A középkori járványok idején fogalmuk sem volt a pusztuló városok lakóinak, hogy „mi a fene” történik velük. Miközben a válasz éppen ilyesmi volt, valamiféle fene, a testet rágó ragályos betegség, aminek nem tudták az okát. Így hát kényelmes ellenségeket kerestek: idegenek, külföldiek, szegények, zsidók ellen fordultak, és mészároltak is rendesen a kor szokásai szerint.
Másként, de manapság is élet-halál harc folyik a kórokozó ellen, és több – de még mindig borzasztóan kevés – információnk van a veszélyről. A megbízható tényekkel dolgozó kutatásokat hiányolja a társadalomtudós is, mert mint mondja, a meglévő nyers és tisztítatlan adatok közlése olykor többet árt, mint használ.
Sik Endre szociológus, az MTA Társadalomtudományi Központjának külső kutatója, az ELTE professor emeritusa lapunk kérdésére úgy fogalmazott: az eredeti adatokat új információkkal kiegészítve és megtisztítva kellene alaposan újra elemezni. „Akkor lehetne elérni, hogy meginduljon egy tanulási folyamat, hogy egy második vagy további hullámot, de akár a következő vírusjárványokat is – amelyek biztosan lesznek – jobban lehessen kezelni” – mondja a kutató.
A szociológus még április végén nyilatkozta lapunknak, hogy a járvány okozta változásokkal kapcsolatos nemzetközi kutatás előkészítésén dolgozik. Erre ugyan eddig nem kapott pénzt, de az előkészítő munka során több amerikai kutatást is feldolgozott. Ezek idejekorán, vagyis már március elején megkezdődtek, noha a szövetségi járványügyi korlátozások is csak a hónap közepén jelentek meg. Ezek az alkalmazott kutatások arra vállalkoztak, hogy megmondják, kik és milyen módon lesznek hajlamosak (vagy sem) a távolságtartásra, a maszkviselésre, a többszöri kézmosásra. Hatalmas adatbázisokat elemeztek szofisztikált módszerekkel, azonnal közölve az eredményeket, hogy helyzetbe hozzák a döntéshozókat. Magyarországon nem történt ilyesmi, legalábbis a szociológus nem tud róla.
„Mindenki éhes volt a számokra, hogy lássuk végre, mi a fene folyik körülöttünk. Születtek is az európai országokban történt változásokat leíró, összehasonlító elemzések a hivatalos statisztikák alapján. De ezek nyers adatok, amelyeket nem lett volna szabad ily módon közölni” – mondja Sik Endre. Ráadásul az amúgy sem egyértelmű számokat politikai „torzító hatások” is érték, amennyiben a magyar kormány sem volt rest a kezdetektől kihasználni az új helyzetet (rendkívüli jogrend törvényhozása, radikális kórháziágy-felszabadítás, migrációs összefüggés), ám a kutató szerint a történet nem itt kezdődik.
Hiszik, nem hiszik
„Szívesen szidom a kormányt, bármelyiket, de különösen a számunkra fontosabbakat, vagyis a Trump- és az Orbán-adminisztrációt. De azt kell mondjam, már ott eldőlt a dolog, hogy milyen műszerekre-eszközökre kapnak pénzt a hatóságok. Nem vagyok virológus, de hozzáértő kutatók elegánsan és okosan elmagyarázták, hogy a legkülönbözőbb mérőeszközök a legkülönbözőbb eredményeket produkálják. Az egyik a vérben mutatja ki az immunreakciót, a másik magát a vírust azonosítja. Az ilyen nyers adatok összevetésének semmi értelme nincs, különösen, ha a vizsgálatok köre is állandóan változott: ha nekem egy diák ilyen munkát ad be, megbuktatom” – fogalmaz a szociológus.
Sik Endre azt mondja: a tudomány által előállított számokat és az abból levont következtetéseket, tudást – nem teljesen indokolatlanul – az emberek ugyanolyan módon kezelik, ahogy általában a vallást szokták: hiszik vagy nem hiszik. Szerinte általában elhitték, hogy akik az információkat közlik, azok jót akarnak, megbízhatóak, informatívak. Annyi különbséggel, hogy a tudósokról nem feltételezik, miszerint övék a „legfelsőbb tudás”, mint ahogy a vallás esetében tudni vélik a papokról, hogy Istennel közvetlenül kapcsolatban vannak, és „tudják a tutit”.
„A vallás sok eleme megjelent a tudással kapcsolatos hitben, abban a különleges helyzetben, amikor mindenki félt és nagyon tudni akart. Tudván tudva, hogy ez a tudás nem megbízható, akkor is hinnie kellett ezekben a tudásmorzsákban. De egy ilyen helyzet a tökéletes táptalaja az összeesküvés-elméleteknek. Még azok a konteók is burjánzanak, amelyek mögött nincs politikai olyan sandaság, mint amit mondjuk Trump szokott mondani, hogy a demokraták akarják szándékosan felnagyítani a problémát, mert a választáson ez nekik fog kedvezni. Ha semmilyen sandaságot nem feltételezünk, csak egyszerűen azt kérdezzük, hogy mivel magyarázzuk a járvány kapcsán kialakult morális pánikot, akkor erre nem kapunk választ, mert erre aztán a tudomány tényleg nem tud választ adni – és nem is szabad neki. Ezt az űrt azonban nyomban betöltik a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek, amelyekben az ufóktól kezdve a pénzemberekig minden megjelenik. Az már helyi változat kérdése, hogy melyik erősödik föl, Soros György vagy Bill Gates ármánykodása, aki gyógyszerkutatásra és afrikai országok megsegítésére költ dollármilliókat.”
