A CEU könyvtárában meghosszabbodtak a polcokon a szünetek. Harmincötezer kötetet, mint tudjuk, teherautóstól szállítottak Bécsbe még a nyáron. Ezeket a foghíjas polcokat bámulom, mialatt a Mi Hazánk politikusai rivaldafénytől övezett, perverz örömmel összetépkednek még egy könyvet: „veszélyesnek” ítéltetett a gyerekekre nézve. A Nyugat kis zsidó lapocska, a Libri-Bookline csoportba épp bevásárolja magát a kormányzat, aztán – csak a biztonság kedvéért – a Rubiconba is. Helytelen az a gyakran hangoztatott értelmezés, miszerint itt valamiféle „kultúrharc” folyik. A kultúra ellen folyik harc.
Bizonyos kognitív megközelítésű definíciók szerint az élőt többek közt a raktározott információ mennyisége különbözteti meg az élettelentől. Hogy ez pontosan mit jelent a magyar kulturális életre nézve, annak megfogalmazását az Olvasóra bíznám. A CEU üresedő könyvespolcait szemlélve nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország elképesztő léptékben kezdi elveszíteni – sőt, kidobálni – az itt őrzött sokszínű, kulturális információt – mindezt ráadásul abban az Információs Korban műveljük, amelyben pont ez volna a legnagyobb érték. Emberi információfeldolgozással foglalkozó kutatóként még ironikusnak is találhatnám mindezt, ha nem fájna olyan mocskosul.
A CEU könyvtára különösen, mert személyes kapcsolatban vagyok vele.
Nem csak nekem, de sok más magyar diáknak is ez maga az alexandriai könyvtár, a Muszeion Budapesthez igazítva. Jó néhány, ma már elismert magyar kutató emlékszik még a napra, mikor az alapképzés második vagy harmadik évében a témavezetője először dobta be a jolly jokert: „meg kéne látogatnod a CEU könyvtárat.” És akkor írtak egy kérvényt. Persze először még nem értettük, mi az a lelkesült csillogás a tanáraink szemében. Mi javarészt a kari könyvtárakat ismertük csak, az alagsorokban szürke dexion polcokra halmozott harmincéves kötetekkel. Nehezen is lehettünk volna lelkesek könyvtárak emlegetésétől, mert a könyvtár addig arról volt ismeretes, hogy sosem volt bent az a tankönyv, amiből vizsgán kérdeztek.
A CEU könyvtár nagy, világos és átlátható, hatalmas ablakokkal. A padlószőnyeg elnyeli a lábdobogást, de a billentyűzetek zaját hallani lehet. Az itt dolgozók nagy elánnal kopogtatnak a tudás ajtaján. Nehezen lehet úgy elhaladni a polcok között, hogy ne akadna meg a tekintet legalább egy köteten, amit kedvünk lenne azonnal elolvasni. A könyvtár demokratikus, állandóan reflektál az idelátogató vendégek érdeklődésére. A katalógus fejlesztése nem felülről érkező direktívákon, azazhogy mit kell olvasni a diáknak (és punktum), hanem a diákok és kutatók megalapozott tudományos igényei szerint alakul. Akinek szüksége van valamire, az lead egy kérvényt, mire a könyvtár néhány héten belül beszerzi a kötetet és beiktatja a gyűjteménybe.
Több mint száz országból érkező kutató, tanár és diák érdeklődése cizellálta a könyvtárat évtizedeken keresztül, akár egy veretes ékszerdobozt, amibe egyre több és több kincset pakoltak az egymást érő generációk.
Az elérhető e-könyvek száma még egyszer ugyanennyire tehető. Online elérhető ötvenezer (!) tudományos folyóirat, és még száz cím nyomtatásban. Egy időben az a határozott – és kissé gyermeteg – benyomás alakult ki bennem, hogy mindent megtalálok ott. Teszteltem is a gyűjteményt. Ötven évvel ezelőtt íródott, kis példányszámban kiadott tanulmány az orosz dezinformációról? A könyves portálok ezerkétszáz dollárt kértek érte. A CEU-n (természetesen) megvolt, húsz perc alatt a kezembe is adták.
A könyvtárból a társadalmi nemekről szóló szakkönyvek és monográfiák kezdtek eltünedezni először – ekkor jelentek meg az első foghíjak a polcok fehér ínyén. Mintha bemostak volna egyet az egyetem arcába, ami fogait veszítve már egy kissé kevésbé tudta artikulálni a mondanivalóját. Kegyetlen iróniának tűnt, hogy a családon belüli erőszak témájával is részletesen foglalkozó diszciplína könyveivel történik mindez, hogy azokat kussoltatják be először. Mi, diákok, borúsan néztünk a könyvek után maradt hiányra, még akkor is, ha amúgy nem ezzel a témával foglalkoztunk. A megértésre törekvők számára minden megközelítés potenciálisan értékes.
