A 2021 februárjában a Kalligramnál megjelent, Antitézis című tanulmánykötete nem könnyű olvasmány, mégis sikerkönyv lett: már a második kiadás is fogytán az épp megnyíló könyvesboltokban. Készül a harmadik kiadás, ami filozófiai könyv esetében példátlan! Minek köszönhető ez a siker, vajon tényleg ekkora az érdeklődés a baloldali, marxista rendszerkritika iránt ma Magyarországon?
Annyi biztos, hogy a nagyközönség számára láthatatlanul, pár éve van fiatal radikális baloldal Magyarországon (és Erdélyben), ezen kívül a siker annak köszönhető szerintem, hogy a mindenoldalú (egészségi, gazdasági, szociális, kulturális, erkölcsi) válság körülményei között az emberek új utakat keresnek, kifelé a korhadt kapitalizmusból. És negyedszázados (kezdetben magányos) küzdelmem se volt teljesen hiábavaló, akármennyire borúlátó vagyok a végkimenetel és a jelenkori politika tekintetében. Az biztos, hogy a legérzékenyebbek, a legjobbak szabadulni akarnak a rasszista-etnicista, illetve a piaci-bürokratikus korszellemtől és a mindenünnen áradó antidemokratizmustól, népellenességtől, füllentésektől, elbutulástól. Szerencsém van, hogy eddig nem lehetett ilyen könyvet megjelentetni, ódzkodtak az ilyesmitől a kiadók. Így hát jókor látott napvilágot.
Olvasatomban a kötet egyik alapállítása a kapitalizmus „pozitivitása”, vagy ahogy máshol fogalmaz: a kapitalizmus ma betölti a teljes horizontot. Ami azt is jelenti, hogy az ellenállás formái, az ellen-mozgalmak is belesimultak a kapitalizmus társadalmi formájába, a polgári társadalomba. Különösen így van ez 1989, a „létező szocialista” rendszerek bukása óta, elemezése szerint az utolsó univerzális emancipatorikus mozgalom 1968 volt. Ma csak elszórt kíséretek vannak?
A „pozitivitás” Hegel kifejezése, eredetileg a keresztyén vallás intézményesülésére, rendszerteremtő, ugyanakkor kiüresedett történelmi karakterére alkalmazta. A helyzet egyébként rosszabb – a könyvem szerint is. Nemcsak hogy minden beleilleszkedik a kapitalizmus általános (romboló) jellegébe, hanem a polgári társadalom legjobb vonatkozásai (a legalább a tulajdonosi burzsoázia érdekeit, az individualizmust-autonómiát, a személyi uralom helyett a joguralmat védő aspektusai, a „polgári forradalom” elemei) pusztulnak mindenfelé, különösen a néhai „valóságosan létező szocializmus”, a „reálszoc” területén - Sanghajtól és Hanoitól Prágáig, Varsóig és Ljubljanáig, de nemcsak ott. (Illetve itt.) Persze a „reálszoc” is a kapitalizmus egyik formaváltozata volt, ez kétségtelen. Akkor se a dolgozóké volt a gyár, a bolt, a hivatal, a hadsereg – most se az övék. Ma csak olyan mozgalmak vannak, amelyek a jelenkori (azaz a kései, dekadens) kapitalizmus néhány föltűnően represszív (elnyomó) vonatkozását (fajüldözés, a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, területszerző háborúk, kínzás, jogtalan letartóztatások, bebörtönzések, kiutasítások, illegális állami gyilkosságok, az ellenőrizhetetlen titkosszolgálatok aránytalanul nagy befolyása, környezetszennyezés, antiszociális nevelési, közlekedési és lakáspolitika stb.) akarják leküzdeni, az alapvető okot – a kapitalizmust magát – azonban már nem. A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott. Miközben a rendszert gyűlöli a többség, ám többnyire archaikus módon, mintha kétszáz év kritikai társadalomtudománya, filozófiája, irodalma, mintha a sok százmilliós antikapitalista mozgalom sohasem létezett volna. Az is látszik, hogy a „reálszoc” uralma alatt a marxizmus meg se érintette a kelet-európai kultúrákat, amit ma az átlagos publicisztika állít róla, tiszta nonszensz.
Meghalt Tamás Gáspár MiklósA kötet címe - Antitézis - is épp a kapitalizmus, a fennálló rendszer kritikájára, tagadására utal, a hegeli dialektika előtti nyilvánvaló tisztelgés mellett. A szocializmus marxi, démoni hagyománya meg tudja-e haladni a kapitalizmust, ha lerombol minden különbségtételt, szemben a másik, Rousseau-ra visszavezetett szocializmussal, amely ön szerint nem szünteti meg a kapitalizmust?
