A kétpólusú politikai rendszerekben a legnagyobb személyes politikai bukás sem tudja eltántorítani a választókat kedvenc pártjuktól. Bill Clinton szexuális botrányának élénk emlékével sem igen szavaz demokrata Donald Trumpra, de a milliárdos cégvezér elnöki ámokfutása sem sodorja konzervatív tömegeit a liberálisok kebelére. Az Egyesült Államok demokratikus immunrendszere azonban jóval erősebb a magyarnál, gond nélkül kibír egy ciklusnyi trumpi kilengést. Orbán Viktor híveinek azonban fel van adva a lecke. Csakhogy a miniszterelnök és családjának, üzletfeleinek és barátainak vagyonosodása (és ezzel szemben a kormányfő földönfutókat megszégyenítő bevallása), a nyilvánvaló korrupciós ügyek sokasága sem ábrándítja ki a támogató tömegeket. Orbánnal vannak a fideszesek a semjéni szarvasvadászat, a voldemorti pénznyúlás, a szijjártói jachtozás, az idősebb orbáni erőszakosság (és gazdagodás), vagy úgy egyszerűen egy egybites sorosozás ellenére. Nincs más választásuk. A hatalom mégis ezt a köteléket kockáztatja, amikor kiderülnek (a Fidesz-vezérkarban is ismert) ügyek, és nem engedik el időben a tettes kezét. Borkait a választásig tartani vélhetően több, mint hiba volt, de a Szájer-ügyben talán a gyors leléptetés sem elég: a képmutatás lelepleződése nehezen felejthető, ereszcsatornával bádogozva (bedrogozva?) a felejtés egyenesen lehetetlen. De a legkínosabb a hallgatás, az őszinte beszéd helyett „az egyetlen helyes döntést hozta meg” jellegű, központi utasítású mondatok szajkózása.
A rendszerváltás nagy adóssága, hogy nem okozott erkölcsi katarzist az emberek számára Hack Péter szerint. A jogtudós egyetemi tanár úgy látja: a magyar társadalom jelentős része mindmáig nem tett különbséget a „jó” és a „rossz” között. Nem született olyan konszenzusos mondás, hogy a rendszerváltást megelőző korszak nemcsak gazdaságilag volt fenntarthatatlan, de egy rossz rendszer is volt. Így nem lehetett levonni a morális tanulságokat sem – ez pedig az azóta eltelt 30 évet is befolyásolta. „Ha bocsánatos bűnnek tekinthető, hogy embereket gyilkoltak politikai meggyőződésük miatt – mert 1956 után azért ez megtörtént –, akkor a lopás miért lenne súlyos bűn? Miért lenne nagyobb baj az EU-pénzek megcsapolása, mint az egykori kommunista rendszerhez lojális emberek meggazdagodása a privatizációban? Miközben egymillió elvesztett munkahellyel azok fizették ki a rendszerváltás árát, akik a legkevésbé voltak felelősek azért a rezsimért.”
A Tocsik-ügy krízise
Kéri László politológus szerint érdekes kép rajzolódik ki, ha végigtekintünk az utóbbi harminc év magyar politikai botrányain. A támadási felület szinte kormányonként változik. Az MDF-kabinet idején a jogállami rendszer legitimálásában, megszilárdításában összetartottak a pártok, így leginkább ideológiai jellegű perpatvarok voltak: szavakba, kijelentésekbe kötöttek szívesen bele a riválisok. Az SZDSZ szellemiségéhez amúgy is közel álltak az értékrendproblémák. „Amikor Jeszenszky Géza valami zavaros dolgot mondott arról, hogy a jobboldal képviseli az igazi politikai hivatástudatot – emlékezik vissza Kéri –, akkor egy MSZP–SZDSZ–Fidesz-trió (Vitányi Iván, Pető Iván és Fodor Gábor) együtt ment a Napzártába, hogy ezt kikérje magának.” Pedig akadtak akkoriban is komolyabb dolgok, mint például a rejtélyes Kalasnyikov-fegyvereladás a horvátoknak.
