Gitta Sereny (1921–2012) meg akarta érteni a bűnösöket, így a társadalomról mondott ítéletet.
Diákként „A szünidő legszebb napja” címmel fogalmazást írt a nácik nürnbergi nagygyűléséről, amelynek szemtanúja volt. Lenyűgözte a monumentalitás, Hitler szónoklata. Gitta Sereny nem sejtette, hogy egy életre rabul ejti a téma. Magyarázatot keresett, mi tett békebeli kispolgárokat háborús bűnösökké, tömeggyilkosokká. Interjúk százait készítette, könyvek, tanulmányok, cikkek sokaságát publikálta. A korszak neves, ám vitatott kutatója, az apai ágon magyar származású brit írónő száz éve született.
Könyvek voltak mindenfelé a londoni polgári lakásban. A dolgozószobában, a nappaliban, plafonig érő polcokon, asztalokon, az ablakpárkányon, néhol a padlón is. A lapok között kézírásos jegyzetek. Akkor 84 éves vendéglátónk élete betűk körül forgott. Vagy olvasott, vagy írt – ottjártunkkor szülővárosa, Bécs történetéről. Éppen csak félretette a munkát néhány órára, az interjú erejéig. Lebilincselő személyiség volt. Széles gesztusokkal, erőteljes mimikával kísérte szavait, élénken csillogott kifejező, nagy szeme. Súlyos dolgokról esett szó, de az idős asszony fanyar humora nem hagyta, hogy eluralkodjon a komorság. Miközben családjáról, életéről, műveiről mesélt, harsányan fel-felkacagott. Így őrzi emlékezetem, ilyennek örökítette meg a kamera 2005 elején.
Az akarat diadala
Arról a bizonyos nürnbergi demonstrációról kérdeztem, amely meghatározta pályáját 1934-ben. A Reichsparteitag, a „birodalmi pártgyűlés” hivatalosan a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) hatodik kongresszusa volt, valójában ország-világnak szóló erőfitogtatás. Adolf Hitler a hosszú kések éjszakája után hétszázezer rajongó előtt ünnepelte alkotmányos államcsínyének sikerét, a weimari köztársaság szétverését, az immár korlátok nélküli hatalmat. Akkor forgatta Leni Riefenstahl híres-hírhedt, kétórás propagandafilmjét Az akarat diadala címmel. A tömegben bámészkodó diáklányt megbabonázta az emberfeletti lénnyé magasztalt kancellár, aki frissen vette fel a Führer titulust.
„Karizmatikus volt, nem lehet letagadni. Pontosabban ostobaság volna tagadni, különben hogyan is ragadta volna magával azt a rengeteg embert? Vonzó volt, egészen különös módon. Ma persze a fiatalok el sem tudják képzelni ezt, azt kérdezik tőlem, megőrültem?! Hogyan nevezhetek vonzónak egy ilyen alakot? De tényleg az volt, valahogy nagyon furcsán. Fantasztikus színész volt. Pontosan tudta, melyik mondatot kell halkan mondania, melyiket hangsúlyoznia. Elkezdte emelni a hangját, utána nagyon gyorsan halkra váltott megint. Szinte érezni lehetett, ahogy a tömeg követi. Amikor hangosan beszélt, mindenki feszülten figyelt, amikor meg újra lehalkította a hangját, pisszenést sem lehetett hallani, olyan csönd lett. Hihetetlenül jó szónok volt.”
A tömegpszichózist átélő iskolás, Gitta Sereny 1921. március 13-án született. Édesapja Ausztriában élő, magyar származású nemes, Serény Gyula Ferdinánd, édesanyja német színésznő. Szülei megismerkedésének történetét így őrizte a családi legendárium: „(Anyám) Königsbergben játszott, nagyon fiatal volt, és gyönyörű. Beleszeretett a német trónörökös. Viszonyt kezdtek, amiből aztán akkora botrány kerekedett, hogy kénytelen volt elköltözni, gyakorlatilag el kellett hagynia Németországot. Bécsbe ment, ahol azonnal szerződést kínált neki a Volkstheater. Ott látta meg az apám. Apám sokkal idősebb volt nála, és tüstént szerelmes lett. Azt hiszem, anyám is viszonozta az érzelmeit, legalábbis beleszeretett apám pénzébe és társadalmi helyzetébe.”
