Gyomorforgató, mikor kicsinyes erkölcsi pellengérre állítanak valakit. Főleg, ha a médiában, immár határtalan nyilvánosság előtt. Az inkvizíció szellemét idézi. A Morál papja elénk vet egy halandót, és élveteg, szent szigorral ráolvassa vétkét: Íme, testvéreim, itt hever előttetek a porban ő, aki képes volt akkor ezt meg ezt tenni (vagy nem tenni), ilyet meg ilyet mondani (vagy nem mondani). Méltó megvetésünkre. De akár szigorúbb büntetéssel is sújthatnánk.
A szörnyű vétek általában annyi, hogy valaki elment-e vagy sem egy tüntetésre, beszélt-e nem kedvelt politikussal, betoldott-e írásába, mondókájába félreérthető, adott helyzetben rosszul ható vagy igaztalan szavakat, mondatokat. Gonosz vagy egyenesen ellenséges uraság szolgálatában végezte-e az emberek számára amúgy fontos munkáját? Egy ellentmondásos, de alapvetően békés világban. Nem mintha valóban súlyos, emberéletekről döntő helyzeteknél, tömeggyilkos rendszerek mozgásterében könnyű lenne az erkölcsi ítélkezés. Nemrég láthattuk ismét a közszolgálati televízióban Szabó István Szembesítését a zseniális karmester, Wilhelm Furtwängler „megingásáról”. De említhetnénk Az ötödik pecsétet vagy sok egzisztencialista művet az árulás erkölcsi problémájáról.
Az ember idővel keresztény hit nélkül is rájön, hogy az erkölcsi vétek – gyengeség. A gyengeség pedig normális emberi állapot. Az erkölcsi helytálláshoz kell kivételes erő, azt kell értékelni, akár példamutatónak tekinteni.
Talán érdemes megnézni két efféle esetecskét, amelyekkel nemrégiben port kavargattak a médiavilágban. Az erkölcs egyik szenvedélyes, olykor csőszig hevülő, újságírásban kiválót nyújtó ítésze Till Attilát, vette célba. Elfogadhatatlannak vélte, hogy a népszerű műsorvezető egy vlogban állást foglalt az SZFE ellenállása mellett és a kuratórium ellen. Merthogy a TV2-nél dolgozik (2002 óta), amely néhány éve a kormány martaléka lett. S bár ártalmatlan, szórakoztató show-műsorokban szerepel a kereskedelmi csatornán, ez erkölcsi értelemben kollaboráció.
Tillának nincs morális alapja ahhoz, hogy efféle kikacsintgató kijelentéseket tegyen. Rendben, de elfogadva a konfliktus hisztérikus dramatizálását: Kinek van rá alapja egy centralizált, autoriter, urakra és szolgákra tagolt rendszerben? Tekintsük példának a megtűrt ellenzéki orgánumok képviselőit? Akik meg is tudnak élni a véleményükből? És kit kövezzünk meg a „szolgák” közül? Bárkit, találomra? Saját napi hangulatunk szerint olvasgassuk a fejére rendezőknek, hogy Andy Vajnától, a rendszer nyerészkedő kormánybiztosától kértek és kaptak pénzt? Műsorkészítőknek, emblematikus médiafiguráknak, hogy több évig egy Simicska nevű, NER-alapító ősoligarcha tévéjében jeleskedtek kedvükre-örömünkre? Hol a vége? És merre lehet elfutni véle?
Till Attila világosan elhelyezte magát a mai médiavilágban: Show-bizniszből élek, ha marad erőm, csinálok a filmkultúrának egy Tiszta szívvel-t. Nem vagyok hős, kerülöm a politikát, de próbálok kiállni dolgokért. Oké, Attila, ha sikerül, köszönet érte.
A másik eset talán érdekesebb, mert „áldozata” maga is erkölcskritikus véleményformáló. Ceglédi Zoltánról van szó, aki egy napon azzal szembesült a 444-en, hogy ez év januárja óta az Európai Parlament momentumos képviselőnőjének, Donáth Annának a személyes tanácsadója. Ami nem baj, hiszen ki ne lenne szívesen az? De egyesek szerint Ceglédinél ez mégis baj, egyrészt, mert ő valóban az lett, másrészt pedig lehullott róla a lepel. Nem igazi független politikai elemző, pártdívák (és direktívák?) körül sündörög, megvásárolható havi pár száz euróval. Jobb, ha hallgat!
Nem, nem lenne jobb, ha hallgatna. Főleg egy ilyen ártatlan ügy miatt. Beszéljen, írjon nyugodtan, ha már tehetséggel, gondolatokkal és fórumokkal ajándékozta meg a sors. Csak ha lehet, ne feledje ezt az ostoba esetet, dacos zavartságát. Hallja meg saját tapasztalatát, amikor hetykén minősít közszereplőket, pártokat, fundamentalista hévvel kérve számon elvi következetességet, erkölcsi tisztességet. Nem változtasson a véleményén. De érezze magában, milyen könnyű elgyengülni, elengedni a fejben megalkotott mércét. Elég hozzá egy megnyerő személyiség varázsa, emberi, politikai bizalom, némi érlelődő önhittség, egy éppen jól jövő ajánlat.
És hol vagyunk még a valóban kemény, embert próbáló helyzetektől? Amikor korábbi pártolóinkat kéne elárulni a megérdemelt karrierért, szavunkat megszegni, hazudni reggel, nappal, éjjel igaznak vélt célért. Amikor törvénytelenség, bűn az ára a jótettnek. És nem tárják elénk újságcikkek a korrupciót, hanem lopakodva, gyengéd mosollyal közelít felénk, csábít el, hogy aztán egy életen át zsarolhasson. Nem kell Balzac-regényeket forgatni, hogy belelássunk az igazi erkölcsi próbatételekkel szembeni gyengeségünkbe. Elég apró vétkeinkben olvasni. Örüljünk hát, hogy ma már szabadosan élhetjük meg a szolgaságot, távol a hatalom alvilágától. Ne piszkáljuk egymás gyáva tisztességét.
