Nem is volt ennél titokzatosabb szám gyerekkoromban. 1848-cal messze nem volt ennyi gond, más kor, és igazából alig több mint romantika. Petőfi meg különben is költő volt, azok meg eredendően rebellisek, és hát meg is halt, azt sem tudjuk, hol nyugszik. Erről még úgy, ahogy lehetett beszélni magyarórán is, csak kokárdáról nem lehetett szó. Ehelyett sokan igyekeztek olyan mörcisort vagy márciuskát választani (a románok ezt a kis, színes, ékszerszerű dísztárgyat tűzték ki március elsején a kabátjuk hajtókájára), hogy az valamiképpen emlékeztessen március idusára. A mi márciusunkra. Nem volt könnyű, mert a bizsu és a rajta tekergőző piros-fehér cérnaszál színvilága és szimbolikája elég messze állt a forradalmi hevülettől. De egy zöld hajtókán már majdnem, majdnem kiadta az elvárt hatást.
1956 viszont ennél jóval keményebb dió volt. Az már nem múlt századi hősködés, nem költészet, hanem valódi lázadás a konkrét rendszer ellen, amelynek haszonélvezője a Géniusz diktatúrája is volt. Ráadásul nem is volt messze, alig két-három évtized, arról nem beszélve, hogy a magyarok (azokból meg Erdélyben elég sok volt) azt ígérték, újrakezdik. És nem is igazán mondták meg, hogy melyik márciusban. Az ígéret tehát ott lebegett az évszám fölött, puszta kiejtése is provokációnak számított a rendszer szemében, nyílt szimpátiát a lázadás mellett. Nem csoda, hogy ha beszéltek is róla a felnőttek, akkor a madárnyelv madárnyelvén, szinte már rejtvénybe illő mondatokkal.
Én sem tudtam róla sokat. Tán csak annyit, hogy az ötvenes években valamit csináltak a magyarok a szovjetekkel, aminek igen rossz vége lett. (Az meg végképp tabunak és a titkok titkának számított, hogy az 56-os eseményeknek voltak erdélyi vonatkozásai is.) Ehhez persze el kell képzelni az akkori történelemórákat. A rendszer az őstörténetet és az legújabb kort uralta. Az eredettörténet a dákoromán kontinuitásra épült, ezt szajkózták végtelenítve, kicsit azt sugallva, mintha az ország cipésze már Romulus és Remus mellett szopta volna a dák farkas csecsét, a gaz rómaiak viszont maguk alá gyűrték a szabad és büszke Dák Királyságot Burebistával együtt. A XX. századot, de főleg a második világháború utáni időszakot már nem lehetett aktuális idézet nélkül tanítani, amit vagy az ország bölcse ejtett el valahol vagy valamelyik pártkongresszuson hangzott el. Mintha a kérdéses időszakban minden a Párt vagy a Géniusz engedélyével és bábáskodása mellett történhetett volna csak meg.
Kell magyarázzam, miért nem lehetett ilyen szellemű tankönyvekből tanulni? Miért nem lehet olyan könyvből bármit is elsajátítani, amit a politika diktál így vagy úgy? Mi sem tanultunk belőle sokat, leszámítva azokat, akiknek mindenből jó jegyei voltak, s nem akartak rontani az átlagukon a rossz történelemosztályzattal. Én viszont marhára büszke voltam a hármasaimra, négyeseimre (ez nálunk mind-mind a bukást jelentette), és bizony puskáztam, amikor csak tudtam. Ez a „tudás” nem érdemelt mást.
Természetesen Magyarország története nem szerepelt a tantárgyak között, csak annyit tudtunk belőle, amit a magyar tankönyv elárult, amikor korszakolta az irodalmat. És amit a tanárunk magánszorgalomból hozzátett. Becsületes, gyorsan kopaszodó ember volt, egy Mikszáth-novella elfeledett hőse, csak a sors olyan szelíd orgánummal áldotta meg, hogy a matek-fizika osztályban a harmadik padtól kezdve mindenkit elnyomott az álom a duruzsolására. Pedig amúgy minden érdekelt volna, ha legalább olyan karakteres tanár beszél Radnótiról, mint Seriff, aki a differenciálegyenletek problémáit boncolgatta. A matektanár volt az iskola ásza, az egyetemi belépő, a mérnökképzés előszobája. Olyan magával ragadóan és vaslogikával adott elő, hogy még máig is kitart egy-két dolog algebrából, trigonometriából, analízisből. A valódi tekintély valahogy mindig figyelmet szül. Mellette az irodalom lárifárinak, a történelem sárkányok nélküli mesének tűnt.
Így 56 sokáig nem volt egyéb egy fehér foltnál a térképen, amely kihívóan várta, hogy felfedezzem. Egy újabb győzelemmel felérő bukás, a Mohács óta tartó erkölcsi diadal, amely papíron inkább vereség. Azt azért már pedzegettem, hogy ez a lelkület, ez a szemlélet sokkal jobban regényesíthető, mintha csupa diadallal büszkélkednénk. Az örökös győzelem jóval unalmasabb, a kérlelhetetlen győztes szerepe fárasztó. Nekünk elég volt egy Trianon, hogy száz évig írjunk belőle remekműveket.
Ha nálunk fordul meg a történelem kereke? Hát akkor most más feküdne a történelem díványán, hogy kibeszélje magából a traumákat. De az a legjobb, ha egyszerűen tudomásul vesszük, minket a termékeny vereségek alakítottak, bármerre is lapozunk a történelemkönyvben szinte csak dráma tekint vissza ránk. Csupa-csupa nyersanyag, amely több Shakespeare-t is elbírt volna. III. Richárd helyett Nagy Imre, IV. Henrik helyett Martinovics Ignác. Szem nem maradna szárazon a nagymonológok után.