Nemcsak arra utal, bár legfőként mégis. Hanem szembenállásra a könnyelmű „progresszív” önáltatással is. Miféle különbségtételt rombolna le ugyan az igazi kommunizmus? Éppen fordítva, ahogyan a könyv első (Heiner Müllertől, a nagy német írótól származó) idézete is mondja, a kommunista terv az integrális személyiség és a spontán, sokágú kultúrafejlődés terve, tehát a sokféleségé és az egyéniségé, nem az uniformitásé – szemben a korai falanszteri utópiákkal, amelyeket Marx nevezett „kaszárnyaszocializmusnak”. A rousseau-i szocializmust (nálunk ebből a hagyományból csak a jócskán félremagyarázott Polányi Károly ismeretes) – szemben a marxi szocializmussal, amellyel meg se próbálkoztak soha – sok helyütt alkalmazták; a munkásbarát jóléti reformok az 1930-as évektől az 1970-es évekig innen származnak, s ilyesmivel kísérleteztek a kelet-európai népjóléti, tervező diktatúrák is az 1960-as évektől az 1980-as évek közepéig itt-ott, hébe-hóba. Ez mindenütt meghagyta az érték és értéktöbblet középponti szerepét, a termelőeszközök és termelőerők elválasztását (ami a döntő, s amelyet még a római jog magántulajdon-fogalma vezetett be), a piacot, az oligarchikus parlamenti rendszert stb. Eredményeit könnyedén visszavonták, visszavonják a konzervatív kormányok. Alig maradt belőlük valamicske. Saját politikai és jogi rendszer nélkül ezek a mély és radikális reformkísérletek hosszú távon bukásra voltak ítélve, meg is buktak.
Van-e valamilyen remény arra, hogy a marxi szocializmus valamikor megvalósuljon, vagy ez utópia?
A marxizmus (amely nem Marx műveiből áll, hanem másfél évszázad kollektív erőfeszítése, amely tudományos-egyetemi-akadémiai értelemben egyre jobban virágzik; Magyarországról – amely ma a nemzetközi obskurantista reakció egyik központja – se lehet örökre kitiltani, pedig ebben a tiltásban a liberálisok többsége is közreműködnék) nem utópia. Hanem kritikai elmélet. Ezért a szó szoros értelmében nem is „valósulhat meg”, mint elvben az utópiák. De nem akarok kertelni. A marxizmus ma nem inspirál jelentős mozgalmakat – még abban a félreértett és vulgarizált formában se, ahogyan a XX. századi szociáldemokrata és kommunista pártok (és sajtójuk) fölfogni vélték – , bár van közvetett kulturális befolyása, mint sok minden másnak. Nem lesznek többé magukat marxistának képzelő, sokmilliós tömegpártok, szakszervezetek, hatalmas példányszámú lapok: ezek a formák és ezek a tartalmak elavultak. Európában a marxista ihletésű szocializmusnak legutóbb az 1920-as években volt esélye, de győzni itt a fasizmus győzött.
Elemzése a szerint a létezett szocialista-kommunista rendszerek, vagy épp a mai kínai rezsim is kapitalista rendszerek: államkapitalisták. Ráadásul a kelet-európai „létező szocializmusok”, kezdve az orosszal, nem tettek mást, mint a polgári forradalmak: modernizáltak, szétverték a korábbi rendi vagy kaszttársadalmakat, utat nyitva ezzel a kapitalizmusnak.
A mai kínai rezsimnek semmi köze semmiféle szocializmushoz-kommunizmushoz, szélsőséges ultrakapitalista diktatúra. A „reálszoc” is kapitalista volt, hiszen nem a piac a tőkés rend egyetlen vagy akár legfőbb jellemzője, szemben a kelet-közép-európai bulvárújságírás és bulvárpolitológia hazug közhelyével. Lenin is tudta és kimondta, hogy a szovjet rendszer államkapitalista, de ő még azt remélte, hogy ez megváltozhat, ami nem történt meg. A szovjet rendszer villamosított, vasutat és gyárakat épített, iskolába küldte a parasztgyerekeket (és az írástudatlan szüleiket), akárcsak 1945 után a többi szovjet rendszerű kelet-európai, elmaradott ország, így a miénk is: mindebben semmi specifikusan „szocialista” nincs, gazdagabb országokban évszázadokkal korábban megtörtént. (És az ár mindezért a könyörtelen parancsuralom volt, a Gulág, amit soha nem szabad elfelejteni. A sztálinizmus bűnei nem évülnek el.) A hűbéries nemesség (nálunk „a dzsentri”) és az államegyházi klérus politikai, közigazgatási, korporatív hatalma örökre megdőlt, mint Nyugat-Európában a XVII-XVIII. században. Ez nagy változás, de az iparosítás, a szekularizáció – és a diktatúra – nem szocializmus.