A politológus úgy véli, a korrupciós jelenségek pertraktálása a Horn-kormány idején kezdődött. Akkoriban robbant ki a privatizációs visszaélésekkel kapcsolatos Tocsik-ügy (az ügyvédnőnek 804 milliós sikerdíj járt az önkormányzati földek eladása után 1996-ban). Kéri szerint mindkét kormánypárt, az MSZP és az SZDSZ is sáros volt benne, de nem tudták egymásra tolni. Az ÁPV Rt. vezérkarának, majd Suchman Tamás miniszter leváltásával azonban ki tudtak evickélni a botrányból. Kisebb stiklik még napvilágra kerültek, de súlytalanok maradtak. Ebben az időszakban sokkal inkább a koalícióban zajló folyamatos kötélhúzás tartotta izgalomban a közéletet.
A Tocsik-ügyet, mint az első nagy horderejű politikai krízist, megemlítette Hack Péter is. A szabad demokraták egykori politikusa szerint az SZDSZ volt a botrány legnagyobb áldozata, lényegében a megsemmisüléséig nem tudott felállni belőle a párt, miközben manapság havonta történnek sokkal nagyobb dolgok – és a kormánypártok egyelőre nem buktak meg.
„A politika abból a szempontból egyszerű világ, hogy egy adott párt ügyeinek a megítéléséhez nem kell történelmi távlat. Négyévente eredményhirdetés van, és minden párt választóinak van valamiféle érzékenysége: így kiderül, mi az az ügy, amit megbocsáthatatlannak tartanak. Ráadásul az elkövetők által bagatellnek vélt esetet ítélhet a választók kritikus tömege elfogadhatatlannak. Amíg az egyik pártnak elnéznek egy hibát a választók, addig a másiknál az ítélet végzetes lehet” – mondja az egyetemi tanár.
Nyomokban keresztény
Sorozatos korrupciós botrányok a Fidesz–FKGP-koalíció (1998–2002) alatt robbantak ki. Kéri László szerint nem véletlen, hogy az ügyek a szövetségen belül a kisgazdákhoz kötődtek, hiszen Orbánék részben ezeket kihasználva szabadultak meg Torgyán Józseftől. „Emlékezetes és szórakoztató Székely Zoltán kisgazda képviselő esete, aki 2000-ben maga ment el átvenni 20 millió forint kenőpénzt, és tetten érték egy parkolóban. Ő volt az első politikus a rendszerváltás után, akit korrupciós ügyben ítéltek el. Ekkoriban vádolták meg Szabadi Béla kisgazda államtitkárt, Torgyán egyik jobbkezét is hűtlen kezeléssel és hivatali visszaéléssel, amiért néhány év múlva szintén börtönbüntetést kapott. Torgyánék nepotizmusa minden másról elterelte a figyelmet, a pártvezetőt ezzel lehetett zsarolni, távozásra kényszeríteni. Miközben Simicska Lajos gond nélkül építhette birodalmát” – emlékszik Kéri László.
A Medgyessy-, majd a két Gyurcsány-kormány idején már nem igazán működtek a korrupciós bombák. A Zuschlag-ügy kavarta a legnagyobb port, de nem ért el a vezetés felsőbb szintjéig. Gyurcsány ellehetetlenítése elsősorban a karaktergyilkosság eszközeivel történt, ezt persze megkönnyítették extravagáns megnyilvánulásai
Orbán újbóli hatalomra kerülése óta a korrupció ugyan állandó beszédtéma, de falrengető botrányokat mégsem okozott, hangsúlyozza a politológus. Ez a központosított politikai vezetés morális felületen vált támadhatóvá. Harsányan hirdetett keresztény-konzervatív értékeit hatásosan lehet ütköztetni az erkölcstelen ügyeskedéssel, a hedonista, képmutató életvitellel. Ebben Schmidt Pál bukása vitte a prímet, akinek kicsinyes plagizálás miatt kellett lemondania az államelnöki posztról. Fogást lehetett találni Rogán Antal helikopterezésénél is, de ebbe a Népszabadság bukott bele.
