November elsején este összegyűlnek a falusi népek, tüzet gyújtanak, megidézik a halottakat, akik pontban éjfélkor jönnek is sorban, elmesélik szomorú életüket, és elmondják, hogyan szenvednek odaát az átmeneti térben, ahol még se nem holtak, se nem élők, ahol még nincsen nyugovásuk, ahonnét idézésre visszajárnak, mígnem a halottak közé kerülhetnek végre.
A lengyel romantikus, Adam Mickiewicz Ősök című négyrészes drámai költeménye kezdődik így. Az 1834-ben befejezett, amúgy befejezetlen lengyel nemzeti dráma 1968-as varsói bemutatója után tört ki a nevezetes diáklázadás; azóta is játsszák, emlékezetes előadásai is voltak.
Mickiewicz a mű előszavában azt írja, hogy maga is részt vett Litvániában egy szellemidéző pogány szertartáson. Máig így tanítják a lengyel iskolákban, holott efféle szertartás soha nem létezett. Európa színházaiban 1820-tól tarolt A vámpír című vadromantikus rémdráma. Lord Byron, John Polidori, Mary Shelley és Percy Shelley 1819-ben írta The Vampyre című közös marháskodását, amiből Mary Shelley Frankenstein-regénye is lett; Charles Nodier Párizsban, James Planché pedig Londonban egy időben írta színpadra. Pesten is előadták magyarul, a mi romantikusainkra valamiért nem hatott. A romantikus gótikus regény, mai nevén a fantasy XIX. századi, szó szerint szellemes nagyjai dolgozták ki a középkorias vámpírmesét a félig holtak túlvilági átmeneti állomáshelyével, ahonnét visszajárnak kísérteni, elsősorban ártani, olykor segíteni. A világ szórakoztató ipara azóta a vámpírokon élősködik, a vérszívók vérét szívja, hódítanak a zombik, a harapós hullák, a tömeggyilkos vérszipolyok, a vértelen, földöntúli szerelmesek, számtalan regény, film, tévésorozat és videójáték hősei. Mindebből azt vonom le, hogy a halottakkal, még inkább pedig az élő szerzők kijelentéseivel csínján kell bánni.
A névtelen szerzők az előző sok ezer évben a vámpíroknál nagyszabásúbb őrületeket találtak ki a haláltól való féltükben, az emberiség rettegésére számítva. Amióta tudjuk, hogy „kezdetben volt a Szó”, vagyis kialakult a beszéd, és vele az individuális tudat, mondani kellett valamit a halálról és a halottakról, mert soha nem tudták, mi történik az egyénnel a halál után, amit viszont tudtak, azt nem lehetett elviselni. A tehetséges emberiség kínjában feltalálta a vallást. A rettegésből a képzelet csodálatos, színpompás, dús őserdei keletkeztek. A ma legősibbnek számító mítoszok mindössze néhány évezredre nyúlnak vissza, de mesék sokkal régebben léteznek, csak még nem rögzítették őket.
Az egyiptomi Halottak Könyve részletesen kidolgozott túlvilági hierarchiát tár elénk, a több ezer éves tekercsek és feliratok pontosan rögzített funkcióval rendelkező istenekről szólnak. Az élők megnyugodhattak, amikor a halottat tartósították, bebugyolálták, a sírjába mindenféle tárgyakat helyeztek, mert ha nem is evilági, de mindenképpen létezésre készítették fel az eltávozottat. Bármilyen szenvedés, tortúra, megpróbáltatás jobbnak tűnik, mint az elképzelhetetlen nemlét.
Az általunk ismert vallások mind a túlvilággal operálnak, akár több isten és félisten dolgozik odaát lankadatlanul, akár az egyetlen isten segédei, az angyalok és az ördögök serénykednek. A Hádész és a Pokol között az a különbség, hogy az előbbit szabad volt képen ábrázolni, az utóbbit a zsidó vallás szigorú képalkotási tilalma miatt nem. Aztán persze a kereszténység hívei az Istent, a Kisdedet, a Szüzet, a szenteket is ábrázolták, meg az ördögöket és az angyalokat is, nem tehettek mást, képszerű gondolkodással születtünk. A szent szövegek arra valók, hogy minél pontosabb képet kapjunk arról a világról, ahonnét nem tért vissza utazó.
