Annyiszor kérdezték már a jogi pályájának elhagyásáról, a bírói állásának feladásáról az írói ambíciói miatt, hogy én nem is forszíroztam volna, de a most szeptemberben tartott, „Ítélet a biztos pálya kontra művészi álmok perében” című, első TED-előadása, és különösképp a frissen megjelent novelláskötetében található, Lomok című írása mégis elkerülhetetlenné teszi. Tehát, mi az ítélet a „b” betű ügyében, ami a bíró és az író között különbséget tesz? És van-e helye fellebbezésnek?
Nem bántam meg a döntésemet egy pillanatra sem. Úgy érzem, nem lehetett volna egymás mellett csinálnom a kettőt, és már erős kiégési jeleket mutattam a bírói pályámon: belefáradtam az állandó döntéskényszerbe és az ügyfelek felől jövő indulatokba. Nekem tényleg az volt az álmom, hogy írjak. Ellenben nem bántam meg azt a húsz évet sem, amit bíróként töltöttem, bár talán lehetett volna, mondjuk, csak tíz év, de egy író számára különösen fontos, hogy személyesen is megtapasztaljon más életeket. Én is gyakran építkezem ebből, ahogy Az Alaszkai-öböl néhány novellájának szereplői is a korábbi életemből jönnek.
És ahogy a Lomokban, sokszor előfordul, hogy nem egy metafora miatt, hanem jogi tanácsadásért fordulnak önhöz még ma is?
Igen, még sokan keresnek meg a szélesebb ismertségi körből, akik nem is tudják, hogy már több mint tíz éve nem foglalkozom joggal. És bár tényleg nem követem a jogszabályváltozásokat, az egyszerűbb dolgoknak utána szoktam nézni, megpróbálok segíteni nekik. Az írótársak elsősorban szerzői jogi kérdésekkel találnak meg, ami abból a szempontból pikáns élt kap, hogy a korábbi köteteim egyikénél-másikánál én magam is olyan szerződéseket írtam alá, amikre jogászként másnak azt tanácsoltam volna, hogy ne tegye. Miközben a valóságban mégsem tanácsolom, hogy ne írja alá a számára nagyon is előnytelen szerződést, mert akkor, lehet, hogy nem talál kiadóra a kötetével, ami viszont nagy veszteség lenne.
Ezt én is aláírom. No de, annak idején, jó 15 éve regényekkel debütált, amit a verseskötetek mellett ifjúsági regények és mesekönyvek követtek. Az Alaszkai-öböl az első novelláskötete. Miért éppen most érkezett el ennek az ideje?
Ahogy verseket is ritkábban írok, úgy a novellaírás is bizonyos korszakokra tehető nálam. De novellákkal kezdtem, a legelső megjelent írásom, amit 14 évesen írtam, és a Kincskereső közölte, szintén egy novella volt. Aztán még a bírói pályám alatt, álnevet használva, hogy ne keveredjen a kettő karrier, a megyei lapban, a Zalai Hírlapban és a Nők Lapjában publikáltam továbbiakat, majd hosszú pauza után egy alkotói ösztöndíj révén 2017-ben nyílt lehetőségem egy novelláskötet összeállítására. A kötet felének megszületése nagyjából erre az időre tehető, a régi írásaimból mindössze egyet válogattam be, ami, úgy éreztem, passzol a többi közé, ez a több mint harminc éve írt Suta legenda.
– Mi alapján válogatta össze a kötet 4 ciklusba sorolt 28 novelláját?
A meglévő novellákat végigolvasva, azokat vettem bele, amelyek csomópontok köré gyűjthetők, de az már gyorsan kiderült az elején, hogy ugyanúgy, mint a verseimnél, a két pólust a falusi és a városi novellák alkotják majd. Ezért aztán a kötet címe is nagyon korán evidens volt, mert ezzel metaforaként utalhatok a különböző világok találkozására, amelyek nem is tudnak egymásról – így valódi találkozás ebben az értelemben nincs is.
A válogatás során ellenben az írásaiból markánsan kontúrozható tendenciák alapján milyen írói önmagával találkozott? S mennyire lepődött meg ezen?
Most már talán tisztábban látszik számomra is, hogy én is azok közé a szerzők közé tartozom, akik ugyanazokat a témákat írják újra és újra, még ha más és más műfajokban is. A novelláim egy részének van versváltozata is, és egyes motívumok átvándorolnak a mesekönyveimbe, ahogy a kötet záró novellája, az Ideiglenes paradicsom hajléktalan szereplője köré egész mese íródott A Károlyi-kert nyuszija című könyvemben. Bármilyen műfajban is írok, egy világgá állnak össze, s erre már rá is játszok egy kicsit a motívumokkal.
Ha már „rájátszás”, van olyan író vagy írói hagyomány, ami meghatározó a novellisztikáját tekintve?