Joggal várhatnánk, hogy a korrupció háborítja fel legjobban a közvéleményt, hiszen az adófizetők pénzével történik visszaélés. A szexuális politikai botrányok, bár sokszor visszatetszést keltenek, magánügynek tekinthetők – mégis sokkal nagyobb port kavarnak, mint a közpénzzel való ügyeskedés. A jelenséget Faragó Laura szociálpszichológus a Magyarországon elfogadott társadalmi értékrenddel, beidegződésekkel magyarázza. „A legtöbb fejlett országban a fennálló társadalmi rendszert igazságosnak tartják. Az esélyek egyenlőek, az egyéni igyekezeten múlik, ki milyen szinten él. Ezzel szemben a magyarokra, és általában a felzárkózó kelet-európai régióra a társadalmi bizalom alacsonyabb szintje jellemző. Megjelenik benne egyfajta rendszerkritika is, amit kontraszelekció- élménynek nevezünk. Jellegzetes vélekedés, hogy az kerül felülre, aki csal, aki tisztességes, szegény marad. Ám ez a kontraszelekciós közelítés egyben azt eredményezi, hogy el is várjuk a politikusoktól, hogy korruptak legyenek, hiszen becsületesen nem juthatnak a hatalmi hierarchia tetejére. Ha kiderül egy korrupciós botrány, csupán ezt a vélekedést igazolja. Így aztán kisebb felháborodást vált ki.”
Hatalommaximalizálás
Az elmúlt évtizedekben készült minden felmérés azt mutatja – érvel Hack Péter –, hogy akár az adócsalást, akár a korrupciós cselekményeket tekintve Nyugat-Európában más normarendszer uralkodik, mint Kelet-Európában (különösen azokban az országokban, ahol a rendszerváltást megelőző történelem döntő részében egy idegen megszállót képviselt az állam). Ebben a térségben az államot becsapni, megrövidíteni az elnyomókkal szembeni szabadságharc szinonimája volt. Erkölcsileg nemhogy nem elítélt, hanem a társadalom többsége által kifejezetten támogatott normarendszer alakult ki az évszázadok során, ami nem változik egyik napról a másikra.
A bűn vagy az erkölcstelenség üldözéséhez ugyanis kellene egy alapkonszenzus, amikor az emberek egységesen rossznak tartanak valamit. Ilyen konszenzus van a pedofíliával kapcsolatban. Ezekben az esetekben nem merül föl, hogy bárhogyan mentegetni lehetne őket. A Kaleta-ügy ezért okoz viszonylag sok gondot a kormánypártoknak. A magyar társadalom viszont másféleképpen reagál a korrupcióra, mint mondjuk a holland vagy a svéd. Amíg a társadalom nem büntet egy magatartást, addig a legtöbb politikai erő elmegy a határig.
A politika nem az önkorlátozás, hanem a hatalommaximalizálás színtere, ezért amíg kockázat nélkül megteheti, hogy visszaél bizonyos helyzetekkel, addig meg is fogja tenni. Téves felfogás, hogy emögött pusztán kapzsiság vagy személyes anyagi haszonlesés áll. Hatalomstratégiai elképzelések irányítják a korrupciót is. Olyan tőkeerős finanszírozási bázist akar megteremteni a jobboldal, amely a következő 50 évre biztosítja, hogy külföldi pénzek nélkül is működőképes tudjon maradni, fenn tudja tartani a saját politikai infrastruktúráját, állást tud adni a saját embereinek. De Amerikában is tízezrével cserélik le az adminisztrációt egy választás után. Irreális volna elvárni, hogy ne jelenjenek meg hatalmi szempontok a politikában.
Szex, drogok, „Add ide a didit!”
A szexuális ügyek a politikában egyelőre védhetetlennek bizonyulnak. „Egyértelműek, nem kell hozzájuk intellektuális erőfeszítés, és jól kriminalizálhatók egy hipokrita társadalomban. Ha kiderül valakiről, hogy prostituáltakkal jachtozik vagy orgiákon vesz részt, az elemi felháborodást szépen tovább lehet mozgatni, akár szimbolikus erővel, a képmutatás vagy anyagi visszaélés vétkének-bélyegének irányába. Igaz, Borkai így is választást nyert, erre még felhasználták, de a pártok menthetetlennek, kimagyarázhatatlannak tartják ezeket a helyzeteket, és ejtik a bennük szereplő politikusokat, amivel sikeren demonstrálhatják elvi szilárdságukat, erkölcsi tisztaságukat” – magyarázza Kéri.