A könyveket széttépdesni amúgy kétféle ember szokta. Azok a szertelen kisgyerekek, akik még nem tudnak olvasni és nem értik, hogy mi van leírva, és azok a számító felnőttek, akik nem akarják érteni, hogy mi van leírva, habár tudnak olvasni. „Ha az van benne, amit mi amúgy is gondolunk, akkor a könyveitek fölöslegesek. Ha más van benne leírva, akkor meg veszélyesek.” Egyes mítoszok szerint a Muszeion is egy hasonló gondolat után semmisült meg végleg. A játék, ezt ma már tudjuk, arra ment ki – és arra megy ki –, hogy csak foghíjak legyenek mindenütt, végül egy ásító száj zavartalan, buta csöndje. A csupasz könyvespolc egyhangúságából nem lehet tanulni. Nem lehet fejlődni és nem lehet vitázni. Persze ugyanígy nem lehet összetépett, vagy ledarált könyvekből tanulni.
A könyvek értékét egyébiránt régóta kellene, hogy ismerjük. III. Ptolemaiosz olyan rendeletet hozott az ókorban, mely kimondta, hogy az alexandriai Nagy Kikötőbe befutó hajókat tüzetesen át kell vizsgálni, és az ott talált könyvek mindegyikéről másolatot kell készíteni a könyvtár számára. Akinek csak egy hangyányi esze volt a történelem során, az a tudás, az információ felhalmozására, nem pedig annak szétszakítására, elégetésére vagy elpusztítására törekedett.
Ezen a ponton kötelezővé válik leírni azt is, hogy a kormány által szorgalmazott „homogenizálódás”, illetve a „homogén kultúra” eszményének abszolút előfeltétele az információvesztés, illetve ezzel párhuzamosan az információtól való elzárkózás. Mindennek félelmetes ára van: egyfelől kinyírja az innovációt, másfelől megnehezíti a változó környezethez történő alkalmazkodást. Arról nem is beszélve, hogy embertelen. Az ember megismerni akar, és megérteni. Magyarország az Európai Unión, és összességében Európán belül is a nyelvileg legelszigeteltebb ország. Nehezen beszélünk idegen nyelveket és nincs egyetlen közeli nyelvrokonunk sem, akikkel beszélgethetnénk, mint ahogyan azt a körülöttünk élő szlávok teszik. De persze, hadd vigyék a meglévő könyveket, hadd szakítsák szét a könyvtárakat – a saját könyveinket meg majd jól ledaráljuk mi magunk.
Tudom, hogy most is előbújnak majd az önelégült okoskodók, mint giliszták az esőben, akik kifejtik, hogy ez az egész már megint egy gumicsont, biztos van valami fontosabb, amiről Dóráék igyekeznek elterelni a figyelmet a Nagy Testvér megbízásából. Még az is lehet, hogy bizonyos dolgokban egyetértek velük, ezekkel a gilisztákkal. George Carlin amerikai komikus egy alkalommal arra figyelmeztetett, hogy a politikusok hagyományosan három dologgal – a zászlóval, a Bibliával és a gyerekekkel – szeretik elirányítani a választók figyelmét, mialatt kirámolják a zsebükből a megtakarításaikat (ugyan amerikai közönséghez beszélt, de a megfigyelése a magyar politikára is illik, főleg manapság). Azon még talán szegény George is öklendezett volna egy jót, hogy egy politikus egyszerre gyújt be mindhárom témával. Hogy ez az egész gumicsont vagy nem, az majd elválik.
Annyit tudunk, hogy értékes és fontos könyvek egy részét elhordták, kimenekítették, és hogy más könyveket meg széttépnek. Ez biztos. A kultúrán esett sebek gyakran nem olyan látványosak elsőre; csak jóval később válnak nyilvánvalóvá. Susan Sontag óta az is ismeretes, hogy valaminek a hiányát nehéz, ha nem épp lehetetlenség képen megörökíteni. Ez alól kivételt képez most egy hely, Budapesten. Ott nagyon gyorsan nyilvánvalóvá válhat bárki számára, miről is van szó. A CEU könyvtárában, Közép-Európa valaha volt egyik legjobb könyvtárában, egyre hosszabbodnak a polcokon a szünetek.