A jómódú család nem kedvelte meg a színésznőt, és Serény korai halála után kiközösítette. Megszakították a kapcsolatot az ifjú özveggyel és kislányával is, aki ezért nem tanult meg magyarul. Kérdeztem, tudja-e, mit jelent a neve. Kíváncsiság csillant a tekintetében, örömmel nyugtázta a fordítást. „Nahát, azt hittem, édes vagy valami hasonló… Szorgalmas? Ez illik rám!”
A sötétség felé
Hitler alakja az emlékezetes nürnbergi élmény után három és fél évvel bukkant fel újra az életében, amikor diadalmenetben vonult be az osztrák fővárosba (1938). Az Anschlusskor már nem rajongott érte az időközben felcseperedett Gitta. Elmesélte, mi történt azokban a napokban, ami végképp kijózanította, és kiábrándította a szépen csengő „nemzetiszocializmusból”. Jól öltözött polgárokat, férfiakat és nőket látott, amint fogkefével súrolják az utcakövet, a csőcselék gúnyolódása közepette. A megalázottak között döbbenten ismerte fel kedves gyermekorvosát. Sokkolta a jelenet, megértette vele a rendszer valódi lényegét.
Anyjával előbb Párizsba költöztek, majd a német megszállás elől Észak-Afrikán át az Egyesült Államokba menekültek. Ám az első adandó alkalommal, még a Harmadik Birodalom fegyverletétele előtt visszatért Európába. Eleinte a koncentrációs táborokat túlélő árva gyerekekkel foglalkozott, később kezdő újságíróként egy angol lapot tudósított a nürnbergi perekről. A vallomások hallatán határozta el, hogy felkeresi a börtönben a háborús bűnösöket, interjúkat készít velük. Hányinger fogta el, amint bemutatkozáskor kezet fogott Franz Stangllal, a treblinkai haláltábor egykori szadista parancsnokával. Leküzdötte, mert meg akarta érteni, hogyan lett a jelentéktelen osztrák falusi rendőrből tömegmészáros. Beszélgetéseikből született klasszikus könyve, A sötétség felé (1974).
„A tettesek valóban nagyon érdekeltek, és nemcsak maguk miatt, nemcsak azért, amit elkövettek, és hogy miért – jóllehet nekem ez volt az egyik legfontosabb kérdés –, hanem borzasztóan izgatott a környezetük is. Milyen volt a családjuk? Milyenek voltak a barátaik? Az iskoláik? A közeg, amiben éltek? Mit hallottak a rádióban? (Akkoriban még nem volt tévé…) Mit olvastak az újságokban, a könyvekben?”
Küzdelem az igazsággal
Interjúkészítőként saját szabályokat alakított ki rendszeres börtönlátogatásaihoz. Egyoldalú volt a kapcsolata az elítéltekkel. Azok mentegetőzhettek, magyarázkodhattak, kitárulkozhattak a fiatal nőnek, ő azonban zárkózott és tárgyilagos maradt. Kínosan ügyelt rá, hogy ne áruljon el magáról személyeset. Még azt sem, hogy a beszélgetőpartnereit fényképező fotós, Don Honeyman (1919–2011) a férje. Tudatosan tartott nagy érzelmi távolságot. Ám volt egy eset, amikor nem sikerült. A kivétel a spandaui (Berlin) fegyház 5-ös számú foglya lett, Hitler tehetséges bizalmi embere, főépítésze és hadigazdálkodási minisztere, az Albert Speer küzdelme az igazsággal című kötet (1995) "hőse".
„Megkedveltem. Sokan kérdezik, hogy mondhatok ilyet. Leírtam a könyvemben is, ez a legelső mondata. Megkedveltem, mert láttam – pontosabban engedte meglátnom –, milyen mély önvizsgálatot tart, hogyan harcol a lelkében az igazsággal. Speer nem tudott a gázkamrákról. Sokan nem hiszik el, de én azt gondolom, hogy ez igaz: tényleg nem tudott. Persze tudta, hogy a zsidókat elviszik, látta is a transzportokat a berlini pályaudvarokon, de azt hitte, munkára viszik őket Keletre.”