A szexuális botrányok értelmezéséhez – mondja Faragó Laura – nem kapcsolódnak elfogadott negatív társadalmi normák, előítéletek. Szereplőik egyéni szinten, saját hibájukból bizonyulnak erkölcstelennek. Ami különösen konzervatív politikusok esetében visszatetsző. „Ha egy magát keresztény, konzervatív szemléletűnek valló közéleti szereplőről derül ki, hogy homoszexuális orgián vesz részt, vége az erkölcsi tekintélyének – állítja a szociálpszichológus. – Saját pártja is kénytelen elhatárolódni tőle, mert a botrány hitelteleníti értékrendjét. Bukása szinte elkerülhetetlen.”
Hack Péter szerint a politika – akár akarjuk, akár nem – mintát ad. „A Szájer-ügy ezért szerintem többet fog ártani a Fidesznek, mint a korrupciós ügyek. A Szájer-ügyben az az egyik legnagyobb csapás – amellett, hogy sokkal érthetőbb a bonyolult pénzügyi tranzakcióknál –, hogy azt üzeni, a politikusok úgy gondolják, más törvények vonatkoznak rájuk. Hogy meg lehet tenni, hogy bizonyos normák elfogadását és követését várjuk a polgároktól, miközben magunk számára más normákat alkalmazunk. Ez az emberek érzékenységét erőteljesebben érinti. A társadalom azonban nem egy hirtelen, azonnal reagáló közeg. A most megjelent közvélemény-kutatások még nem tudják visszaadni, hogy ez az ügy mennyit ártott a Fidesznek. Ez a hatás fél év múlva jelentkezhet, addigra futhat végig az emberek idegrendszerén a történet” – mondja az egyetemi tanár.
Keszthelyi András szerint a Szájer-történetnek legalább négy olyan eleme van, ami miatt az ember felvonhatja a szemöldökét. A meleg keresztény politikus összefüggés önmagában képmutatást jelent, az erősen konzervatív politikusoknak nem tesz jót, ha homoszexualitásukkal hírbe keverednek. De ha csak annyi lett volna a történet, hogy lefényképeznek egy politikust egy férfival ölelkezve, a kijárási korlátozásokat nem megszegve, akkor ugyan az is megérintette volna a Fidesz-szavazók konzervatívabb részét, de talán nem lett volna ekkora botrány belőle. Az orgia – vagy a sokak által most megismert gangbang – dimenziójával a meleg összefüggés már bőven elég lett volna, hogy lemondassa politikusát a Fidesz, mert ez kiáltó ellentmondásban van ha nem is alaptörvény betűjével, de a szellemével mindenképpen. Erre jön rá a kijárási tilalom megszegése, a rendőrségi akció és a kétségbeesett, groteszk menekülés képileg megrázó folyamata. Ez egy olyan kampó a történetben, ami önmagában magával ragadja a figyelmet.
Hősök nélkül nem megy
Egy szaftos politikai botrányhoz nyilvánvalóan normasértés kell, és egy hős is szükséges hozzá, aki megszemélyesíti a történetet, mondja Keszthelyi András politikai tanácsadó, kampányszakértő. Sok milliárd forint uniós forrás magánkézbe vándorlása sokkal súlyosabb botrány, mint Szájer József menekülése az ereszen, de nincs sztorija, nincs arca, és annyira elvont, hogy nem tudja megérinteni a választók széles tömegét. A Szájer-történet filmszerűen elképzelhető, amihez persze kellett a nyilvánosság, a média is, ami nélkül nem létezik nagy botrány. Az nehezen megfogható, hogy egy nem hivatalos miniszterelnöki tanácsadó kokainozik Ibizán, különösen akkor, ha a férfi nem számít közszereplőnek, és emiatt nagyobb személyiségi jogi védettsége van.
