A Facebookon olvastuk: Magyarországon is ráment ebédelt egy évvel ezelőtti ittjártakor. Mennyiben lett japán, és miben maradt kitörölhetetlenül magyar? Japánul vagy magyarul álmodik?
Sokan gondolják, hogy az ember mindig valamilyen nyelven álmodik és úgy is gondolkodik. Én azonban nem tudom, milyen nyelven álmodom vagy gondolkodom. Persze megesik, hogy valaki álmomban idegen nyelven szól hozzám, én pedig megalkuszom a helyzettel, azaz meg se kérdezem tőle, hogy tetszik-e tudni magyarul. Ha japán vagy angol nyelvi környezetbe kerülök, akkor igyekszem úgy beszélni és viselkedni, mint a környezetem. De nem hinném, hogy kettős személyiségem lenne.
Emberöltőnyi időt töltött tízezer kilométerre a szülőföldjétől. Milyen szívvel néz vissza erre a 33 évre?
Szerencsésnek érzem magam, hogy az életem felét Japánban élhettem le. Sok mindent láttam, megismerhettem néhány remek embert, világhírű nyelvészek és kultúrantropológusok diákja lehettem a doktori iskolában. Később még az egyetemi munkámban is találtam örömet, noha az oktatás színvonalát Japánban eleve meghatározza az, hogy a középiskolát végzettek mintegy fele tanul tovább az egyetemeken. Egy ideig óraadó voltam az Oszakai Egyetemen is, ami a legjobbak egyike: itt részt vehettem az újonnan alapított magyar tanszék elindításában. Tündérmeséket és Örkény egyperceseit olvastam a hallgatókkal, a népi hiedelemvilágról beszéltem nekik és Karinthyról. Volt persze sok rossz tapasztalatom is. Megértettem például, hogy egy idegen akkor sem tud a japán társadalomba integrálódni, ha ott születik és nevelkedik. Ettől persze még lehet megbecsült tagja a külföldiek közösségének.
Gondolt arra, hogy mi lett volna, ha itthon marad?
Erről Robert Frost verse, a Járatlan út (The Road Not Taken) jut eszembe. Az ember mindig választ egy utat, hiszen valamerre csak el kell indulnia, ugye. Nem tudom, mi lett volna, ha itthon maradok. Gondolom, hasonló egyetemi karriert futottam volna be, de esetleg belesodródtam volna a politikába, aminek következtében mostanra már biztosan keserű és depressziós vénember lennék.
„Megyek a NER-be” – írta barátainak a közösségi portálon. Sokan inkább menekülnének belőle.
Ott szeretném tölteni a hátralévő időmet, ahol felnőttem és ahol a családom él. Azt remélem, hogy ha már valószínűleg nem is taníthatok többé, legalább szabadon kutathatom a kedves témáimat, így a nyelv és a hatalom viszonyát, a nyelvpolitikát, a propaganda működését. A NER létrejötte talán szükségszerű volt. Magyarországon 1920-tól mindmáig autoriter vezetők váltották egymást, akiknek a hatalma azon múlott, hogy ne jöjjön létre az autonóm polgárok kritikus tömege. Amikor három évtizede váratlanul a mit sem sejtő magyarok nyakába szakadt valamiféle demokrácia kialakításának az esélye, akkor két tényező munkált az új berendezkedés létrejötte ellen. Hiányzott az a politikai tapasztalat, amelynek révén a nyugat-európai demokráciákban organikus fejlődés során létrejött a politikai szerkezet bázisa: az autonóm polgárok közössége. Az egymást váltó kormányok pedig hibát hibára halmoztak. A politikailag éretlen választói tömeg és az önmagukat hiteltelenítő kormányok léte egy autoriter vezető színre lépésének az előfeltétele volt. Az emberek mindig vágynak egy karizmatikus vezérre, annyira, hogy szinte bárki megteszi, aki erős és magabiztos, el tudja hitetni, hogy ő a kompetens személy a külső és belső ellenség elleni harcban. A vezér ideológiájának alapeleme az, hogy a szabadság végül is egyfajta fejetlenség, és egy erős kezű, a centralizálást és egységesítést felügyelő férfiúra van szükség.
Az elmúlt évtized kormányzása nem kímélte a tudomány és a kultúra művelőit. Át lehet formálni egy nemzet identitását (ha van ilyen) erőszakkal?
