Szándékosan keresik a bajt?
A dolgozói érdekképviselet önmagában egy konfliktusforrás. A kisebb vagy nagyobb eredmények ellenére azt szoktam mondani: a szakszervezeti tevékenység nem a sikerorientált emberek műfaja. De ez velejár, fel kell vállalni.
Nem apró konfliktusokról van szó. Pár éve a Suzukinál, most pedig a Dunaferrnél annyira elmérgesedett a viszony, hogy kirúgták a Vasas helyi szakszervezeti vezetőjét. Ilyesmit más szakszervezetek háza tájáról nem hallani. Önök mennek mindig a problémás céghez, vagy csak Önök azok, akik nem hallgatnak?
A Suzukinál komoly problémák voltak. A dolgozók a Vasast hívták, hogy segítsen. Mondhattunk volna nemet, hiszen másnak is beletört már a bicskája az ott uralkodó viszonyokba. De az ottani dolgozóknak is vannak jogaik, nekik is jár az érdekképviselet.
Tudtak segíteni? Jobb lett a dolgozók helyzete?
Szakszervezeti tagságunk van a cégnél, de a gyáron belül sajnos nem tudunk megjelenni, a cégvezetés továbbra sem tekint minket partnernek. Mégsem volt hiábavaló a megjelenésünk, mert azóta két olyan léptékű bérfejlesztés is történt, hogy a korábban alacsonynak számító fizetések most már felveszik a versenyt a többi autógyáréval, némely területen le is hagyják. A menedzsment érzi a nyomást, és szeretné elérni, hogy a dolgozók ne érezzék szükségét egy szakszervezetnek. Továbbra is úgy viselkednek, mintha nem léteznénk, de megpróbálnak minél inkább a dolgozók kedvére tenni. Nem azért, mert hirtelen olyan együttérzők lettek, hanem mert megjelentünk.
A Dunaferrnél komplikáltabb a helyzet. A cég vezetésében hatalmi harcok dúlnak, felmondták a kollektív szerződést, a dolgozók hónapok óta részletekben kapják a fizetésüket.
A vasműnél régi szakszervezeti múltunk van. De a cég belső viszonyai úgy alakultak, hogy két választásunk maradt: vagy befogjuk a fülünket és a szánkat is, vagy felemeljük a hangunkat. A munkáltató nem volt partner, ebből háború lett. Ez egy nagyon szerencsétlen dolog. De olyan még nem fordult elő, hogy a dolgozók addig hátráltak, amíg a munkáltató azt mondta: elég, nem kérek tőletek többet. Nem hátrálunk.
De mit tud tenni a szakszervezet, ha be sem engedik vezetőiket, és kikiáltják őket ukrán hordák kollaboránsainak?
A mozgásterünk elég szűk, de nem adjuk fel. Jelenleg nincs munkaügyi kapcsolatrendszer. Az, hogy valaki diktátumokat közöl a dolgozókkal és képviselőikkel, nem tekinthető annak. A közhiteles adatok szerint a Dunaferrnek jelenleg nincs a törvényeknek megfelelő igazgatósága, felügyelő bizottsága, megfelelő felhatalmazással bíró vezetője. Próbálunk együtt lélegezni az eseményekkel, nemzetközi kapcsolataink segítségével igyekszünk feltérképezni a láthatáron megjelent lehetséges befektetőket.
Ha lesz egy befektető, megoldódnak a problémák?
Nem tudjuk, mi lesz a Dunaferr történetének vége, de emberek 10 ezreiről beszélünk, akiknek a kezét nem fogjuk szó nélkül elengedni.
A kormány mintha ezt tenné. Egy szavuk sincs a kialakult helyzethez.
Jogos kérdés, hogy a kormánynak van-e ebben a történetben felelőssége, mozgástere, és ha igen, miért nem lép. De amíg ezeket nem tudjuk megválaszolni, addig mi nem hagyhatjuk, hogy családok tízezreinek jövőjét lehúzzák a lefolyón. Naponta 3-5 ember mond fel a Dunaferrnél, már a fontosabb pozíciókból is távoznak. Ha leáll a kohó, nem lesz egyszerű újraindítani, hiába jön az új befektető. Egy egész kistérség megy tönkre, ha ez a gyár nem tud működni.
Min múlik, hogy egy cég vezetése ellenségnek vagy partnernek tekinti-e a szakszervezetet?
A vállalati kultúrán. Az a HR-vezető, aki a Suzukinál kirúgta a titkárunkat, most egy olyan cégnél dolgozik, ahol nagyon korrekt munkaügyi kapcsolataink vannak. Kiválóan együtt tudunk működni vele. De elfordul ilyesmi fordítva is. A 2009-es válság idején az egyik gyárigazgató nagyon tisztességesen járt el a dolgozókkal. Megörültem neki, amikor egy kínai cég vezetőjeként a közelmúltban ismét találkoztunk. Korai volt az öröm, mert már üti, vágja a szakszervezetet. Mégsem lehet azt mondani, hogy a japánok meg a kínaiak ilyenek: köztük is van, akikkel jól együtt tudunk működni, és van, akikkel nem. Mint ahogyan a németek között is van, aki Magyarországon nem úgy bánik a dolgozókkal, ahogy otthon tenné. A Mercedes viszont példaértékű lehetne mindenki számára.
A szakszervezeti jogok folyamatos csorbítása sem könnyíti meg a helyzetüket.