A világ számos helyén ugyanakkor hatalmas balhé kerekedne ebből, és nemcsak azért, mert az újságírók nem félnek a meredekebb összefüggések feltárásától, hanem mert forrásuk is meg volna hozzá. A magyar független sajtó egyre kevésbé van ilyen állapotban. A Szájer-botrány a külföldi hatóságok és a média fellépése miatt kétségbevonhatatlan tények sorozatává vált, mintha filmen láttuk volna a történéseket. A Borkai-botrány kép nélkül semmit nem ért volna.
A csupasz fenék, a lyukas zokni, az „Add ide a didit!”, vagyis a kézzelfogható, csehszlovák vígjátékra emlékeztető valóság nélkül a történet közel sem szólt volna ekkorát. Büntetőjogi értelemben a Kaleta-ügy – félretéve a Borkai-botrány kiderítetlen korrupciós szálát – a legvaskosabb botrány, szerintem, képek nélkül mégsem tudott elég nagy vihart kavarni. Gondoljunk csak az I. Orbán-kormány idejének kisgazda államtitkárára, akit egy parkolóban kaptak el kenőpénzzel: már a nevét sem tudjuk felidézni a sztori pikáns részletei, erős képi megjelenítése nélkül. A Tocsik-ügyre ugyan emlékszünk mindannyian, de a sztoriként aligha tudjuk elmesélni. A BKV-botrányból is csak a nokiásdoboz maradt meg, pedig az valójában meg sem történt.
A média Kéri László szerint is kulcsszerepet játszik abban, hogy egy ügy nagyot szóljon a nyilvánosság előtt. Magyarországon akkor lesz egy botrányból politikai ügy, ha a média folytatásos regénnyé tudja tenni. Ha egyetlen eseményben kulminálódik minden, mint Székely Zoltán esetében, akit tetten értek a parkolóban, a dolog durran egyet, de kész, vége, napi hír marad. Abból lehet komoly ügy, ami mozaikokból áll össze.
A Tocsik-ügyet 1996 szeptemberétől 1997 januárjáig lehetett napirenden tartani. Mindennap volt fejlemény, miközben az elején Horn Gyula azt mondta, nem lát semmi okot a beavatkozásra. Aztán begurult, és a kormánytagokig leváltott mindenkit. Mindig sokat segít egyébként a médiának, ha az érintettek eleinte tagadnak, mert így a botrányt az újabb és újabb bizonyítékok adagolásával tízszeresére lehet duzzasztani. Borkainál jachtozásáról hetekig egyetlen Fidesz-vezető sem mert megszólalni. Borkai bujkált, ha megszólalt, hülyeségeket mondott. Így a média újabb és újabb adalékokkal tudta fűszerezni az ügyet. Szájer esetében ez összesűrűsödött 3-4 napba. Az első hír az volt, lemond, mert elfáradt. Erre a nyugati média pár lépésben kiszivárogtatta, mi történt.
A média híreinek vizsgálatakor a saját politikai elkötelezettségünket megerősítő álhíreket könnyedén elfogadjuk, véli Faragó Laura. A szociálpszichológus szerint ez azzal is összefügg, hogy hajlamosak vagyunk olyan forrásokból tájékozódni, amelyek valamilyen szinten világnézetünket, hiedelmeinket képviselik. Ezt nevezzük vágyteljesítő vagy partizán gondolkodásnak. „A mi kutatási eredményeink is azt támasztják alá, hogy bárki bedőlhet álhírnek, ha jól van megfogalmazva, és megerősíti értékrendjét. Még csak szenzációhajhásznak sem kell lennie a cikknek. A szexuális téma itt is közkedvelt, és komoly politikai súlya lehet. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampány során például azt terjesztették Hillary Clintonról, hogy rejtett pedofilhálózatot üzemeltet. A dolog hatalmasat robbant. A példa egyben arra is rávilágít, hogy a szexuális leleplezések, akár igazak, akár nem, közel állnak az összeesküvés-elméletekhez. Hiszen itt is konspirátorokról van szó, akik titkolt szövetségben törnek az erkölcs ellen.”
