Bőven kínálnak nekünk tanulságot az idei romániai önkormányzati választások. Olyannyira, hogy ki-ki válogathat ezekből a tanulságokból vérmérséklete, pártállása és előítéletei szerint. De így volt ez mindig, nemcsak a jövő, hanem a múlt is nyitott mifelénk folyamatosan. Viszont néhány konklúziót azért mégis megkockáztathatunk azzal kapcsolatosan, hogy mi történt ezen a szeptember végi vasárnapon.
Nem váltak valóra például a baljós figyelmeztetések, hogy járvány idején nem kellene választásokat tartani, vagyis halasszuk úgymond egészségesebb időkre a demokráciát. Már-már zökkenőmentesen, több mint 46 százalékos részvétellel zajlott le az egész, mintha a kötelező maszk színpadiassága egyfajta fegyelmezett színielőadássá változtatta volna ezt az eseményt. Persze a tét nem a művészi, hanem a politikai katarzis volt ezúttal, és hát jutott ebből is, azt hiszem, sokaknak. De ha már színház, akkor mégis Ion Luca Caragiale, mondhatnánk, az a XIX. század második felében és a XX. század elején élt nagy – talán legnagyobb – román drámaíró, aki könyörtelenül vesézte ki korának paródiába illő román közéletét. A Caragiale-mű nem egyszerűen nevettető vígjáték, hanem színpadot és nézőteret megrengető komédia, és hát a mostani önkormányzati választásokon is volt ilyesmiben része Romániának.
A Kárpátokon túl, az úgynevezett „Regátban”, vagyis Ókirályságban Deveselu község újrázni akaró eddigi polgármestere tíz nappal a választások előtt, sajnos, elhunyt Covid-19-ben. A szavazólapokat, illetve a jelölteket a törvény szerint már nem lehetett kicserélni, tehát rajta maradt a halott is a listán, és a választók majdnem kétharmada rászavazott, utána pedig sokan kivonultak a temetőbe a sírjához, ott gyászolták a polgármestert, és ünnepelték az újraválasztását. Az újságírók kérdésére többen is azt felelték, hogy azért szavaztak rá, mert nagyon jó polgármester volt, és az ő idejében nagyot fejlődött a község. Való igaz, a község területén van a NATO romániai rakétaelhárító támaszpontja, és ez fellendítette az egész vidéket. Egy kis Nyugat? Egy kis Kelet? A kettő együtt? Caragiale mindenképpen. Persze lehet, azért szavaztak így, hogy ne egy másik jelölt legyen a polgármester, hanem új választásokat kelljen kiírni. Ez is belefér a román politikába. Együgyűség, leleményesség, céltudatosság egyszerre. Nem szegik meg a törvényt, csak megkerülik.
De nem anekdotázni akartam tulajdonképpen, hanem érzékeltetni azt az enyhén szólva ellentmondásos társadalmi környezetet, amelyben a politikai pártoknak mozogni kellett a kampányban, Erdélyben is egyébként, nem csak a Kárpátokon túl. Mert hát Deveselut tekinthetjük tragikomikus kivételnek, de a választók másutt is feladták a leckét a politikai elemzőknek, és ez viszont már minket, erdélyi magyarokat is közvetlenül érint. Romániában ugyanis az elmúlt négy évben a – többé-kevésbé – baloldali Szociáldemokrata Párt volt relatív többségben a parlamentben és az önkormányzatokban is, de most a kisebbségben kormányzó – többé-kevésbé – jobboldali Nemzeti Liberális Pártnak, Klaus Iohannis államfő pártjának az elsöprő győzelmét jósolták. Összességében valóban győztek, de nem olyan nagy többséggel, mint amekkorára sokan számítottak, sőt, a megyei önkormányzatok közvetlenül választott elnökeiből például húsz lesz szociáldemokrata, tizenhét nemzeti liberális és négy RMDSZ-es.
