Ritkán esik meg, hogy a világ meghatározó hírcsatornái egy költőre koncentrálnak. Most is kellett hozzá egy elnöki beiktatás, de a tény, az tény: a huszonkét éves, színes bőrű Amanda Gorman „vitte a show-t”, amikor felolvasta A hegy, amit megmászunk (The Hill We Climb) című versét. A Capitolium teraszán előadott performansz nemcsak a líra diadalát hozta el, de politikai célokat is szolgált: Gorman verse egy új korszakot hirdetett meg, egy olyan elfogadásra és szolidaritásra alapozott országot, ahol az elmúlt évek rombolása után kezdődhet a közös építkezés. Kérdés azonban, hogy az új kormányzat csak egyfajta ideológiai díszletként használta a fiatal költőt, vagy tényleg fontosnak tartja a művészeteket, szűkebb értelemben a költészetet?
– Az Egyesült Államokban a népszerű, vagyis a popkultúra jelenti elsősorban a kultúrát – magyarázza L. Varga Péter irodalomtörténész, kritikus, aki szerint éppen ezért lépnek fel az amerikai elnökök beiktatásain olyan előadóművészek, akik széles körben ismertek, és így a legkülönbözőbb választói rétegeket tudják megszólítani (és persze közösséget vállalnak az elnök személyével, illetve az elnököt adó párttal). Donald Trump beiktatásán például countryzenészeket hallhattunk, míg a mostani eseményen Lady Gagát, Jennifer Lopezt és Amanda Gormant.
– A fiatal költőnő szereplése másrészt azért is különleges, mivel az amerikai történelemben mindössze négy alkalommal fordult elő, hogy egy elnök – és mindig demokrata elnök – beiktatásán vers is elhangzott – mutat rá az eset jelentésére a kritikus. Gorman fellépése így bár a ceremónia része volt, de túl is mutatott az esemény ünnepi jellegén.
L. Varga Péter szerint másrészt egy autonóm művész akkor is autonóm marad, ha van politikai véleménye. Amanda Gorman költői szereplése ebből a szempontból kifejezetten erősnek bizonyult, hiszen egy olyan, az első kötete megjelenése előtt álló, fiatal és küzdelmes életű fekete nőről van szó, aki az utóbbi idők politikai-társadalmi zivatarait tekintve összetartó erőt és kiállást képviselt. – Gorman a versében nemcsak klasszikus amerikai toposzokat idézett meg, de a saját egyéni és a közösség sorsáról is szólt – mondja a kritikus, aki szerint ezúttal nem a politika vonta hatáskörébe a költészetet, hanem a költészet emelte föl magához a politikát.
Irodalom mint presztízs
– A költészet mindig is szólt politikai kérdésekről – állítja Bárány Tibor filozófus, kritikus, megjegyezve, hogy bár sokaknak a versekről olyan témák jutnak eszébe, mint a szerelem vagy a lét végső kérdései, a művek jelentős része nemcsak ezekről szól. Az Isteni színjátékban például Dante és Beatrice viszonya vagy a vétek és az erény filozófiai koncepciói mellett megismerjük a korabeli társadalmi viszonyokat is, hiszen nem mindegy, hogy a pokolnak éppen melyik bugyrában milyen kínokat szenved el egy akkori vallási vagy politikai vezető.
A közszereplők éppen ezért vonzódnak az irodalomhoz, mivel még mindig magas a kulturális presztízse, így abban bízhatnak, hogy rájuk is vetül némi fény a művek „ragyogásából”. Egy kiemelt politikai eseményen, például egy kampányzárón az írók és költők a pódiumra állva olvasnak fel a műveikből, és ez a gesztus azt üzeni a választóknak, hogy olyan politikai közösséghez tartoznak, amelyben a művészet tisztelete és szeretete érték. Persze nem mindegy, hogy pontosan milyen műveket választanak a rendezvény szervezői, és ezzel milyen kulturális önképet sugallnak a nézőknek.
Olykor azonban a költőknek is fontos szellemi muníciót jelent a politika. Bárány Tibor példaként hozza fel az általa szerkesztett Édes hazám című versantológiát, melynek megszületését egy, az Élet és Irodalomban lezajlott 2012-es vita indította el, melyben elhangzott, hogy nincsen kortárs magyar politikai költészet, amit Bárány mint a vita egyik résztvevője cáfolni igyekezett. Ennek hatására nem sokkal később a Magvető Kiadó felkérte Bárányt, hogy készítsen egy versválogatást, melynek ihletésére később a Klub Rádióban szintén ugyanezzel a címmel elindult egy műsor, melyben a kötet szerzői olvasták fel a politikai témájú verseiket.
Már a rómaiak is
A politika és a költészet kapcsolata persze nem új keletű, a nász már az ókorban megesett. Bazsányi Sándor irodalomkritikus példaként hozza fel Vergiliust, aki már az Aeneasban megénekelte a regnáló császárhoz, Augustushoz vezető előtörténetet. Homérosz Iliásza híres pajzsleírásának újragombolása nála ugyanis nem a háborúval szembeállított békés mindennapok ábrázolását szolgálja, hanem az augustusi birodalom dicsőségének bemutatását. Másfelől a császár cserébe megkönnyítette a minőségi költészet létfeltételeit, és a körébe tartozó Gaius Maecenas is pénzzel támogatta az alkotókat. – Bonyolultabb az eset, amikor a császár saját maga kíván a császárság legnagyobb költője lenni, és kiirtja a riválisokat, mint Nero – mondja Bazsányi. Persze ez esetben nem a költészet szolgálja a hatalmat, hanem fordítva: a hatalom teszi lehetővé az önjelölt költő érvényesülését. Az irodalmár kiemeli, hogy Kosztolányi regényének címében Nero hangsúlyosan költőnek mondatik, és nem császárnak, igaz, „véres költő”-nek.