Elengedett kézzel
A politika és a választók erkölcsének összefüggésében Hack Péter hangsúlyozza: a politikai párt közösségébe az ember nem születik bele, mint egy nemzeti közösségbe, hanem ez mindenkinek a maga által választott közössége. Ahogy az emberek, úgy a pártok is változhatnak. A magyar választók közül szerinte elenyésző kisebbségben vannak azok, akik az elmúlt harminc évben mindig ugyanarra az erőre szavaztak. A pártközösségek gyakran olyan nagy szövetségeket hoznak létre, ahol az egyén nem felelős a többiek cselekedetéért. Egyéni ízléstől függ, hogy meddig támogatja valaki a többiek cselekedetét.
„Manapság gyakran előkerül a kérdés, hogy mennyiben felelős egy átlag DK-szavazó egy DK-s politikus tetteiért, vagy mennyiben felelős az MSZP a jobbikos tiszaújvárosi jelölt antiszemita szavaiért, és a Fidesz-szavazók mennyiben felelősek Szájer József tetteiért? Ahol semmilyen bűncselekmény nem történt, hiszen a járványügyi szabályok megsértése nem az, csak annyi történt, hogy a tettei a szavazói egy részének értékrendjével és a pártja által hirdetett értékrenddel ellentétbe kerültek. Így az ügy mégis a magyar politikatörténet egyik leglátványosabb bukását okozta. Nem mondhatjuk tehát, hogy következmény nélküli országban élnénk” – mondja Hack Péter.
Mindezek után is kérdés, hogy egy adott botrányban mikor engedi el a politikus kezét a párt. Amikor a beismeréssel felérő leléptetés kisebb kárt okoz, mint a hibázóhoz ragaszkodás. Keszthelyi András szerint egy politikust érintő botrány akkor válik vállalhatatlanná, amikor menthetetlen. És akkor válik menthetetlenné, amikor már a saját politikai közössége, karrierje szempontjából is jóvátehetetlen a kihágás, amikor nincs visszaút. Szerinte vannak olyan normasértések, amelyek enyhébb szankciókkal is kezelhetők vagy akár azok nélkül is. A társadalmi normákon is múlik, hol mi számít normasértésnek. „A Szájer-ügy brüsszeli szemüvegen nézve nem több, mint a kijárási tilalom megsértése, de miután politikus követte el a kihágást, ezért ez ott nagyon súlyos ügy. A politikusoktól különösen elvárható, hogy példaszerű életvitelt folytassanak.
A Szájer-ügy nyugat-európai mércével mérve is spicy, vagyis pikáns történet ugyan, de kétségkívül normasértő magatartása a kijárási tilalom megszegése, amiért egy skandináv országban önmagában le kellene mondani” – értékel a politikai tanácsadó.
A magyartól eltérő politikai rendszerekben, az Egyesült Államokban például egy párt nem jelent sokkal többet egy logónál. Ott a politikus az egyéni képviselői választási szisztéma miatt a választók felé tartozik elszámolással. Európában – Anglia kivételével – vegyes vagy listás választási rendszer működik, a pártok dominálják a politikai erőteret, és a politikusok – Keszthelyi szerint helytelenül – inkább nekik tartoznak elszámolással. Amíg a párt dönti el, hogy egy politikus hányadik helyen szerepel egy listán, addig a párt viseli az elsődleges felelősséget a politikusáért.
„A közösségi értékrend egyfajta szűrőként dönti el, hogy egy adott ügyből botrány lesz-e vagy sem. Franciaországban nem nagyon lehet szexbotrányban megbukni, mert ott e tekintetben sokkal elfogadóbb a társadalom normarendszere.
A protestáns társadalmakban viszont – Amerikában például – kipattanhatnak ilyen ügyek, mert ott egy politikustól elvárják, hogy példamutató életet éljen.
A szexuális és pénzügyi normasértések mellett a koronavírus-járvány idején a közösségi felelősségvállalás normáinak a megsértése is gyakran felmerül. Amikor Angliában a miniszterelnöki főtanácsadó, Dominic Cummings megszegte a kijárási tilalmat, és 200 kilométerről hazaautózott, abból iszonyatos skandalum lett. Nálunk nem ritkán lehetett látni maszk nélküli politikust akár futballmeccsen is, és nem azért, mert a média nem csinált belőle ügyet, hanem mert ebben lazább, megengedőbb a magyar közvélemény” – mondja Keszthelyi András.