Sztálin kedvelt kifejezésével élve a hatalommal szemben esetleg fellépni képes alternatív tekintélyeket a vezérnek „kézben kell tartani”. A tanárokat, művészeket, tudósokat és egyházi embereket a vezér mindig a tenyerén hordja ugyan, de ő dönti azt el, hogy mikor szorítja ökölbe a kezét. Minden autoriter rezsim vagy diktátor ezt teszi. Az autoriter rendszerek kihasználják az elitellenes népi érzületet, táplálják a nacionalista gőgöt és az általuk elfoglalt média révén folyamatos propagandával irányítják a közhangulatot. Bármit elhitetnek az emberekkel, akár még azt is, hogy nincs is médiafölényük, így a „nemzeti erőknek” ádáz harcot kell folytatniuk a liberálisok és baloldaliak sajtója ellen. Ebben az a fájdalmas, hogy nem csak a cipollai gonoszságról van szó. A Kedves Vezető a „kemény és nyakas magyar népről” szónokol, de az idősebb nemzedék jól tudja, hogy jórészt lapító, a mindenkori hatalommal kollaboráló tömegemberekről van szó, akik saját magukkal hitetik el a legvadabb hazugságokat is. Sokszor hivatkozom arra a pszichológiailag hiteles bibliai történetre, amelyben Jézus megjósolja, hogy mire a kakas megszólal, háromszor fogja őt elárulni Péter. Ez meg is történik. Péter harmadszorra már toporzékolva és átkozódva erősítgeti a számára is nyilvánvaló hazugságot, hogy ő nem is ismeri a galileai Jézust. Önmagát győzi és alázza meg, majd amikor a kakas megszólal, sírva fakad, mert a tudatára ébred ennek. Mi azonban nem vagyunk sírós nép, és nem tartunk kakast a lakótelepi spájzban. Azt hiszem tehát, hogy a belső disszonancia elkerülése végett az emberek bármit képesek elhitetni önmagukkal, és az emberi lélek belső árulása ezerszer hatékonyabb, mint a külső, goebbelsi ihletésű propaganda.
Professzorok nemzetközi közösségében oktatott. Ők hogy látják a liberális világrend válságát? Valamivel kevésbé érzékelhető „a liberalizmus válsága” Japánban és a fejlett polgári demokráciákban, illetve nemzetközi értelmiségi körökben. Tény azonban, hogy John Stuart Mill óta legalább háromszor kerültek elhúzódó globális válságba a liberális eszmék, utoljára az 1930-as évektől. Francis Fukuyama 1992-ben még úgy gondolta, hogy (ha szabad egy német filozófus, Hegel kifejezését eloroznom) a Világszellem mindjárt megvalósítja önmagát. A történelem azonban csak nem akar véget érni, és a retrográd szellemiségű, vezérelvű politizálásnak ma is óriási a támogatottsága. Kitalálták a kézi vezérlésű, de a liberális demokrácia díszleteinek megtartásával működő, a harsogó médiapropaganda révén üzemeltetett rendszert. Ez az, amit Fareed Zakaria 2003-as könyve nyomán „illiberális demokrácia” néven ismer a politikatudomány. A retrográd erők tömegbázisa persze a maradi tömeg, de a szócsöveinek zöme kiugrott liberális vagy baloldali entellektüel. Ők el akarják hinni, tehát sikerül is elhinniük, hogy a feministák és genderkutatók megfosztanák a nőket saját természeti lényegüktől, ráadásul „buzit csinálnának a gyerekeinkből”. Elhiszik azt is, hogy a mások érzékenységére figyelők a politikai korrektség bűnébe esnek, ezzel megfosztják őket a szólás szabadságától, például attól, hogy bátran és egyenesen kimondják, milyenek is ezek a cigányok meg a feketék.
Mit szól ahhoz, hogy a finnugor-uráli nyelvrokonságnál (talán a liberális skandináv államok miatt is) a kipcsak-türk történeti rokonság kap nagyobb hangsúlyt manapság? A kormányfő szerint türk nyelv a magyar. Az volna?
A magyar nyelv finnugor alaprétegének létezése olyan kézenfekvő tény, amit a szkíta és hun genetikai örökségben hívő, de nyelvészeti ismeretekkel is rendelkező kutatók sem vitatnak. A finnugor-uráli nyelvészet specialistái pedig azt nem vitatják, hogy a magyar nyelv mai arculatának a kialakulásában nagy szerepe volt több törökségi nyelvnek, a szláv nyelveknek, a németnek, a latinnak. A vita valójában arról folyik, hogy mit is tudunk a magyarság és a szkíták, hunok etnikai-genetikai kapcsolatáról. A nyelv kérdése csak azért keveredik ebbe az őstörténeti problémakörbe, mert ma is tartja magát az a tévhit, hogy a legrégebbi kor történetét, a népek születését csak a nyelvek összehasonlítása révén lehet rekonstruálni. Ma már tudjuk, hogy a nyelv nem mindig tapad egy etnikumhoz. Ha így lenne, akkor Obama és Trump elnök nem tudnának angolul társalogni. Obama mondjuk a kenyai luo nyelven beszélne, Trump pedig németül vagy gael nyelven, hiszen édesanyja hatéves koráig csak ezen a skóciai kelta nyelven beszélt. A hun vagy a kipcsak és törökségi vérvonal hangsúlyozása a politikai imázsteremtés része: mi, magyarok erősek és daliásak is vagyunk, egyben magasztos kultúránk örökösei és különbek mindenki másnál.