A középkorból a hatalom és a költészet összefonódására Janus Pannonius példáját lehet felhozni: a reneszánsz költő azért is dicséri alkalmanként a hatalom birtokosát, mert az eleve becsben tartja a költészetet, a művészetet. A XVII. században alkotó Gyöngyösi István viszont sokkal rosszabbul járt: őt az utókor egy ideig afféle élősködő, szolgalelkű írónak könyvelte el, aki például Wesselényi György titkáraként klasszikus formában, mitologikus díszletekbe ágyazva dicsérte eltartója erényeit, többek között párválasztási bölcsességét. Bazsányi továbbá kiemel egy rendhagyó esetet is: II. Rákóczi Ferenc titkára, Mikes Kelemen híres leveleiben ugyanis nem a hatalomban levő, hanem a száműzetésbe kényszerült fejedelem mellett tette le a maga szépirodalmi voksát, vagyis nem a politikai méltóságról, hanem az emberi minőségről kívánt beszélni.
Szintén rendhagyó példa XIV. Lajos udvarának művészeti világa, amelyben olyan dicsőítő poémák is születtek, mint például Charles Perrault királyt éltető alkotása, amely kiindulópontja lett az egyáltalán nem hatalompolitikai, sokkal inkább művészetkritikai vitának, miszerint melyik művészeti teljesítmény volna az értékesebb: a régieké, például az Augustus-koriaké, vagy a moderneké, többek között a Napkirály körébe tartozóké. Ebben az esetben a hatalompolitikai szándék vezetett a művészeti csúcsteljesítményekhez, amelyek egyrészt visszaigazolták a hatalom nagyságát, másrészt munícióval szolgáltak máig fontos esztétikai viták kibontakozásához.
Capitolium: a szent hely
Amanda Gorman beiktatási fellépését az is magasabb rangra emelte, hogy versét a Capitolium előtt olvasta fel, vagyis annál az ikonikus épületnél, melybe Donald Trump szélsőséges hívei pár héttel korábban betörtek. L. Varga szerint a Capitolium ráadásul egy olyan „szentség”, mely az alapító atyák hagyományának folytonosságát szimbolizálja, és amelynek feldúlása a megszentségtelenítéssel egyenértékű cselekedetként értelmezhető. A kritikus úgy látja, nem véletlen, hogy számos kommentár, köztük Biden elnök megszólalása az ügyben, a demokrácia sérülékenységére emlékeztetett.
– Éppen ezért volt kiemelkedő Amanda Gorman szavalata, aki a szentség megsértése után annak helyreállításában játszott szerepet – mondja a kritikus. Ez a helyreállítás – illetve a versben is hangoztatott „gyógyulás” – azonban nem egyszerű visszatérést jelent a megelőző állapotokhoz, sokkal inkább újrakezdést, egyfajta újraalapítást.
Az elhangzott versnek persze lehet árnyoldala is. Bárány Tibor szerint ugyanis fontos kiemelni, hogy míg Gorman verse a társadalomban kiépült falak lerombolásáról és az Egyesült Államok egységesítéséről szól, maga a szöveg és a szavalás aktusa mégiscsak egy konkrét kultúra- és társadalomfelfogást jelenített meg.
Verssel köszönteni a politikai fordulatot azért mégiscsak hagyományosan elitkulturális gesztus, így Bidenék, ha önkéntelenül is, de jelezték a nézők felé, hogy ők nem az alacsonyabban iskolázott választók értékvilágához és kulturális ízléséhez szeretnének igazodni. – Nem kizárt, hogy a versolvasás a republikánusokban rossz érzéseket keltett, amivel a Biden-vezetés inkább ráerősített a megosztottságra – vallja a filozófus, hozzátéve, nehéz egy politikai rendezvényen megtalálni azt a hangot, amelyen a résztvevők tényleg a társadalom egészéhez tudnak szólni. – Normális esetben erre nincs is szükség, most azonban „Amerika egyesítése” volt a fő üzenet.
Szóljon őszintén
– Kosztolányi szerint egyvalami igazolhatja csak a politikai tárgyú költészetet: az indulat – mondja Bazsányi, kiemelve, hogy az indulat sok esetben nem valami mellett, hanem valami ellen működik, nehéz volna például megtalálni az „Akasszátok fel a királyokat!” szólam érvényesen pozitív megfelelőjét.
Másfelől, ha a szabadság teljességgel pozitív eszméjének van aktuálpolitikai megfelelője, akkor az irodalmár szerint az csakis ritka pillanatokban és helyeken található meg. Például, amikor Bessenyei Ferenc elmondja a Szózatot 1956. október 23-án a Bem téren, illetve Cserhalmi György a Nemzeti dalt 1989. március 15-én a Szabadság téren. – A gesztusérték mindkét esetben nagyjából azonos hatásfokú volt, a kockázatérték az előbbiben viszont nyilván nagyobb – mondja Bazsányi.
Egy vers elszavalásánál viszont a lényeg: az indulat őszintesége. Bazsányi szerint ugyanis ha egy színész vagy költő előadásában nem érződik a hitelesség és a kockázatvállalás, akkor a fellépése is hamissá válik. L. Varga úgy látja, Gorman szavalata éppen ezért lett nagy hatású, mivel a fiatal költő is őszintén állt ki az amerikai népért, vagyis a beiktatási versmondás nem vált puszta díszítőelemmé. – Gorman a versével nem egy eseményt akart feldíszíteni, hanem önmaga jogán szólni. Szóhoz jutni, sőt szóhoz juttatni sokakat.