Amíg nem bizonyosodik be valakiről, hogy bűnös, addig az ártatlanságot vélelmezni kell, de a politikai következmények miatt ez nem mindig tartható. Gondoljunk csak a szocialista Simon Gábor ügyére, mondja Keszthelyi. Szerinte a kríziskezelésben akkor jár el helyesen egy párt, ha megpróbálja minimalizálni a kárt, és minél gyorsabban véget vet a botránynak. Szájert ezután is lehet támadni és felemlegetni a tettét, de Szájer már nem a Fideszt képviseli. Ilyen szempontból a kormánypárt professzionálisan és gyorsan járt el, amikor elengedte a kezét.
Szájer bukására a párt szavazói különféleképpen reagálhatnak. Faragó Laura egy Kende Annával és Krekó Péterrel együtt készített kutatás eredményeire hivatkozik: „Azokat a híreket, amelyek általunk kedvelt politikust lepleznek le, szexuális botrány esetén is gyakran álhírnek vagy a másik oldal propagandájának tartjuk. Jó példa erre a Szájer József ügye kapcsán elterjedt alternatív értelmezés, mely szerint valójában a Soros-hálózat szervezett akciót a politikus és pártja lejáratására az EU-s magyar vétó miatt.”
Ördögi Soros-terv
Látszólag lazán tartozik ide, hiszen nem egyes politikusok erkölcsi iránytévesztéséről van szó, mégsem nem jelentéktelen, hogy a magyar kormánypárti hatalom gépezete egyes szimbolikus ügyekben (szólás- és sajtószabadság, korrupció, választási rendszer) hol jelöli ki a jogállam határait. Faragó Laura szerint a korrupciós ügyekhez hasonlóan sajnos könnyen kezelhetőek, és komoly következmény nélkül maradnak a durva, demagóg, olykor kirekesztő politikai kijelentések, eszmefuttatások. A lényeg, hogy ne álljanak ellentétben az érintett párt értékrendjével.
Faragó is egyetért azokkal, akik szerint Magyarországon kifejezetten magas a mássággal szembeni intolerancia (homoszexualitás, eltérő kultúrájú kisebbségek), amelyet a 2008-as gazdasági válság csak tovább fokozott. „A szólásszabadság lehetővé tette, hogy az emberek szabadabban kifejezzék a más csoportok iránti negatív előítéleteket. Ezekre megerősítően rezonál, ha a politikai közbeszéd kisebbségi csoportokat támad, tesz bűnbakká. A cigányozás, migránsozás, sorosozás nem lépi át a szavazók többségének ingerküszöbét. A kormánypárt számára nem jelentett problémát Demeter Szilárd publicisztikája, hiszen minden durvasága, csúsztatása mellett a Soros-narratívát közvetíti, és szemlélete lényegében megfelel a párt által vallott értékeknek.”
Kéri László szerint Magyarországon eddig kétféle módon bukhatott meg egy politikus: vagy jogilag védhetetlenné vált egy tette, bírósági ügy lett belőle, vagy egy társadalom számára elfogadhatatlan erkölcsi vétke kerül nyilvánosságra. Pedig lenne egy harmadik eset is: a súlyos politikai hiba. Ám nálunk ebbe még senki sem bukott bele. „Igaz, Horn Gyula 1998-as választási vereségében komoly szerepet játszott, hogy előtte meggondolatlanul kiegyezett Miečarral Bős–Nagymaros ügyében, de lemondásra kényszerítő botrány nem lett belőle. Orbán Viktort sem fenyegette veszély, amikor márciusban váratlanul változtatott álláspontján, bezáratta az iskolákat, két napot adva ezzel a digitális oktatásra való átállásra. Szerintem ez a hozzáállás volt az egyik legnagyobb botrány az utóbbi években” – mondja Kéri László.
„Aki politikára adja a fejét, az diabolikus (ördögi) erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban” – írta Max Weber 1919-ben. E diabolikus erők Magyarországon egyelőre győzelemre állnak, és a választók nem jelentéktelen kisebbsége látszik felmentést adni nekik egy másik diabolikusnak mondott erőtől való félelmükben. Ez Orbán Soros-terve.
