Nem tudom adni Gyulát, mert öt éve szívinfarktusban meghalt – hallottam a telefonban Gyula húgát. Szemrehányást éreztem a hangjában. Mintha azt mondta volna: az elmúlt években miért nem kerested. Közhely, de van abban valami, hogy a halottakkal nem lehet vitatkozni, mert már nem képesek válaszolni, megvédeni magukat. Rettenetesen szégyelltem magam és eszembe sem jutott az az olcsó érv, hogy ő is felemelhette volna a telefont. Kényelmetlen is volt a helyzet, hiszen majd’ húsz évvel korábban még tegeződtünk a húgával, sőt, néha velünk tartott országjáró útjainkra. Ismertem a közelben lakó srácot is, aki később a férje és a kislánya papája lett. Mellbe vágott a rideg, távolságtartó magázódás. Zavartan makogtam valamit, elköszöntem és letettem a kagylót. Ennek immár negyedszázada.
Gyulát annál az üzemi lapnál ismertem meg, ahová külsősként néha fotóztam. Ő státuszos munkatársként fotózott és írt is a lapba. Nekem rögtön rokonszenves lett az alacsony, köpcös, szakállas figura. Gyorsan kiderült, nagyjából egy hullámhosszon vagyunk. Összehozott minket a fotózás, a régiségek, népi tárgyak gyűjtésének szenvedélye és nem utolsó sorban, hogy mindketten olthatatlan érdeklődést tanúsítottunk a nők iránt.
Gyula alaptermészete érdekes kettősséget mutatott: imádott nevetni, de siránkozni, panaszkodni is. Ezt hamar megszoktam és szívesen kószáltam vele az országban. Figyeltük, hol, mikor tartanak országos vásárt, és végigválogattuk a pécsi, debreceni és a többi vidék városi piacot.
Nem vagyok sem vallásos, sem különösebben babonás, de képtelen vagyok kidobni azt a kis papírdarabkát, amin ott a neve, telefonszáma.
Sajnos nincs egyedül az a névjegy, mint ahogy a mobiltelefonomban is egyre gyarapodnak azok a telefonszámok, amelyeket már hiába hívnék. Egykori fotós osztálytársaim, Pisti és Bandi telefonszámát is őrzi a készülék memóriája.
Több mint négy évtizeddel ezelőtt találkoztunk először. Hogy hogyan és miért alakulnak ki egy osztályban barátságok vagy éppen ellenszenvek, azt nehéz egzakt módon megmagyarázni. Abban a csapatban is létrejöttek szorosabb kapcsolatok - kisebb nagyobb csoportokba rendezve a harmincvalahány lányt, srácot.
Mi Bandival és Pistivel egy ilyen szűkebb körbe tartoztunk. Talán heten-nyolcan lehettünk, akik gyakran együtt ültünk be kocsmába suli után, vagy találkoztunk Bandiék Szent István körúti tágas, régi polgári lakásában. Ment a duma, a hülyéskedés. Bandi kiváló viccmesélő volt és olykor a család tojáskészletét veszélyeztetve zsonglőrmutatványokkal szórakoztatott minket. Ebben is egészen ügyesnek bizonyult.
Pisti raliversenyeken indult az apja Ladájával, aki ezt csak akkor tudta meg, amikor a fia egy futamon kicsúszott a pályáról és némi karosszéria-módosítást hajtott végre a szovjet autóipar remekén. Nem dicsérte meg érte. Egy hajnalig tartó dumaparti után Pistivel és Bandival kiautóztunk a visegrádi szerpentinre és barátunk megengedte, hogy egy-egy fordulóra mi vezessük el a kocsit. Azután megmutatta, hogyan csinálja ezt egy raliversenyző. Hát úgy félórát vert ránk. Igaz, akkor még nekünk nem volt jogsink, lépésben csurogtunk le a fellegvár bejáratánál kiépített parkolóból.
Hármasban mentünk ki az NDK-ba is. Drezda, kulturális töltekezés a Zwingerben, majd sörözés a Radeberger Kellerben. Azután irány Berlin, a keleti. Mélázás a Checkpoint Charlie-nál, ahol a messzeségben ott lengett a csillagos sávos lobogó, a Brandenburgi kapu és a Fal rémsége, héderelés német barátnőm, Renate nagynénjének lakásán, és a végigröhögött napok.
Pisti azután ’77-ben Nyugat-Németországba disszidált, s kiváló német nyelvtudásának és tehetségének köszönhetően jegyzett fotóriporter lett. A ’90-es években hazatelepült, s újra összejött a régi kompánia.
És egyre gyűlnek a szellem-telefonszámok a telefonomban.
Néhány hete, Gyuri bratyóm is feliratkozott erre listára. Túl közeli a távozása, néha még azon kapom magam, hogy automatikusan hívnám, ha valami nem jut eszembe, hiszen ő volt nekem az élő lexikon. Ő volt az utolsó tanúja gyermekkoromnak, akivel még félszavakra sem volt szükségünk, hogy értsük egymást. Lelkesedett a viking, kelta legendákért és szívesen magyarázott a történelmükről. Kamaszkorától érdekelték Amerika őslakói, könyvtárnyi művet olvasott róluk és megadatott neki, hogy Mexikóban megvalósult kölyökkori álma és spanyolul elbeszélgethetett az indián árusokkal. Végül mégis angolból fordított harminc éven át.
Névjegykártyák, telefonszámok mellett tőle leginkább a könyvek maradtak. Nézem az enyémhez hasonló girbegurba írását a nekem dedikált Stephen King, Lovecraft, Ken Follett regényekben, amiket ő fordított. Jó társaság, de már nem bővül tovább.
