kegyetlenek. Ez ugyanúgy vonatkozik a fogvatartókra, mint a fogvatartottakra.
– Valójában ez annak a szovjet ideológiának az eredménye, amely a gyűlöletre nevelt mindenkit, azokkal szemben, akik nem "a mieink”, akik nem hozzánk tartoznak. Ez gyakorlatilag biológiai szinten rögzült. A civilizált társadalmak igyekeznek az egyént jóindulatúbbá és türelmesebbé tenni, továbbá elnyomni a kegyetlen ösztöneit. Ezzel szemben a kommunisták felszabadították ezeket a sötét természeti erőket. Kitűnően érvel e témát illetően Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag-szigetvilág, illetve George Orwell 1984 című regényében – magyarázza a híres orosz történész.
Rengeteg fogolytábor a szovjet rendszer örökségét hordozza napjainkban is. Ez elsősorban az elítéltek nem a börtönökben, hanem tábori körülmények között való tartásában, az otthonuktól jelentős távolságra történő kitelepítésében, és ami a legfontosabb, a kényszermunkában érhető tetten. És ez a legundorítóbb: kénytelenek olyan munkát végezni, amelyet nem ők választanak.
Ide illik Dmitrij Vinogradov okfejtése, aki szerint mindenekelőtt ennek a szubkultúrának a fontosságát, az egész orosz kultúrára gyakorolt hatását kell vizsgálni: - Például a börtön-, vagy más néven tolvaj sanzonokat, amelyek meghatározóak a mi kultúránkban (lásd Vlagyimir Viszockij egyes dalait, stílusát). Fontos maga az a tény, hogy milyen mélyen épültek be a műveltségünkbe, továbbá az, hogy milyen gyakran használják a börtönszótárt a közembereken túl még a politikusok, sőt maga Putyin elnök is. („Kinyírjuk őket a klotyón!” – mondta egyszer nyilvánosan a csecsen terroristákat fenyegetve az orosz elnök.) És ha belegondolunk, mennyi nép ment keresztül a szibériai száműzetés megpróbáltatásain, hányan kerültek börtönbe? Szóval, ami a kegyetlenséget illeti, Európában valószínűleg eredményesebben működik a bűnüldözési rendszer, ideértve a börtönöket is. A mi börtöneinkben a rabok kegyetlenkedései egymással, vagy a börtönőrök durva bánásmódja a rabokkal szemben gyakorta nem képezik kivizsgálás tárgyát, sőt, a börtönvezetőség még ösztönzi is ezeket a cselekményeket. Például, ha egy kellemetlen elítélt nem engedelmeskedik, nem hajt végre valamilyen parancsot, talán panaszlevelet ír, esetleg nem vallja be valamilyen bűnét, ha információt hallgat el, vagy csak egyszerűen pszichológiailag kell megtörni, akkor ezekre a rabokra más fegyenceket uszítanak rá. Az ilyen eseteket nem vizsgálják ki. Ezeknek a jelenségeknek a gyökerei a szovjet időkbe nyúlnak vissza, amikor is a kolóniák vezetősége egyik rabot a másikkal büntette, vagy intéztette el. Ha pedig ezekre az esetekre nem figyelnek, nem vizsgálják ki őket és nem büntetik meg a felbujtókat, akkor ez sok visszaélésre ad alkalmat. Nyugat-Európában átláthatóbb a büntetés-végrehajtás rendszere, aminek köszönhetően adott esetben a munkatársak megfenyítése elkerülhetetlen – állítja Dimitrij Vinogradov.
Olga Romanova az „Ülő Oroszország” Elítélteket és Családtagjaikat Segítő Jótékonysági Alap igazgatója belülről látja a rendszer mozgatórugóit.
– Az oroszországi börtönök azért kegyetlenek, mert nem céljuk a javítás-nevelés. Szándékuk a megfélemlítés. Léteznie kell valami olyasminek, amitől az ország polgárai nagyon félnek. Ez pedig a börtön. Éppen ezért nincs és nem is lehet politikai akarat arra a vonatkozóan, hogy ebben valami megváltozzon. A politikai akarat: megfélemlíteni! – állítja Olga Romanova.
Mindennek pedig külföldi gyökerei vannak, hiszen még a XIX. század végén a búr-angol háborúban az angolok kitalálták a koncentrációs lágereket, amelyek igen népszerűvé váltak elsősorban a Harmadik Birodalomban és a Szovjetunióban. A szovjet koncentrációs lágerekből hozták létre a Gulag-rendszert.
– Az, hogy mi történt a német táborokkal, közismert: 1945 után eltűntek. A szovjetek ezzel szemben fennmaradtak. És léteznek a mai napig, csak puhább formában – teszi hozzá az aktivista igazgató.
Hiába van egy terület földrajzilag Európában, de elkerülte a humanizmus/reneszánsz és a felvilágosodás friss eszmerendszere, vagyis nem része az európai kultúrkörnek. Éppen ezért tartozik össze a katorga a Gulaggal, az pedig a büntetőkolóniákkal.
