A járvány nehéz helyzetbe hozta a színházakat is; művészek, műszakiak, szervezők, közönség együtt imádkozik, hogy valahogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot. Ugyanakkor a válság kikényszerített számukra egy korszerű megjelenési formát: az előadások online közvetítését. Meglepő, hogy érvelni kell mellette, bizonygatni a benne rejlő lehetőségeket. De egyben tanulságos is. Világosan jelzi, hogy a színház az elmúlt harminc évben kiesett a nemzeti kulturális térből, és beszorult saját falai közé. Elképesztő, hogy a karanténállapot bezártsága kellett ahhoz, hogy a színházak ismét nyithassanak az ország felé, és a lehető legszélesebb közönséggel kerüljenek kapcsolatba. Ehhez képest miért olyan érdekes, hogy az előadások a médián, adott esetben az interneten keresztül jutnak el számítógépes, s onnan esetleg televíziós képernyőkre? Ezt nevezik színházi közvetítésnek, amelynek több évtizedes hagyománya van.
Aki élt negyven, ötven, esetleg hatvan évvel ezelőtt, emlékezhet, hogy annak idején pokoli nehezen lehetett csak színházjegyhez jutni. Ritka ünnepi esemény volt, mikor az ember felvehette az öltönyét és párjával, családjával beléphetett a teátrum szentélyébe, feltárult előtte a színpad függönye, a nézőtér, ahol boldogan leülhetett – akár az utolsó sorba. Hogy aztán mereszthesse a szemét nagy színészekre, minél többet pillantva köztük kedvenceire, és önfeledten várta, hogy elragadja az emelkedett játék, a darab varázslata. De bármily ritkán jutott is ehhez az élményhez, ismerte a színházi életet. Látta a legsikeresebb előadásokat. Budapesttől Debrecenig. Az élő majd felvételről sugárzott televíziós közvetítéseknek köszönhetően. Sokáig fekete-fehérben – de ez sem zavarta. Mint ahogy az sem, hogy gyenge antennája vagy a vételi nehézségek miatt szemcsés, szellemképes volt a látvány. Mert így is színház volt, amit látott. Színpadtérbe zárt világ, különös kompozíciókban elhelyezkedő, jelzett díszletekkel, karakteres jelmezekkel, lüktető színészegyéniségek átélhető szellemiségbe sodró összhangjával. Sajátos művészi rendszer, amelynek hatását nem változtatta meg, hanem csak közvetítette kis képernyőre a tévé. És mi kellett hozzá? Pár jó szögben lerakott kamera, és egy felkészült adásrendező, aki jó ütemben tudta váltogatni a plánokat.
Aki nem hiszi, járjon utána! A net több pontot is kínál az időutazásra. Talán az MTVA Archívum oldalán érdemes kezdeni, ahol több tucat színházi közvetítés tekinthető meg. Az egyik legjellegzetesebb Csehov Ádám Ottó rendezte Sirályának 1973-as felvétele a Madách Színházból, Tolnay Klárival, Piros Ildikóval, Huszti Péterrel, Mensáros Lászlóval. Kétségtelenül kell tíz perc, amíg felvesszük a kor stílusának köpönyegét, de megéri akklimatizálódni, felejthetetlen színpadi élményben lesz részünk. Ráadásul a közvetítések a vasfüggöny leereszkedéséig tartottak, akár tapsolhatunk is a meghajló színészeknek.
Van miből válogatni a YouTube-on is. Bár a privát feltöltések nem találhatóak meg folyamatosan, de talán sikerül elkapni a Katona József Színház legendás, 1988-as Mizantrópját Székely Gábor rendezésében. Cserhalmi György és Máté Gábor nyitó duettje káprázatos erejű és mélységű, önmagában is százszor megnézhető. Nem mintha Zsámbéki Gábor 2011-ben bemutatott változata nem lenne nagy ajándék.
A színházi előadások bemutatása nem szűnt meg a köztelevízióban, ami sajnos inkább azt jelenti, nem szűnt meg teljesen. Esetlegesen kerülnek műsorra felvételek, és nem ölelik át a mai magyar színházkultúra töredékét sem. A színházak magukra maradtak előadásaik rögzítésével. A Katona komolyabban próbálkozott is terjesztésükkel, de a DVD nem volt igazán hatékony hordozó. De a YouTube kínálatát is jelentősen kéne bővíteni ahhoz – alighanem egy közös csatornán –, hogy igazi népszerűsítője legyen a színházi életnek.
A mostani stream-közvetítések hatása semmiben sem különbözik elődeikétől. A technika tökéletesedett, könnyebbé, rugalmasabbá vált, de a megjelenítési módszer nem változott. Továbbra is megfelelő ütemű szemszög- és plánváltásokra épül. Ami nem eredményezhet filmszerűséget, mert nem kerülünk a színpadra, nem mozoghatunk szabadon a terében. Mindvégig nézőtéri pozícióban maradunk. És a közönség hiánya sem zavaró. Mint ahogy a meccsközvetítéseknél is megszoktuk az üres lelátókat, tudunk izgulni, körmöt rágni, örülni, bosszankodni. A művészek szintén képesek kamerákon keresztül közvetíteni számunkra egy előadás élményét.
Jómagam a Katona Bánk bánjára „ültem be” pár napja. Feldobott, mert ritkán sikerül követnem és mélyebben megértenem egy klasszikus darabot erősen modernizált változatban. Jó érzés volt, hogy ezentúl ilyesmire is lehet használni a számítógépet. És rákapcsolva a tévére magunk mellé ültetni családunkat, barátainkat is. Egyszóval, fenn kéne tartani ezt a terjesztési formát a járványhelyzet után is. Visszahozni az országot a színházkultúra örömébe. Felfedezni a kortárs színészeket, rendezőket, folyamatosan a közelükben lenni, igazi kedvenccé érlelni őket. Hagyni, hogy művészetük hátrébb szorítsa a celebeket.