A habitusomhoz a rövid novellák állnak közel, ebből a szempontból biztos, hogy Tóth Krisztina írásai hatottak rám, ahogy kiragad egy képet, és filmszerűen megírja azt az egyetlen pillanatot a történetből, mégis úgy, hogy abból következtetni lehessen annak tágabb környezetére – ehhez hasonló írásmóddal kísérletezem én is.
Jellemzően a mindennapok emberi viszonyai, történései érdeklik, a fantasztikum vagy az akciódús dinamika hidegen hagyja…
A rögvalósághoz kötött vagyok, valóban. Mindig kell egy konkrét kiindulópont, a valóságból vett mozzanat, amiből fel tudom építeni a szöveget: egy kép, egy helyszín, amitől elrugaszkodhatom. De sosem a szürrealitás vagy a fantasztikum irányába, ezek távol állnak az írói világomtól.
Nem úgy a szerelmi, párkapcsolatbeli csalódások, az elmúlás, a magára maradottság, a betegség, a halál – amik sorra megjelennek a rövidprózájában – ennyire borúlátó lenne?
Tényleg úgy gondolom, hogy a szerelemről és a halálról érdemes írni, ezek indítanak be íróként, az emberi életnek ezek a meghatározó momentumai.
És az minek tudható be, hogy a novellákban túlnyomórészt öreg és középkorú emberek szerepelnek, fiatalok, pláne gyerekek alig? Műfaji megosztottság lenne ez a gyerekkönyveivel?
Nem tudatosan történt, de tényleg így van. Ha a fiatalabbaknak szóló szövegeket írok, akkor a mesekönyveimben egy 5–7 éves kisfiú hangján szólalok meg, az ifjúsági regényekben pedig egy 12–14 éves kamaszlány hangján. Az Alaszkai-öbölben viszont jellemzően öregemberek és középkorú csalódott szerelmesek hangján, de a címadó novella egyik főszereplője egy kamaszlány.
A fentebb már említett város-vidék, főváros-falu tárgyú elbeszélések a helyszíneken túl engem főleg a nyelvi szcenírozottságuk miatt érdekelnek. A Futópad című novellában például a nyelvi különbségekből fakadó kulturális távolság jelenik meg. Nincs közös nevező vidéki és városlakó között? Áthidalható a távolság?
Kétlakiként, fővárosiként és falusiként egyben, személyesen is van tapasztalatom mindkét közegről. Automatikusan tudok váltani például a kettő között a nyelvhasználatot tekintve, ha Zalából utazom Pestre vagy fordítva. A nyelvi distancia létezik, de nem csak ez az oka a két világ reménytelennek tűnő eltávolodásának. Miközben azt látom, hogy a vidéki élet is nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben, köszönhetően az internetnek is… És még ebben is jelentős különbségek lehetnek Nyugat- és Kelet-Magyarország között. Ha lenne is szándék a közeledésre, a politika inkább tovább élezi ezt az ellentétet.
Kicsit ragadjunk még le a helyszíneken! Egy blog lelkes írói Stuttgartban végigjárták és dokumentálták az Eltévedt hold című regényének tereit, utcáit. Az Alaszkai-öböl helyszínei kapcsán sem tartanám megvetendőnek egy irodalmi séta ötletét a Ferenciek terének szoborszemei elől indulva az Astorián át a Király utca felé és tovább…
…a célállomás pedig a Károlyi-kert lenne. Szerintem is sokan vagyunk úgy egyes írók kapcsán, hogy érdekelnek bennünket azok a helyek, amikről írtak: mennyire pontosan írták le vagy milyen történeteket kapcsoltak egy-egy helyszínhez. Az Alaszkai-öbölben a novellák egy része valóban jól körbesétálható helyhez kötődik, ahol egy ilyen irodalmi sétán megállva, felolvashatná az adott szövegrészt mondjuk egy színész.
A Színház utca című novellájában egy ehhez hasonló sétát tulajdonképpen meg is tesz – az olvasóval együtt.
Sopronban éltem hét évig, s valóban a Színház utcában laktam – akkor még bíróként nem is sejtettem, hogy később ennyire szoros kapcsolatom lesz a színházzal. A házban, ahol éltem, korábban gyilkosság történt – és tudjuk, a helyszínek magukba szívják a történeteiket, azok, akárcsak volt lakóik, láthatatlanul ott élnek velünk, tovább kísértenek. Később, már színikritikusként nyitottam egy Színház utca című Facebook-oldalt, ahová a színházzal kapcsolatos írásaimat tettem fel – így más dimenzióval is gazdagodott számomra ez az elnevezés.
+1 kérdés
A most kötetbe került Üveghold című novella alapjául szolgált annak idején az azonos című regényének. Szerepel a tervei között esetleg további novellák nagyepikai kiterjesztése? A Színház utcai történetet például szívesen olvasnám regényként.
Benne van a pakliban, de egyelőre egy gyerekeknek szóló színdarab megírására koncentrálok.