A „létező szocializmusnak” köszönhető, hogy Kelet-Európában ma – szemben a nyugati, liberális demokráciákkal, ahol az ellenállásnak évszázados hagyománya van – tiszta kapitalizmus uralkodik. És ezzel szemben éreznek az itt élők nosztalgiát a korábbi egyenlősítő államkapitalista, így a kádári rendszer iránt. Az államkapitalizmusnak ön szerint több formája is van, ide tartoznak a „létező szocializmus” mellett a fasizmus, a roosevelti New Deal, a fordizmus, de az 1960-70-es évek jóléti, sokszor szociáldemokrata pártok vezette nyugati államai is. Ma viszont egyre inkább jellemző a posztfasizmus, amely visszavonja bizonyos csoportok – etnikai kisebbségek, LMBTQ-közösség, hajléktalanok – jogegyenlőségét.
Az ellenállásnak Kelet-Európában is van hagyománya, de mennyire! Elvégre hol ment végbe az 1917. októberi forradalom, máig a legradikálisabb lázadása az emberiségnek? Kelet-Európában, Oroszországban, akárhogyan is végződött. (Meg 1956, meg 1968!) A tiszta kapitalizmus nem 1989-ben jött létre, hanem maga a „valóságosan létező szocializmus”, azaz a tervező-újraelosztó államkapitalizmus hozta létre, amely elpusztította a jobb szélen a középkorias államegyházat és a földbirtokos nemességet, a bal szélen pedig a szocialista munkásmozgalmat (ennek kitűnő jelképe a Népszava, amely hosszú ideig nem a munkásokat képviselte, mint alapításától 1947-ig, hanem az 1980-as évek végéig a kormányzatot, amelyet „a Párt”-nak neveztek). Tehát a jobb- és baloldali antikapitalista elemeket kiirtotta a szovjet típusú rendszer. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne itt demokratikus szellemű elégedetlenség. Ez történelem, amiből nem következhetik a kelet-európai népek szabadságvágyának lebecsülése, gondoljon a lengyel nők nagyszerű demonstrációira és emancipációs szervezkedésére a földrész legostobább szélsőjobboldali kormányzata ellen. Nem a könyvemben van, hanem az online könyvbemutatón fejtettem ki, hogy az államkapitalizmus a XX. század legfőbb formája volt (volt és elmúlt), több változatban: 1. szociáldemokrácia, 2. fasizmus-nácizmus, 3. New Deal, 4. sztálinizmus. Evvel kellett kijátszani a munkásmozgalom gigantikus rohamát. Sikerült, méghozzá – esendő történelmi léptékkel mérve – örökre. Nem a burzsoázia uralkodik, mint a XIX. században, hanem a tőkés rendet fönntartó, de nem polgári, hanem bürokratikus, közigazgatási, néha katonai apparátus. A burzsoázia politikailag többnyire passzív, a proletariátus (a tőketulajdon nélküli nép) szervezetlenebb, mint a XVIII. századi ipari forradalom előtt. A nyugati forradalmat, amely minden marxista reménye volt 1933-ig, leverte a fasizmus, máig ható érvénnyel. A nyugati marxizmussal folytatott harcában (ha másban nem is) Hitler maradt a győztes. A szocializmus az esélytelen perifériának jutott. Tragikus történet.
A posztfasizmus mintája, írja, a zsidóság emancipációjának Harmadik Birodalom általi visszavonása. Ám ma már egyrészt bármely „passzív” – értsd: munkájuktól és jövedelmüktől megfosztott – populációra alkalmazható, másrészt biopolitikai – egészség, kor, nemi jellegzetességek szerinti – megkülönböztetéseken alapul. A modern nacionalizmust, a nemzetállami univerzális állampolgári jogegyenlőséget az etnicizmus váltja fel, az állampolgárok faji, etnikai alapú megkülönböztetése (lásd pl. az európai muszlimok ellen hozott intézkedések). Ez a modern kapitalizmus jellemzője volna?
