A nap a Csendes-óceánból emelkedett a magasba. Előbb a négy és fél ezer méteres Korják vulkán kettős kúpjának hósapkájára vetette fényét, majd Petropavlovszk város sztálini lakótelepeinek hámló falaira.
Ez itt a világ keleti vége, Kamcsatka. Időben pedig egy keleti önkényuralmi világ vége. Ha nem az lenne, hogy is jöhettem volna ide a külföldiek elől mindeddig elzárt félszigetre a szovjet írószövetség vendégeként kilencszázkilencven őszén?
Halászok, hajósok, bányászok és – nem kétséges – száműzöttek utódai járnak-kelnek az utcán. A fiatalok farmerben, sportcipőstül, az idősebbek lehordott öltönyben. Európai arcok. Korják, itelmen, even őslakosok vonásai nem tűnnek föl. Járnak-kelnek, mondom, de akadnak mintegy százan, akik állnak, békésen sorban állnak a főutca egyik üzlete előtt. Türelmesen, ahogy sokat megélt szovjet emberekhez illik.
A bolt fölött hatalmas betűkkel egyetlen szó: RUBIN. A kirakat üres.
Rubin? Olyan hangulatos név ez, mint az ajándéktárgyakra szakosodott butikhálózat, a BERJOZKA, a „Nyírfácska”. Mit akarhatnak itt vásárolni a várakozók? Tolmácsom, Irina segít a tippelésben. Oldalszalonna és vastagkolbász érkezett. Vagy inkább egy rakomány glóbuszkonzerv, magyar áru, büszke lehetek a honi termékre. Hal nem lehet, az bőven akad itt. Uborka? Savanyú káposzta? Talán valami ruházati cikk, találgatom. Pufajka, kesztyű, kucsma. Elvégre hamarosan beáll a tél.
Irina odasétál a sorhoz. Ahogy visszafordul, látom, kikerekedett a szeme. Rubint akarnak venni, mondja. Meg topázt, smaragdot, zafírt. Apró gyémántdarabkákra is számíthatnak.
Irina nem szokott viccelődni. Nézem, amint két asszony, anya és lánya lehet, kilép az üzletből. Kicsiny retikült vizsgálgatnak. Abban van a zsákmány. Szemükben Natasa, Grusenyka, Nasztaszja Fjodorovna örömének fénye.
Nem kell sok idő, hogy megértsem, minek vagyok most szemtanúja. A kamcsatkai emberek nyilván el vannak látva rubellel. Megdolgoztak érte. Hány földrengést éltek át? Hányszor fojtogatták torkukat a vulkáni gázok? Hányszor sunyták le szemüket a nacsalnyik előtt?
Néhány hónap, tudják már, és a szovjet rendszernek vége. Mi várható? Zűrzavar? Áruhiány? Csempészet? Helyezkedés? Ügyeskedés? Munkanélküliség? Mit lehet majd a rubelért kapni? Még annyit sem, mint eddig? Vegyünk hát rubelért rubint!
Ha jó riporter lennék – és ha jól tudnék oroszul -, érdeklődnék, vajon mire váltják át a rubelből lett rubint. Az a nyurga fickó majd repülőre ül, és lakást vesz valahol, nem túl ”távol Moszkvától”.
A testes asszonyság fogyókúrára, nyugati szépítőszerekre költ, vagy kozmetikai szalont nyit. A korosodó szakállas férfiú a nyugdíját egészítené ki, és aggódik, lesz-e egyáltalán nyugdíja.
Irinát is furdalja a kíváncsiság. Napidíjából még akkora gyémántszilánkra sem futja, mint amekkorát az üvegvágóba foglalnak, odasiet mégis a boltajtót nyitogató köpenyeshez.
Megnyúlt képpel tér vissza.
Azt kérdezik, jelenti, hogy leadtam-e házilag hizlalt disznót. Csak azok vásárolhatnak itt drágakövet, akik igazolni tudják, hogy részt vettek a „hizlalj magadnak és a társadalomnak” mozgalomban.
Hurrá! Lesz tehát oldalszalonna és vastagkolbász. Igaz, nem ebben az üzletben, hanem egy utcával arrébb. Lesz persze sorban állás is.
Kilencvenes kamcsatkai élményemben mindazonáltal felcsillant valami, amit a rendszerváltások reménysugarának nevezhetünk. Vége a hazudozásnak, lőttek a képmutatásnak, konyec az orwelli újbeszélnek.
A bolt cégérén ugyanis ez áll: RUBIN. És mi kapható odabent? Rubin.
