– Mikor fedezte fel magának Az ember tragédiáját?
– Nekem már kötelezőként is nagyon bejött. Tetszett a nagyívű gondolat-filozófiai road-movie és a verses forma. Teljes mértékben passzolt a kamaszkori útkereséshez, feltette azokat a nagy kérdéseket, amik engem is foglalkoztattak. Mi végre születtünk? Van-e célja az emberi életnek a puszta reprodukción túl? Tulajdonképpen kezdettől fogva nem értem, hogy lehet erre a műre azt mondani, „nehéz” vagy „poros” vagy „unalmas”. Tizenévesen akkora hatást tett rám, mint mondjuk a Varázshegy vagy a Mester és Margarita.
– Van olyan színházi előadása a műnek, ami valamiért emlékezetesebb a többinél?
– Legutóbb épp a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása. Négy rendező négy különböző stílusban tette színpadra a teljes szöveget az egész társulattal, számtalan Ádámmal, Évával és Luciferrel. Monumentális vállalkozás volt, bátor és kockázatos kísérlet, ritkán látható ilyesmi manapság magyar színpadokon.
– A színészeknek könnyebb lehet: amikor a darab első rendezője, Paulay Ede felkérte az akkor 33 éves Jászai Marit, hogy játssza el az első Évát, a színésznő megijedt: „hiszen ez esténként tíz külön alakítást kíván” – mondta. A tréfát félretéve: most is valami hasonlóra készül a színház, csak épp ezúttal négy szerző négy drámájából, plusz két keretszínből kell egységes előadást létrehozni. Közösen írtak? Hogy lesz a hatból egy?
– Először csak közösen ötleteltünk, hogy ki milyen helyszínt és problémát írna meg szívesen a XX. század történelméből. Felmerült, hogy írjunk „magyar színt” is, hiszen ezt Madách valamiért kerülte. Ezt Závada vállalta. Második körben szűkítettük a témákat, figyelve arra, hogy ne legyen időbeli átfedés sem. Így szinte kiadta magát a kronológiai sorrend a Titanic jéghegyétől a csendes-óceáni szemétszigetig. Amikor ez megvolt, egyszerre kezdtünk el dolgozni és nagyjából egyszerre lettünk kész a szövegekkel. Utána megint összeültünk és jött a finomra hangolás, például az esetleges redundanciák kiszűrése. De meglepő módon minden szépen illeszkedett egymáshoz, alig kellett változtatnunk valamin.
– Hisz a véletlen rendező elvében, amit Szikora János az előszóban említ? Rendezte már a „véletlen”?
– Az egész pályámat végigkísérik a szerencsés vagy épp peches véletlenek. Ám a véletlenek mögött általában felsejlik valami mélyebb rendezőelv. Legalábbis utólag.
– A 8. színt idézi egyfajta felütésként, amiről azt szokták mondani, hogy Ádám és Éva viszonya ebben a színben a legdrámaibb – eszményvesztett, kiüresedett középkorban járunk. Miért épp ezzel indít?
– Azt hiszem, egy világjárvány közepén valóban ráérzékenyedünk arra a korra, amikor folyamatosan tizedelte az emberiséget a dögvész. Más tekintetben is hasonló korszakot élünk, újra megjelent a világunkban a végletes polarizáció, a hasítás, a Jó és Rossz harcának leegyszerűsítő dichotómiája, amitől a legtöbb közösség fenekedő szektákra bomlik, a fake news hatására pedig újra felüti fejét mindenfajta hajmeresztő babonaság. „Óh, hallom, hallom a jövő dalát…” – idézem a mottóban. Ádám itt Madáchnál egy eljövendő kor harci indulóját hallja, a Marseillaise-t. Azt hiszem, ezúttal is csak valami radikális megrázkódtatás tudja az emberiséget kirántani ebből a nyomasztó, középkori hangulatból.
– Jobb emberek leszünk, ha nem Guccit veszünk, hanem szén-dioxid-kvótát, ahogyan Lucifer kérdezi egy ponton Ádámot? Egyáltalán, feltehető ez a kérdés irónia nélkül? Vagy csak az abszurd mezsgyéjén dekódolható ma a világ?
– A lényeg, hogy tegyük fel a kérdéseket. Amikor megkaptam a felkérést, hogy írjak egy új színt a Tragédiához, tudtam, hogy csakis olyan témákkal akarok foglalkozni, amik itt és most érintenek minket, amik jelen idejű dilemmák. Ma már gyakorlatilag egyetlen alapvető kérdésben sincs konszenzus, mindenben lehet hinni, és mindennek az ellenkezőjében, a valóság egyre megfoghatatlanabb. A diskurzus egyre inkább a virtuális térbe tolódik, ahol mindenki kifejtheti a véleményét mindenről, sokszor minősíthetetlen stílusban és anonim módon. Szerintem a színház sokkal alkalmasabb hely arra, hogy legalább feltegyük ezeket a lényegi kérdéseket.
– Csendes-óceáni szemétsziget, LMBT, trigender, pángender, childfree movement, Éva, aki valójában Bryan (is) – hol járunk mindezzel a madáchi vízióban?
– Madách műve hatalmas ívű, zárt kupolájú gondolati építmény, ebbe illeszteni semmilyen új elemet nem lehet és nem is kell. A szövegemben azt a toposzt használtam, amihez Madách is nyúlt, és ami megint csak a középkorig megy vissza, egészen a moralitásjátékokig. A vívódó Ember és a Kísértő harca örök témája az irodalomnak. Az egyszerűség kedvéért tehát azt mondhatom, a Csendes-óceáni szín ma játszódik, esetleg – a hologram riporter miatt – a közeli jövőben.
– Mit jelent a hajószimbolika?
– Darvasi László a Titanic vízre bocsátásával indítja a történetet, amit én a luxusjacht megfeneklésével gondoltam lezárni. Ebben az apokaliptikus hangulatban adja magát természetesen a Noé bárkája párhuzam, ám ez nálunk inkább egy űrhajó. A kijárat az ég felé van.
– A szín végén Elon Musk integet az égről egy Teslából, „legyél a kozmosz úttörője / foglalj planétát, / vár ránk ott kinn az édes újrakezdés – hallatszik. Ugyanakkor Ádám már járt az űrben az eredeti szövegben, ahol a Föld szellemének hívására egyrészt felismerte, hogy vissza kell térnie, másrészt azt is meglátta: az ember lényege cél nélkül is küzdeni…
– Madáchnál csak álmában járt Ádám az űrben. Az egész történet az összes színnel egy látomás. Ma már konkrétan az űr meghódítására készül az emberiség, Elon Musk ennek a törekvésnek a mai szimbolikus figurája, hisz most épp kolonizálni akarja a Marsot.
– Hogyan hangzana ma az Úr imperatívusza, egyben az eredeti dráma zárómondata: Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!?
– Egy biztos, az Úr ma nem intéz dörgedelmes szózatot a zsinórpadlásból. Csendesen suttog, már akinek.