Mindez a huszonkét évvel ezelőtt (akkor csak angolul, majd magyar fordításban és később sok más nyelven is) megjelent posztfasizmus-esszém (2000) ismert állítása. És igen, ez a mai kapitalizmus leglényegéhez tartozik. Akkor még nem nagyon volt ilyen föltűnő iszlámellenes lendület a szélsőjobboldalon, amelynek nem is volt akkor kormányzati befolyása, de a posztfasizmust nem náci rohamosztagosok csinálják, hanem elegánsan öltözött államhivatalnokok és csúcsmenedzserek. Az egyszer már kiküzdött emancipációs szabadságjogok – egyenlő állampolgárság, egyenlő szociális státusz (pl. univerzális társadalombiztosítás, ingyenes állami egészségügy és iskola), törvény előtti egyenlőség, méltányos jogvédelem mindenkinek, jogsérelmek elleni polgári eljárások – VISSZAVONÁSA a fasizmus jellemzője (a jogfosztott zsidók is korábban teljes jogú román, magyar, német, osztrák állampolgárok voltak), tehát nem a meghódított gyarmati területeken a mindig fönnállott jogfosztottság FÖNNTARTÁSA. Ebben áll a fasizmus (ellen)forradalmi jellege, társadalomátalakító funkciója. Lényege az állampolgárságnak mint olyannak (1776, 1789) a szétzúzása: tehát a kapitalizmus megmentése érdekében a polgári társadalom kiirtása (a kettő ugyanis nem azonos). Ezt most terror, koncentrációs táborok, népirtás, Gestapo és SS nélkül is megvalósítják olyan állítólag „liberális” és „demokrata” államok, mint Emmanuel Macron Franciaországa. Megjegyzem, teljes joggal ítélik el Nyugaton a magyar kormányt, mert vétójával megakadályozta, hogy az EU erőteljesen tiltakozzék Alekszej Navalnij ügyében. De ez kettős mérce: az EU meg se próbált tiltakozni Julian Assange különleges őrizete és törvénytelen fogva tartása ellen, pedig talán nagyobb befolyása van Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra, mint Oroszországra. Julian Assange és Alekszej Navalnij emberi jogai egyként számítanak. Hányan vannak, akik ezt nemcsak fölfogják, hanem érvényesítik? Miféle „liberális demokrácia” meg „jogállam” az ilyen, ahol milliók szeme láttára, mondvacsinált ürügyekkel vetnek börtönbe embereket, mert kényelmetlenek kormányoknak, titkosszolgálatoknak, hadseregeknek? Ugyan miért bíznék akárki ebben a szisztémában?
A modern kapitalizmus fő jellegzetessége ön szerint, hogy a technológiai fejlődés eredményeként a globális munkaerő zöme örökre fölöslegessé válik, az emberiség jó része soha nem fog értéket termelni. Mivel a piac megköveteli a fogyasztást, a munka és ezáltal jövedelem nélkül maradtak a hiteleken keresztül kapcsolódnak a fogyasztáshoz, ami a közelmúlt hitelválságának is az oka.
Ezt tovább fokozza most a koronavírus-válság, és az emberek döbbenten veszik észre, hogy nincs termelés, de nincs csőd se: a termelés rég nem a kései, dekadens kapitalizmus lényege. Hitelválság? Még nincs hitelválság, ezt majd csak neokonzervatív pénzügypolitikával lehet kirobbantani, ahogyan néhány kétségbeejtő marha (értsd: „sztárközgazdász”) máris javasolja. Ugyanakkor a termelési paradigmából kimaradók „fönn” a tudásiparnak nevezett bürokratikus szöszmötölésben vesznek részt, mert kulturális okokból úgy kell tenniük, mintha dolgoznának (móka, kacagás), lenn meg a képzelt no-go zónákba, nálunk: „szegregátumokba” tömörítik a páriákat, akik ellen szórakoztató hajtóvadászatokat lehet indítani, ha úgy szottyan kedve az uralkodó osztálynak.
Ezzel párhuzamos jelenség: a neoliberalizmus következtében csökkentett állami támogatások elosztására a modern államoknak találniuk kell valamilyen kritériumot, amely alapján egyes társadalmi csoportok jogosultak állami forrásokra, miközben mások nem. Így alakul ki a fasisztoid jelleg: a „munkások”, a jövedelemmel rendelkezők és a tőkések koalíciója a passzívakkal és az állami forrásokkal nem rendelkezőkkel szemben.