Viszont meglepően jól szerepelt egy – többé-kevésbé – szintén jobboldali, a populista és modernizációs célokat ügyesen keverő-kavaró, urbánus párt, a Szövetség Románia Megmentéséért. Amely a bukaresti főpolgármesterséget is megszerezte, és nélküle valószínűleg nem tud majd kormányozni a decemberi parlamenti választások után a Nemzeti Liberális Párt. Ugyanakkor többek közt Temesvár új polgármestere is ennek az alig néhány esztendős múltra visszatekintő pártnak a színeiben nyert. Néhány fontos erdélyi magyar jelölt megválasztása mellett talán ez az egyik legfőbb tanulsága a romániai vénasszonyok nyarának, amit egyébként a románok nyugati mintára „indián nyárnak” mondanak, és ez most jobban is illik a történtekre. Ugyanis harminc évvel 1989 decembere után Temesvár, ahol már németek nem nagyon vannak, a német állampolgár Dominic Fritzet választotta meg. Valamiféle „csendes forradalom” volt ez is. Az új polgármester 2003-ban járt először Temesváron, és akkor még állítólag egy szót sem tudott románul.
Részben ismétlődik az egykori nagyszebeni polgármester, Klaus Iohannis államfő története, csakhogy ő erdélyi szászként nemcsak a rászavazó erdélyi magyarok reményeit nem váltotta be, hiszen egyre nyíltabban magyarellenes az utóbbi időben, de egyébként sem hozott új szemléletet, éppen ellenkezőleg, belesimult a bukaresti politikába. Úgy tűnik viszont, hogy a romániai választó most mégsem a kilencvenes évek fundamentalista, nacionalista retorikájához igazodik, hanem a kétezres évek legelejéhez nyúl vissza, és azt próbálja folytatni, ami 2011-2012 körül megszakadni látszott. Felemás a kínálat, felemás a változtatás szándéka is, korai lenne máris ünnepelni az irányváltást, de annyi biztos, hogy egyelőre nem vált be az elmúlt évek egyre aggasztóbb prognózisa egy bezárkózó, elszigetelődő román nemzetállamról. Ami nemcsak a Romániában élők számára lehet tanulság Európának ebben a részében.
Mire gondolok? Marosvásárhelyen megválasztották a magyar jelöltet, Soós Zoltánt, a Maros megyei Szászrégenben a következő négy évben szintén magyar polgármester lesz, Márk Endre, és Szatmárnémetiben is újraválasztották Kereskényi Gábort. A két magyar többségű megye, Kovászna és Hargita mellett Marosban és Szatmárban is magyar lesz a megyei önkormányzat elnöke, Péter Ferenc, illetve Pataki Csaba, holott ebben a két utóbbi megyében jóval negyven százalék alatt van a magyarok aránya, mint ahogy az imént felsorolt városokban sem vagyunk ma már többségben. Külön-külön mindegyik győzelemre volt esély, de így együtt ez az eredmény mégis valamilyen szemléletváltást ígér. Visszatérést oda, ahol 2004-ben és 2008-ban tartottunk, amikor Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, Szászrégenben és Maros megyében ugyancsak magyar önkormányzati vezetőknek szavaztak bizalmat a választók. Valójában 2008-ban teljesedett ki az a nyitás, amely 1996-ban kezdődött, amikor az RMDSZ első alkalommal vett részt egy kormánykoalícióban, és ez a döntés fokozatosan megváltoztatta a román-magyar viszonyt. Az alkotmányból ugyan nem tudtuk kivetetni a meghatározást, hogy Románia nemzetállam, ezzel szemben magát a valóságot sikerült félig-meddig megváltoztatni. Ez a folyamat állt le, mint mondottam, 2011-2012 körül, többek közt éppen a német nemzetiségű, de románként megnyilvánuló államfő hatására is. De nem csak... Egybeesett ez a fordulat az európai populizmus előretörésével, beleértve a térség több országát, köztük Magyarországot is.
