- Benedek Szabolcs: Mi a művészet?

Nem szerette a régi házakat. Sötétek, rossz szagúak, és minden idegesí­tően zajos bennük. A nagymamáéknál például nem tudott végigmenni úgy a szobán, hogy a parketta közben ne nyöszörgött volna. Az ajtók nyikorogtak, a szél süvített az ablakok résein, a mennyezet döngött a felső szomszéd léptei alatt, a szekrények sóhajtoztak. A színek tompák, a helyiségek többségében nappal is égetni kell a lámpát, és mindenbe beleivódott az a nehézkes szag.

Ráadásul itt is ugyanúgy viselkedni kellett, ahogy a nagymamáéknál. Vigyázni, nehogy föl- vagy kiborítson valamit. A nagymamáéknál leg­alább voltak könyvek. Megsárgult a papír és dohot árasztott, viszont lehetett lapozgatni. Itt a nappaliban könyvek egyáltalán nem voltak. A bácsi, akihez jöttek, bizonyára másutt tartja őket. Hely volt bőven, akkora a ház, el lehet veszni benne. És úgy tűnt, a bácsi egyedül lakja. Nem úgy, mint a nagymamáék, akik a házuknak csupán egyik lakását birtokolják. Itt egyetlen emberé az egész ház. Földszint és emelet.

Egy ideig ült a szúrós pléddel letakart kanapén, aztán kikéredzkedett vécére. Igazából nem kellett, de szörnyen unatkozott. Az anyja időnként rászólt, hogy ne potyogtassa ki a szájából a ropidarabkákat, és ne morzsázzon. Haragudott az anyjára, elvégre már nem olyan kicsi, hogy mindenre figyelmeztetni kell. Egyébként teljesen el voltak mélyülve a társalgásban, amire ő, ha akart volna, akkor se bírt volna odafigyelni. Nem értette és nem is érdekelte, miről folyik szó. Tekintetével többször végigpásztázta a szobát, az ódon bútorokat, a vastag, cirádás szőnyeget, a hatalmas kristálycsillárt, a borosüveget és a keskeny poharakat, valamint a falakon lógó képeket, amelyekről fogalma se volt, mit ábrázolnak. Színes vonalak és foltok terpeszkedtek rajtuk, teljes ­összevisszaságban, nagyjából úgy, mint amikor rajzórán kiborítják a vízfestéket.

A második pisilés után nem ment vissza egyből. A mosdó mellől hívogatóan indult a lépcsőfeljáró. Amikor a grádics első fokára tette a lábát, az éppcsak felnyikordult. Fülelt, de a nappali távolabb volt, a szülei és a bácsi – a házigazda – pedig egymás szavába vágva idéztek föl egy hármukkal közösen megesett történetet. Talán nem olyan régen tették föl a lépcsőfokokat, vagy friss volt a lakkozás, mindenesetre alig adtak valamicske zajt, ahogy fölszaladtak rajtuk a puha zokniba bújtatott talpak.

Odafönt a szombat délutánra boruló kora esti szürkületben egyetlen helyiség felől érkezett fény. Mintha égve felejtették volna a villanyt. Óhatatlanul arra vezettek a léptei, mert bár az orra hegyéig se látott, érezte a rendetlenséget, és nem szeretett volna hasra esni valamiben. Abban a helyiségben, amely egy kisebbfajta teremnek is beillett, viszont szokatlanul erős volt a fény. Nem csupán a mennyezeten lógott egy hatalmas csillár, hanem a sarkokba is lámpák voltak fölszerelve, mi több, az egyik falnál jókora állólámpa magasodott. Előtte pedig állványra feszített vászon, mellette asztal, azon paletta, festékestubusok és ecsetek. Valamint kéztörlő rongy, kicsit odébb meg, egy szék karfájára dobva, festékkel összekent ing. Érezni lehetett még a test benne maradt melegét. A házigazda bizonyára csak lekapta a vendégek érkezésekor, és fölvett helyette egy másikat.

Nagy volt a csábítás. Arra azért ügyelt, hogy a ruháját ne kenje össze. Az inget mégse akarta fölvenni, amúgy is nagy lett volna rá. A vászon is hatalmas volt, ráadásul az állvány külön megemelte. Elrángatta az asztal mellől a széket – ügyelt arra, hogy az ing ne essen le –, felállt rá, úgy festett. Az ecset kicsit ragacsos volt, de az ujjait nem kente össze, a palettába száradt festékfoltokra pedig könnyű volt frisset nyomni a tubusokból. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy föl-le kellett ugrálnia a székről. A bácsinak könnyebb dolga volt, ő elérte a vászon mellől az asztalt.

Egészen kipirult, mikorra visszament a nappaliba. Az apja épp szokásos körmondatai egyikének közepén tartott. Az anyja ránézett, és megkérdezte, merre járt, hogy így kimelegedett.

– Sétáltam – válaszolta, anélkül, hogy az anyjára pillantott volna.

– Remélem, nem tettél tönkre semmit.

– Ugyan mit? – mosolygott a házigazda. – Látszik, milyen rendes, tisztelettudó gyerek. Amúgy se tudna itt semmiben kárt okozni.

A figyelem ismét az apjára terelődött, aki kezdett ingerült lenni, amiért félbeszakították. Ő pedig újra végignézte a falon függő festményeket. Ezúttal másfajta szemmel. Amikor meg a házigazdát kezdte bámulni, az megérezte, hogy figyelik, és rápillantott. Gyorsan elfordult, de előtte úgy érezte, cinkosan összevillan a tekintetünk.

Húsz év telt el, az ismerős név miatt tért be az utcáról a galériába, a barátnője csodálkozott is, hiszen nem szoktak efféle helyekre járni. A két terem közül a kisebbiknek a hátsó sarkában találta meg. Azt hitte, nem emlékszik már rá, elvégre akkor csupán egy fél órát töltött a vászon előtt, azóta meg eltelt két évtized. Most viszont, ahogy nézte a festékcsíkokat és -foltokat, egyszeriben látta maga előtt az egész jelenetet. Még az izzadságszagot is érezte, ami a ledobott ingből áradt.

Közelebb hajolt hozzá. Mindent olyannak talált, ahogy annak idején hagyta, a kivilágított műteremben. Csak épp a vászon állványról keretbe került.

– Ez az egyik legrejtélyesebb alkotása – szólalt meg mögötte egy hang. – A hagyatékból került elő. – Középkorú férfi állt mögötte, láthatóan kihízta már az öltönyét. Avatott mosollyal magyarázott, a galéria tulajdonosa lehetett. – Korábban egyetlen katalógusban se szerepelt. Most, első ízben kerül kiállításra. A művész nagyon ragaszkodott hozzá. Soha föl se merült benne, hogy eladásra kínálja. Pedig az itt is tetten érhető, jellegzetes stílusa miatt könnyen találhatott volna rá vevőt. Egyelőre mi se áraztuk be, gondolkodunk, mi legyen a sorsa.

A tulaj akkor is rendületlenül mosolygott, amikor köszöntek és távoztak.

– Mit vigyorogsz te is? – kérdezte már az utcán a barátnője.

Megrázta a fejét.

– Arra gondoltam, az ember sose tudhatja, mi fán terem a művészet.

Eleredt az eső. Kinyitotta az ernyőt, és rájött, mi volt mégis szokatlan a képben: jobb alsó sarkába hajdani házigazdájuk – akivel ezután a húsz évvel ezelőtti látogatás után nem sokkal valamiért megszakadt a kapcsolat – odabiggyesztette ugyancsak jellegzetesen egyedi kézjegyét.