Ez a koalíció persze nem valódi osztálykoalíció, csak politikai. A legmagasabb elitek mindig igénybe vették a plebejusok egynémely csoportjait az ókori római köztársaság óta III. Napóleonig és Hitlerig. Amerikában egyre csökken a főleg fehér, egyre apróbb kisebbségben lévő munkásság (amelyre gazdaságilag alig van szükség) jövedelme és presztízse, amire a fasisztoid reakció azt mondja a munkásoknak, hogy azért szegényednek, mert a pénz elmegy segélyekre meg szociális kiadásokra, azaz – a hazug mítosz szerint – a „bűnöző” feketékre, illetve bedugják a távol-keleti (kínai, japán, dél-koreai, szingapúri) konkurencia zsebébe. Nálunk azért ellenzik elég sokan a szociális segélyeket és a népjóléti (pl. egészségügyi és oktatási) kiadások növelését, meg a leggazdagabbak, a tőkés társaságok megadóztatását, az arányos (progresszív) adózást, a környezeti károk csökkentését, mert – a hazug mítosz szerint – ennek az előnyét csak a cigányok látnák meg a niggerbarát, dzsenderbolond, magyarellenes EU, illetve a globális zsidó „háttérhatalom”. Az ellenzék szerint meg „ellopja az Orbán!”... Mindezeknek az infantilis vagy elmabajos állításoknak semmi közük a valósághoz, aprócska politikai legendákkal helyettesítik a nyilvánvaló, látható, nyilvános, jól dokumentált trendeket. Ráció? Tudomány? Szakértelem? Már a szóra is ugrik száz jó hangos jobb- és baloldali irracionalista és obskurantista „megmondó”, hogy az elterjedt (és undorítóan magyartalan) kifejezést ez egyszer én is használjam. Erre meg előállnak olyan baloldali hírességek, mint Sahra Wagenknecht (a Die Linke belső ellenzéke, ám Észak-Rajna-Vesztfáliában listavezető a szeptemberi választásokon), és azt mondják, hogy a munkások (értsd: fehérek) elhanyagolása révén az úgynevezett „lifestyle-baloldal” a melegek, a színesek, a diákok és az ezerszer is elátkozott értelmiségiek között keres magának párthíveket és szavazókat.
Annak idején a szociáldemokraták és a kommunisták arra nevelték a proletariátust, hogy legyen internacionalista, ne legyen beszűkülten (ráadásul hiábavalóan) önző, sok mai baloldali pedig elirigyelte a posztfasiszták és etnicisták – egyébként mulandó – sikereit. De a menekültek ügyében minden európai irányzat hallgat, pedig ma sokkal nagyobb aljasságok történnek velük az EU határőrségének, a Frontexnek az aktív közreműködésével, a gyilkossággal fölérő „haza”-toloncolások módszerével, mint amiket Orbán hirdetett meg (de voltaképpen nem csinált: mint oly gyakran, nem csinált semmit) 2015-ben. Ezt ugyanaz az Angela Merkel műveli elsősorban, akit mint „migránssimogatót” gyaláz a magyar sajtónak nevezett újságírászati kormányhivatal. Ez a kései kapitalizmus arcképe: nagyjából minden színezetű politikai erő a posztfasiszta politika valamelyik variánsát műveli (a magyarországi ellenzék közös és ünnepélyes, hivatalos nyilatkozatban azonosította magát Orbán Viktor menekültpolitikájával, bírálat alig volt hallható), mérsékeltebben vagy durvábban, és hát persze olykor kivételekkel. Bár e kivételes politikai csoportoknak azért nem néznék nagyon a körmére, nehogy csalódjam. A szocializmus lezárt idejű történelmi jelenség – noha mint egy másik elmúlt eszmének, a keresztyénségnek, még mindig vannak naiv, nemeslelkű hívei – , de elmúlásával nem lett semmi se jobb. Ám a marxizmus mint a kritikai elmélet, filozófia, társadalomtudomány kiváltképpeni gondolati kerete, él. Marx se volt forradalmár, amikor „A Tőké”-t írta, akkor forradalmi apály volt, ráért a British Museum könyvtárában könyvek ezreit áttanulmányozni. De ez a mostani apály végleges. Annál több okunk van kritikai, bomlasztó, könyörtelenül illúziótlan tevékenységünket folytatni, ameddig van még bennünk szufla.