Goebbels gyűlöletpropagandája fokozatosan, lépésről lépésre hangolta rá a közvéleményt a népirtásra, magyarázta Gitta Sereny a nácik igen hatékony módszerét. Kiszemelt áldozataikat előbb szavakban fosztották meg emberi mivoltuktól és méltóságuktól. Eutanázia-programjuk, az úgynevezett Aktion T4 keretében hetvenezer embert öltek meg: betegeket, testi és szellemi fogyatékosokat, köztük sok gyereket (1939–41). Értük nem kár, sulykolták, őket szabad kiirtani. Ezen a dehumanizáló agymosáson ment át a lágerek későbbi személyzete. Gyakran fel sem fogták, mit művelnek. A halálra szántakat „szállítmányoknak” tekintették. „Sokuktól megkérdeztem: soha nem jutott eszükbe a saját gyerekük? Hogy úristen, ez akár az én gyerekem is lehetne?! És a válasz mindig az volt: nem, erre nem is gondoltam. Mert addigra már elhitették velük, hogy a zsidók nem emberek.”
Gitta Sereny később más témákról is publikált, de változatlanul a bűn, a kegyetlenség forrásvidékén kutatott. Negyedszázad különbséggel két botránykönyvet írt a 60-as évek hírhedt angliai gyilkossági ügyének főszereplőjéről, egy fiatal lányról, aki nyilvánvaló indok nélkül megfojtott két kisfiút. A The Case of Mary Bell (Mary Bell esete, 1972), majd a Cries Unheard (Meg nem hallott kiáltások, 1998), hasonlóan a nácikról szóló monográfiákhoz, a lappangó okokat keresi ítélkezés helyett. Megérteni akar, ahhoz pedig érdeklődés, figyelem, empátia kell. Elbeszéléséből megismerjük a gyilkossá lett Mary tragédiáját, hogy drogfüggő prostituált anyja verte, benyugtatózta és kliensei rendelkezésére bocsátotta, sőt egy eszelős pillanatában meg is akarta ölni kislányát.
Iszonyú traumák áldozatának mutatja be a gyerekgyilkost. Kötete vádirat a társadalom (szülők, tanárok, szociális munkások, rendőrök, szomszédok) ellen. Sereny meggyőződéssel vallotta, hogy a szörnyetegek nem születnek, hanem azzá válnak. Sokan elutasították a hozzáállását. Szemére vetették, hogy túlhangsúlyozza a környezet felelősségét, ezzel felmentést ad az egyénnek, ha „nehéz gyerekkora volt”. Bírálói szerint több együttérzést mutatott a tettesek, mint áldozataik iránt. Halálakor (2012) Tom Bower angol író briliánsnak nevezte a könyveit, ugyanakkor nekrológjában sem hallgatta el véleményét: az írónő „szörnyetegeket humanizált”, ezzel hozzájárult bűneik relativizálásához.
A 91 évesen elhunyt Gitta Sereny életművének megítélése ellentmondásos. Ami vitathatatlan, az a szenvedélyes munka, ahogy a múlt század horrorját dokumentálta. Azt akarta, hogy elrettentő példaként szolgáljon a jövőnek. Londoni beszélgetésünk vége felé, a Szudánban tomboló dárfúri népirtásra utalva megkérdeztem, szerinte mit lehet tenni az ismétlődő borzalmak megakadályozásáért. Így felelt: „Csak azt, amit éppen csinálunk. Beszélni róla. Filmet készíteni. Az emberek azt mondják, hogy ez soha nem történhet meg újra. De bizony megtörténhet. Talán nem a zsidókkal, hanem valamely másik kisebbséggel, de megtörténhet. Bizony meg! Be kell mutatni a múltat, be kell mutatni a következményeket. Talán ez megmentheti a jövőt. Nem tudom. Ez az egyetlen reményem.”
Vajon mit gondolna a világ jelen állapotáról? Banális, megválaszolhatatlan kérdés, mégsem hagy nyugodni.