Természetesen nem kellene túllihegni ezt a mostani változást vagy „visszaváltozást”, hiszen sokféleképpen értelmezhető az erdélyi magyar siker is. Az RMDSZ szempontjából elgondolkoztató lehet, hogy míg az említett régiókban kétségtelenül eredményes volt a kampány, számos szórványmegyében az ottani arányokhoz képest is alulképviseltek leszünk. Holott amennyiben oda egyszerűsítjük a konklúziókat, hogy mivel az idei kampányt, egy-két hangos kivétellel, nem a túlhajtott nacionalizmus jellemezte – tényleg nem! -, akkor éppen a szórványban kellett volna látványos sikerre számítanunk. Nem így történt. Csak abban lehetünk biztosak, hogy erős szándék volt az idén a változtatásra sokfelé. Marosvásárhely példája nagyon fontos. Ugyanis miután két esztendővel a véres márciusi összecsapás után, az 1992-es önkormányzati választásokon az első marosvásárhelyi polgármester-jelöltünket törölte a bíróság, a következőt erőszakkal lemondatták rögtön a megválasztását követően, mégis sikerült kikényszerítenünk egy harmadik jelölt megméretkezését, aki aztán nyert is. Ám sem ő, sem az 1996-ban megválasztott újabb RMDSZ-es polgármester nem volt igazán meggyőző városgazda, és többek közt ezért jutottunk oda, hogy 2000-től 2020-ig öt mandátumon át egy román polgármester, Dorin Florea – nem azért, mert román, hanem mert tehetséges demagógként meg tudta szólítani a választókat – két évtizedes tetszhalálra ítélte a várost. Akárcsak 1992-től egészen 2004-ig Gheorghe Funar, a kolozsvári sétatéri padokat a román trikolór színeire festető polgármester. Utána, Emil Boc polgármestersége idején Kolozsvár fellélegzett. Mint ahogy most fel kellene lélegeznie a függetlenként, de az RMDSZ támogatásával mandátumot nyert Soós Zoltán polgármestersége alatt Marosvásárhelynek is.
Maros és Szatmár megye. Marosvásárhely és Szatmárnémeti. 1990-ben ebben a két városban volt igazán robbanásveszélyes a román-magyar viszony, és a feszültség bizonyíthatóan nem spontánul alakult ki, hanem azok szervezték, akik a rendszerváltás leállításában vagy lelassításában voltak érdekeltek. A Marosvásárhelyen kiprovokált konfliktusban többen meghaltak, és több százan megsebesültek, évtizedekre szóló trauma érte akkor mindkét közösséget, a magyarokat és románokat is.
Szatmárnémetiben március 15-én szintén elszabadulni látszott a pokol, de végül mégsem került sor nyílt összeütközésre. Az utóbbi évek fellángoló nacionalizmusa után – gondoljunk a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vagy a római-katolikus középiskola helyzetére – most ismét esély mutatkozik a normalitásra, sőt, a fejlődésre. Volt politikus, aki akarta ezt, volt, aki nem. De a választók akarták. Soós Zoltán 50,5 százalék szavazatot kapott egy 45 százalékos magyar lakosságú városban. Rá több mint huszonnyolcezren szavaztak, de az RMDSZ önkormányzati képviselői listájára is majdnem huszonötezren. A különbség egy része valószínűleg román szavazat, becslések szerint mindenképpen több mint ezer. Viszonylag kevés, és mégis nagyon sok, ha az előzményeket nézem.
Lehet mindezt értelmezni így vagy úgy, lehet tenni-venni, ki-ki tulajdoníthatja magának a sikert, ám egyvalami biztos, Marosvásárhely még mindig talpra tud állni. Ami azt jelenti, hogy véget kellene vetni a politikai kishitűségnek, a folyamatos siratásnak és virrasztásnak, mert harminc év múltán az erdélyi magyarok képesek önállóan és szolidárisan cselekedni, képesek jól dönteni, ha van irány és cél. Lesz-e valaha mindebből végre egy életképes transzilván modell? Lesz-e egy olyan multikulturális minta, ami nem az elvegyülést, nem az asszimilációt, hanem a méltányos együttélést segíti? Nem tudom. De Temesvár, Marosvásárhely, Szatmárnémeti mintha erre készülne. Mintha...
