Feldolgozható-e az a veszteségélmény, amit a szülő elvesztése jelent? Meg lehet-e küzdeni ezzel a mélységes hiányérzettel és fájdalommal? Ki tudja? De a gyász kezelése idővel talán érettebbé, a fájdalom elviselhetőbbé tehető. E verseskötet – a gyászmunka egy lépcsőfoka. Czikora Ildikó szakpszichológus anya-könyve. Ám aki azt hinné, egy szakembernek könnyebb megbirkóznia a gyásszal, mélységesen téved.
Egy szakpszichológus lép itt ki a színre, és megmutatja, magánemberként miként próbál szembenézni az egyik legnagyobb traumával: édesanyja elvesztésével. Amit tanult, amit alkalmaz, abból most maga próbál segítséget meríteni, és a hajánál fogva kirángatni magát abból a végtelen űrből, amibe ez a hiány taszítja. Önterápiát alkalmaz. Jól tudja, fontos megélni az érzelmeket, legyen az fájdalom vagy bármi más trauma, ahhoz, hogy túljuthassunk a krízisen. Ha egy krízist „csak” túlélünk, akkor az közben elszívja erőnket.
Előbb végigjárja, beutazza azokat a helyeket, amik az édesanyjához köthetők, majd összegyűjti a fotókat (27 napos emlékképsorozatot indít), dokumentumokat. Aztán versírásba kezd, szereplírát ír, bevallása szerint olyan ez, mintha édesanyja diktálná őket az égből, üzenetet fentről. Édesanyja életútját járja végig versekben. Elmerül az emlékekben, hogy könnyebbé váljon a „nincs” elviselése, megszokása.
A versek azonban nem önmagukban sorjáznak. Szerencsére. Önmagukban nemigen állnák meg a helyüket, irodalmi értékük csekély, a magyar irodalomhoz nem tesznek hozzá. Ám itt mindegyik vers mellé keletkezéstörténetet, úgymond magyarázatot is ír a gyászoló szerző, és fényképekkel, adatokkal látja el azokat (ez is a feldolgozás része). A kötet így válik teljessé, és példaértékűvé. Nem a verseken, sokkal inkább magán a feldolgozás folyamatán van a hangsúly. Az emlékállítás mellett a kiírás, kibeszélés terápiás eszközén, ami enyhíteni képes a fájdalmat. Mert látjuk, így vagy úgy, de meg kell dolgozni az enyhülésért.
Persze mindenkit más segít át a nehéz időszakon, elviselni tovább az életet. Ki verset ír, kertet, házat rendez, fényképeket válogat, ki barátokat, rég nem látott rokonokat keres fel, ki mindenkitől elzárkózva a természetet járja, ki meg gyászkönyvekről ír recenziót. Egy biztos: a gyász munka, dolgoznunk kell rajta. Az írás itt mint egy lehetséges terápiás eszköz tárul elénk. És ennek bemutatása talán másoknak is segíthet. Így a szakember nemcsak édesanyjának állított ezzel a gyönyörű kiállítású kötettel emléket, de ösztönösen mintát is mutatott a feldolgozás, elfogadás igen nehéz útján. Amely úton a vers most is megmentőnek bizonyul. (Mogul Kiadó, 2020. 216 o.)