Nemrég háborús képek kampányával rímelt a kormány harcias retorikájára a kormányközeli intézet. A „libernyákoló”, karizmatikus vezető is adott. Kialakulóban van a totális nyelv?
Az olvasók közül sokan olvashatták Orwell 1984 című művét, Victor Klemperer könyvét és naplóját a Harmadik Birodalom nyelvéről, tudnak a szovjet korszak orosz nyelvével foglalkozó munkákról. A félezer kötetre rúgó szakirodalomból nagyon érdekes a kutyasíp-propaganda fogalma. A kutyasíp abban különbözik a rendőr sípjától, hogy a hangja abba a frekvenciasávba esik, amelyben csak a kutya füle számára hallható a jel, így nem zavarja az embereket. A politikai propaganda kutatói a „kódolt, ideológiai üzenet” értelmében használják ezt a szót. Ennek azért nőtt meg a jelentősége az 1960-as évek óta, mert megmaradt ugyan a választók széles tömegében a szélsőjobboldali, rasszista és homofób üzenetekre való fogékonyság, de kialakult némi szemérmesség is. A legtöbb kontextusban nem kóser nyíltan zsidózni, a nők szellemi deficitjéről értekezni, buzikat és majomszerű négereket emlegetni. A nyugat-európai demokráciákban, de talán a Balkán illiberális szegletében sem célszerű kijelenteni, hogy X egy kozmopolita zsidó. Át kell kódolni, például úgy, hogy „el se lehet neki magyarázni, mi a nemzet, a haza, a kereszténység, mert úgyse érti”. Ha pedig a politikai vezetőnek muszáj állást foglalnia egy úgymond homoszexuális propagandát tartalmazó mesekönyv ledarálása ellen, akkor leró egy tiszteletkört, miszerint mi, magyarok rendkívül toleránsak vagyunk a melegekkel szemben, majd összekacsint sok százezer szavazóval, kijelentve, hogy azért van egy vörös vonal: „hagyják békén a gyerekeinket”. Tényleg azt gondolta ekkor a Kedves Vezető, hogy a homoszexualitás valamiféle betegség, amelyet úgy lehet elkapni, mint a szamárköhögést vagy a mumpszot? Nem hiszem. De azt tudta, hogy addigra már 90 000 aggódó magyar apuka és anyuka írta alá azt a petíciót, hogy a könyvesboltokból vonják vissza a gyermekeket megrontó könyveket. A politikai hipnotizőr és közönsége közötti hatás kétirányú. Ha a vezér nagyvonalúan átengedné a szélsőjobbnak a boldog együgyűeket, akkor ennek negatív következményei lennének. A közönségnek kell játszania, ha azt akarja, hogy a közönség cserébe majd az ő kezére játsszon.
A klasszikus műveltséget és memoritereket hiányoló TGM-mel többször vitázott, mondván, jól kell odakínálni a műveket a diákságnak. Hogyan kell?
TGM nyelvhasználatról vallott purista nyelvőr nézetei szerintem elavultak vagy eleve elfogadhatatlanok. Elfogadhatatlan az is, hogy a vitapartnereinek a szavába vágva „javítja a nyelvhelyességi hibáikat”. Szerinte én képtelen voltam megérteni az ő metaforáit, például azt, hogy a magyar ember a „Bementél?” típusú kérdésre azt válaszolja, hogy „Be”, nem pedig azt, hogy „Igen”. A helyzet valójában még ennél is rosszabb: TGM metaforáit sem értem, de sajnos az ő nyelvművelői téziseit sem érem fel ésszel. A másik, lényegesebb kérdésről azt gondolom, hogy az embernek olvasnia kell, akár a neten, akár nyomtatott médiumon, mert sokféle tudást csak olvasással lehet megszerezni. A tanárnak didaktikusan felépített sorrend szerint, óvatosan kell a diákokat okítania. Jókaihoz is el kell kalauzolni a nebulókat, nem rögtön arra kötelezni őket, hogy sok száz oldalas olvasmányokon rágják át magukat. Kisiskolásként görög–latin szakos tanár szerettem volna lenni: tucatszor olvastam el a nagyszerű Szabó Árpád Trójai háború című gyerekkönyvét, aztán állatokról szóló történeteken tanulgattam görögül. Aztán jött Szókratész védőbeszéde, végül gimnazistaként Homérosz. Biztos, hogy ha rögtön Devecseri Homéroszát erőltették volna rám Szabó Árpád könyve helyett, akkor meggyűlöltem volna az egészet. Japánul van egy gyakori kifejezés: kibishii benkyó (kemény tanulás). Ha valaki már megszokta a könnyű és élvezetes tanulást, akkor talán örömét leli a kibishii tanulásban is. De azért nem jó ezzel kezdeni.