Az Ó- és Újtestamentum homályos utalásai mellett mindig népszerűek voltak a jóvá nem hagyott, esetenként tiltott képzelgések, terebélyes mitológiájukat az Egyháznak hallgatólagosan tudomásul kellett vennie. A Hénok Könyve a túlnani színekről, a nagy fényességről, a szakadékokról és a bércekről, a tűzfolyókról, az óriásokról, a félóriásokról, egymáshoz való viszonyukról olyan szemléletesen számol be, mintha egy digitális mesefilm Oscar-díjas alkotói készítették volna. Dante aprólékosan ábrázolt bugyrai az előző sok ezer év képzelményei nélkül nem jöhettek volna létre. Az ördögöket, úgy fest, valamiért kiváltképpen kedveljük, sokkal inkább, mint az angyalokat. A pisai Campo Santo falán látható egy XIV. századi képregény, a születéstől a halálig az életet, majd a lélek távozását ábrázolja, címe A halál diadala, festőjének neve bizonytalan; a II. világháborúban bombatalálat érte, de amit rekonstruáltak belőle, az is feledhetetlen. Az álom és a valóság képeinek egymásra vetítése régi gyakorlat, a szürrealizmus sok ezer éves. Az ókori görög jósok kábító kipárolgásokkal teli barlangokban altatták a pácienseiket, és az álmaikból vontak le következtetéseket a gyógymódra vonatkozóan, Freudot jócskán megelőzve.
A feltámadás gondolata minden vallásban létezik, a lélekvándorlás eszméjével együtt. A romló test és a romolhatatlan lélek, amely az objektív világszellembe olvad bele, nem iktatható ki a képzeletből. A mai rettegőknek a rég halott rettegők adnak tanácsot, mit is képzeljenek, sőt azt is előírják, hogyan rettegjenek; ezt hívják kultúrának. Remény és félelem között hánykódunk életünkben, reméljük, hogy szeretteink visszajönnek, és félünk, hogy vissza találnak jönni; reméljük, hogy minket elkerül a halál, és félünk, hogy netalán mégsem. A zsidók követ helyeznek a sírra, de nem megemlékezésül, nem a gyász kifejezéseként, hanem nehezéknek, nehogy az elhunyt időnek előtte visszafurakodjon, és az életbe belezavarjon.
Az egyik legszebb mese arról szól, hogy a feltámadás a jeruzsálemi Jozafát völgyében fog elkezdődni, az ott nyugvó halottakat éleszti fel elsőként a sófár hangja, hogy a lelkek az Úr színe elé kerülve megítéltessenek, ki az örök életre, ki az örök kárhozatra. A világ távolabbi temetőiben nyugvó többi halott jól teszi, ha holt létének ideje alatt minél közelebb fúrja magát a földben ehhez a völgyhöz, mert a feltámadás a messzi sírokig csak napokkal, sőt, isten ne adja, hetekkel később fog elérni. A gazdagabb hívők tetemes összegeket áldoztak és áldoznak arra, hogy a Jozafát völgyében temessék el őket, így az elsők között támadjanak fel, mára az egész domboldalt sűrű fehér kő borítja.
A XIX. századi ponyvaszerzők művelt emberek voltak. Charles Nodier, a Vámpír című darab szerzője, a Francia Akadémia tagja, könyvtáros és műgyűjtő, tekintélyes szalont működtetett Párizsban, a francia romantika atyjaként emlegetik. A rémregények és a rémdrámák szerzőinek volt honnét meríteniük. A kabbalisták és a keresztény misztikusok hatalmas képzetrendszereket mozgattak, egymástól is bőven kölcsönöztek, és az égvilágon mindent meg tudtak magyarázni. A kabbalisták a világ keletkezésére már a kora középkorban kieszelték az Ősrobbanást, neve Cimcum. Amióta a modern csillagászok ugyanezt az elméletet vallják, bátorkodom kételkedni elméleteik tudományos megalapozottságában.
Megnyugtató képzetek nélkül az egyéni haláltól való félelem és az elveszített szerettek iránti gyász nem altatható el. A vallás a palástolás bevált eszköze, az elviselhetetlen veszteség érzetét kegyesen tompítja. Amíg a vallás az életet támogatja, amíg az elviselhetetlent segít elviselni, rendjén való; mihelyt a gyilkolás, a szellemi és lelki nyomorítás eszközévé válik, harcolni kell ellene. A halál közelében az enyhítő képzetek talán genetikusan törnek elő. Ateista apámat kérdeztem, nagyon fáj-e; azt felelte: „Nem számít, az csak a testem.”
A VIII. századi angol szerzetes, Beda Venerabilis írta: „A kötelező utazás előtt senki sem bölcsebb, mint ő, kinek a lelke elindul, és látja, mi jót, mi rosszat tett, és milyen ítélet várja a halál után odaát.”
Ez a legtöbb, amit mondhatok, és később már ezt sem.
