Marx és Engels 1848-ban figyelmeztetett: a kommunizmus kísértete járja be Európát. Európa folyóin sok víz és még több vér folyt le azóta. A hajdan milliókat vonzó reményeket eltemették. A magukat kommunistának nevező pártok hosszú ideig megpróbáltak kisajátítani a párizsi kommün emlékét, a szocialisták-szociáldemokraták, bár nem tagadták meg, de csak félszívvel vallották magukénak.
A kísértet első kísérlete, a párizsi kommün százötven évvel ezelőtt hetvenkét napot élt. Emlékezete máig megosztja a francia társadalomnak azt a részét, amely egyáltalán emlékezik rá. Felkelés? Forradalom? Példa? Ellenpélda? Annyi új helyzetre, új kihívásra, győzelemre és bukásra kellett magyarázatot találni… De ki merné állítani, hogy a kísértet többé nem tér vissza?
A történet
III. Napóleont Marx "Kis Napóleonnak" nevezte, Victor Hugo száműzetéséből naponta átkokat szórt rá. Megítélése azóta enyhült. Igaz, nagybátyját utánozva köztársasági elnökké választatja magát, hogy császárként ragadja meg a hatalmat, amelyet autokrataként gyakorolt, de utópikus szocialista elveket (is) hirdetett, uralkodása alatt vált Franciaország ipari nagyhatalommá, diadalmaskodott a tőke, de a lakbérek emelkedése kiszorította a fővárosból a „nyomorultakat". Őrült tanácsokra hallgatva hadat üzent Poroszországnak. Bismarck élt az alkalommal, a francia hadsereget tönkreverte, a császárt foglyul ejtette - a versailles-i palotában kiáltotta ki a német birodalom egységét, majd győztes seregét felvonultatta a Champs-Élysées-n.
A következő drámának így három szereplője volt: a Párizs köré ostromgyűrűt vont poroszok, az éhező, egyre elkeseredettebb párizsiak, és a vadonatúj köztársaság Versailles-ba kényszerült kormánya és parlamentje. A villámháború győztesei hajlandóak voltak fegyverszünetet, majd békét kötni a porig alázott franciákkal, de megkérték az árát: Elzász és a Moselle-régió (gyakorlatilag Lotaringia) német birodalomhoz való csatolását.
A helyreállított köztársaság parlamenti választásokat rendezett, amelyen a royalista és a katolikus egyházhoz szorosan kötődő pártok kerültek többségbe. Nekik Elzász és Lotaringia elvesztése elfogadható ár volt, mert a porosz csapatok puszta jelenléte biztosította az országszerte felburjánzó munkásmozgalmak leverését. Így alakult ki a sajátos helyzet: a rendpártiak lepaktáltak az ellenséggel, a hazát a lázadók kívánták megvédeni. Párizsban a katonaság egy része a felkelők mellé állt, kettős hatalom jött létre: egyik oldalon a parancsot megtagadó katonák és a civilekből alakult nemzetőrség, velük szemben a versailles-i kormány katonasága. Márciusban megalakult a közügyeket intéző kommün tanácsa, május elsején a fegyveres hatalmat irányító bizottság. Május végére a versailles-i csapatok elfoglalták Párizst, az ellenállókat és a kommün híveit lemészároltak. Különböző becslések szerint nyolc- és húszezer között volt a rögtönítélő bíróságok által halálra ítélt és helyben agyonlőtt férfiak, asszonyok és gyermekek (!) száma. A kommün elbukott. A történelem fintora, hogy a száműzetésre és kényszermunkára ítélt kommünárok szándékuk ellenére a gyarmatosítás eszközévé váltak, Új-Kaledóniát és Algériát népesítették be, az őslakosoktól elorzott földeken.
Az eleven utópia
Nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy a hatalom saját népét mészárolta le. A kommün emléke azonban nem az áldozatok száma miatt élt túl másfél évszázadot. Amint Jean-Luc Mélenchon baloldali képviselő megállapította, a kommunisták terjesztette mítosszal ellentétben a kommünt nem egy politikai párt "robbantotta ki" és célja nem a proletárdiktatúra volt. A középrétegek, mesteremberek, kereskedők, tisztviselők a munkások mellett álltak a barikádokon.
1789-ben a római köztársaságot tekintették mintának, 1871-ben pedig 1789-et. Az addig szabályozatlan munkaidőt napi nyolc órában állapították meg. Önigazgatású termelő és elosztó szövetkezeteket alapítottak. A federalistának nevezett felkelőegységek maguk választották meg tisztjeiket. Az idegengyűlölőként lefestett párizsiak ipar- és kereskedelmi biztosnak a magyar-zsidó Frankel Leót választották meg, az utcai harcosokból katonák képzését a lengyel Dombrowski tábornokra bízták.
A túlerő ellen vezető egyéniségek és szövetségesek nélkül a kommünnek esélye sem volt, elbukott. A kezdeményezések mögött nem volt koherens ideológia, párt, vagy vezető személyiség. A demokrácia és haladás több évtizedes emigrációból visszatérő bajnoka, Louis Blanc távol maradt, mert nem értett egyet a kommün intézkedéseivel.
Ami megmaradt
Spartacustól a magyar ötvenhatig az elbukott forradalmak, vesztes ügyek emlékezete táplálja a haladásban, az emberi sors jobbításában bízók, és ezért tenni is hajlandók reményeit. A párizsi kommün írott hagyatéka, a történet köré szőtt legendák, az elkövetett, súlyos hibák egyaránt gerjeszthetik a kutatók, tudósok és a társadalom változásaiban érdekeltek gondolkodását. Bár a történelem sohasem volt kizárólag osztályharcok története, a felgyorsuló és az élet minden területére kiterjedő globális válság korában a kommün hetvenkét napja számos tanulságot kínál.
Az elvek, tervek és vezetők nélkül a társadalom mélyéről feltörő mozgalmak bukásra ítéltetnek. Az elvek nem azonosak az ideológiával, a tervek nem fulladhatnak ki egy parlamenti ciklussal, a vezetők nem diktátor-jelöltek. A legutolsó példa, a franciaországi sárga mellényesek tiszavirág-életű kalandja szemlélteti mi vár a dühkitörésekkel megelégedő, a struktúra felépítését megtagadó, a sajátjaiban sem bízó mozgalmárokra.
A lépésről lépésre haladást hirdető szociáldemokratákat sokszor vádolják azzal, hogy a gazdasági és politikai hatalommal kiegyezve megfeledkeznek eredeti célkitűzéseikről. Tény, hogy ha szövetségük a szakszervezetekkel és a szövetkezeti mozgalmakkal felbomlik, a vezetés kizárólag magasan képzett, de a munka világától idegen értelmiségiek kezébe kerül, a hitelvesztés veszélye megnő. A kommunista pártok hanyatlása ékes bizonyíték arra, hogy az ellenkezője is igaz. XIX. századi diskurzussal és módszerekkel nem lehet XXI. századi politikát művelni.
Quentin Deluermoz, fiatal francia történész szerint „ha a kommün a társadalmi harcok jelképe maradt, ma inkább a demokrácia kiterjesztéséé, mint a munkásmozgalomé”. A kommün él, mert az emlékezés, az újraértelmezés folyamata nem szakadt meg. A kísértetek szokása, hogy nevet, alakot változtatnak, ott jelennek meg, ahol a legkevésbé várják őket, akkor, amikor a legkevésbé számítanak rájuk. Gondoskodnak a hatalmasok álmatlan éjszakáiról.