A pandémia során a kormány egyik első intézkedésként megengedte a munkáltatóknak, hogy megkerüljék A munka törvénykönyvét. De a munkavállalói jogok gyengítése nem azt az eredményt fogja hozni, amit várnak. Ez rossz irány. A dolgozók számára most különösen fontos lenne, hogy jó munkaügyi kapcsolataik legyenek. Ez társadalmi, gazdasági kérdés. Az a dolgozó, akitől el lehet venni a magánéletét, alacsony béren lehet foglalkoztatni, tönkre lehet tenni az egészségét, szét lehet zilálni a családi életét, az boldogtalan lesz, és a társadalomnak hamarosan sok pénzébe fog kerülni. Rendkívül káros, hogy ezt nem érzik a kormányok, és rossz döntéseket hoznak. A beteg ember nem termel hasznot, nem fogyaszt mást, csak gyógyszert. Ha már nem humánusak, legyenek racionálisak! Beteg emberek kellenek vagy hasznot termelő dolgozók? Komolyan azt akarják, hogy az emberek ne költsenek és ne érezzék jól magukat?
Mennyire használták ki a munkáltatók ezt a „könnyítést”?
Próbálkoztak sok helyen. Ahol nincs szakszervezet, ott könnyebb dolguk volt. Számos cégtől jöttek tavasszal dolgozók a Vasashoz, és kérték, alapítsunk náluk tagszervezetet, mert az már szabadrablás, ami folyik. Tavaly 2236 új tagja lett a Vasas Szakszervezeti Szövetségnek. Ez nem egy óriási bővülés a 25 ezres létszámunkhoz képest, de azt hittük, 2020-ban nem fogunk tudni növekedni.
Vannak dolgozók, akik számon kérik, hogy nem tesznek semmit.
Dávid Ferenc közgazdász is azt nyilatkozta nemrég, hogy a szakszervezetek túl sok mindent nem tettek. Ez elég tipikus hozzáállás, ezért is mondtam, hogy a szakszervezeti munka nem sikerorientált embereknek való. Mindig lehetne többet elérni. De az emberek nem látnak be a gyárkapuk mögé, pedig az igazi munka ott folyik. Jó lenne, ha a gyárkapun kívül is tudnánk eredményeket elérni, de ahhoz együttműködő állam, rendezettebb törvényi keretek kellenének. Helyi szinten viszont számos negatív folyamatot meg tudtunk állítani, százával mentettünk meg munkaviszonyokat. Elsőfokon pert nyertünk azzal a munkáltatóval szemben, aki vis maiorra hivatkozva nem fizette ki tavasszal az állásidőre járó alapbért. Az idei évre 8-12 százalékos bérfejlesztésekről írtunk alá megállapodásokat, új kollektív szerződéseket kötöttünk.
A minimálbér viszont csak 4 százalékkal emelkedik.
A Magyar Szakszervezeti Szövetség, amelynek a Vasas is tagja, ezt a megállapodást nem írta alá. Ekkora bérfejlesztés nem elég.
De mindenki válságról beszél, és bizonytalanságról…
Így van, beszélnek róla. A pandémia sok helyen okozott válságot, de voltak területek, amelyek extra profitra tettek szert. Több cég olyannyira dübörgött, hogy még a kötelező éves szabadságokat sem tudta kiadni. Mégis nevetséges bérajánlást tettek, a pandémiára hivatkozva. Egyiküknél nemrég írtunk alá 8 százalékos béremelési megállapodást.
A két éve nagy felháborodást kiváltott rabszolgatörvényt is újratöltötte a kormány tavasszal, a szakszervezetek megkerülésével lehetett kitolni a munkaidőkeretet. Sok cég élt vele?
A munkaidőkeretet nem olyan, mint a magyar foci, hogy mindenki ért hozzá. A pandémia idején mégis megkapták a cégek játszani. Sokan belevágtak és belebuktak. Ez komplikált rendszer, tudni kell jól használni. Ha például nem jól tologatja a cég a szabadnapokat, a végén ő fizet rá, ilyen is történt. Volt dolgozó, aki tavaly decemberben kéthavi plusz bért vitt haza, pedig nem ez volt a munkaadó célja. A Vasas területén több helyen korábban is létezett 4-6 hónapos munkaidőkeret. Ezzel nincs gond, ha a dolgozó is megkapja, ami jár neki, és munkahelyeket lehet megmenteni vele. De számos cégnél ész nélkül vezették be.
Nem volt a közelmúltban ügy, ami nagyobb tömeget vitt volna utcára, mint a rabszolgatörvény. De elhaltak a tiltakozások.
A problémák viszont nem szűntek meg. Ha nem fordul megfelelő irányba a foglalkoztatás, lesznek még ilyen helyzetek. A gazdasági nehézségek árnyéka és a pandémia persze fékezi az embert, de nagyon sok az elégedetlen dolgozó. Eközben ismét munkaerőhiány van. A vendéglátás és az idegenforgalom ugyan összerogyott, de a feldolgozóiparban megint lasszóval kell fogni az embereket. Akkora a fluktuáció, mint 2018-ban, nem tudják se bevonzani, se bent tartani a gyárban az embereket. Nemrég több autóipari gyár leállt alkatrészhiány miatt. Az elektronika most sokkal meghatározóbb ága az autóiparnak, mint korábban, és most a vezérlő csipeket nem tudják megfelelő mennyiségben legyártani, annyira megnőttek az igények. A negyedik, lassan az ötödik ipari forradalom olyan gyors váltásokra készteti az ipart, és ezzel a foglalkoztatást, amelyekre nem vagyunk felkészülve. A mostani autóipari fék egy intő jel, és hamarosan nagyon sok ilyennel fogunk találkozni. Rendezetlen munkaügyi kapcsolatokkal viszont nem fogunk messzire jutni, alapvetően szemléletet kell váltani.