Morális pánikban
„A világunk már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt korábban.” Ez az alapvetése – mondja Sik Endre – a morális pániknak, amely akkor alakul ki, amikor a társadalmi értékrendjét veszélyeztető, a közösségi erkölcsöt és a valóságról alkotott képet kikezdő jelenség tudatosul az emberekben, gyakorta a média szenzációkeltő és leegyszerűsítő interpretációja nyomán. Ebben jellemzően a természeti és biológiai katasztrófák, az idegengyűlölet, a nehezen érthető új technológiák egymásba fonódva jelennek meg. „Morális pánik idején – írta a szociológus az ÉS június 12-i számában – a félelem és a bizonytalanság nagysága miatt nincs eltérés a vallás és a tudomány által termelt tudás fogyasztásában – mindkettőben hinni kell, hogy csökkenjen a jövőtől való rettegés mértéke.” Az utca embere azt akarja hallani, hogy „vége a járványnak, megvan a gyógyszer, kész a védőoltás, a politikusok megnyomják a reset gombot, s visszaállítják a világot az utolsó működőképes állapotba”.
Abban egyetért a szociológus, hogy a kormányok a saját érdekeiknek megfelelően használják a járványt, az Orbán-kormány például azonnal összekötötte a migrációval, és a vírus mozgása a kabinet Budapest-politikáját is meghatározza. „Ezt azonban csak az értelmiség egy kis elitje tekinti bajnak.” Ugyanakkor, ha az emberek azt látják a tévében, hogy Trump nem használja a maszkot, vagy Orbán hol használja, hol nem, akkor ez erősebb üzenet, arra biztatja őket, hogy ők se használják. Ezek az egyszerű, közvetlen ingerek képesek a hitet leginkább megerősíteni vagy csökkenteni. Amikor a szlovák kabinet tagjai a márciusi kormányalakítás után készült fotón egytől egyig maszkot viseltek, azzal ezt üzenték: mi is hordjuk, ti is hordjátok! Így lehet leginkább elérni, hogy az emberek elhiggyenek bizonyos dolgokat” – mondja Sik Endre.
Magyarország egyébként szerinte fegyelmezettségben jól teljesít, mert bár voltak fanyalgók és hitetlenek, de az emberek többsége odafigyel a maszkviselésre. Az interjúra készülve a villamoson megszámolta: 35 emberből csak egy nem tartotta be az előírást. Ez ugyan minden, csak nem reprezentatív adat, de az IPSOS kedden közölt mérése is azt jelzi, 87 százalék visel maszkot.
Felvetettük: a közösségi média számos, ezzel ellentétes híradása szerint felerősödni látszik a járványtagadók hangja, de a szociológus szerint néhány tucat ember véleménye hamis képet fest a valóságról. „Az emberek többsége nem törődik az egésszel, kicsit apatikus, kicsit beletörődött és kicsit talán fatalista is, és a többiek lehetnek néhányan, akik kételkednek még a vírusok létezésében is. Ezek a hangok persze veszélyesek, és a közösségi média nagyon felerősíti ezeket a zajokat, ezért nem szabad őket félvállról venni: s ezért fontos lenne, hogy Müller „Nyunyóka” Cecília gyakran mondja, hogy ezek a vélelmek hamisak és tartsunk fegyelmet, mert nagyon sokan hisznek benne és neki” – javasolja a szociológus.
Egyéni érdekek, előre!
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a járvánnyal kapcsolatban miért és hogyan változik az emberek gondolkodása és viselkedése. V. Komlósi Annamária szakpszichológus, az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének címzetes egyetemi tanára arról beszélt lapunknak, hogy a világjárvány jogi értelemben katasztrófaesemény, amivel csak kevesen vannak tisztában. Ezért ahogy egy földrengés, áradás, hurrikán, hóvihar vagy terrortámadás esetén, itt is hasonló emberi reakciókra és hasonló társadalmi, gazdasági, politikai következményekre kell számítani. Az érintett államoknak olyan rendeletet kell hozniuk, amelyek erőteljesen beavatkoznak az emberek életvitelébe. Ezeket azonban viszonylag könnyen elfogadja a lakosság az olyan katasztrófák idején, mint egy földrengés, ahol átlátható a pusztítás, felmérhetők a veszteségek, és bevált forgatókönyv van a helyreállításra, az élet újraindítására.
„A koronavírus-járvány azonban sok szempontból eltér a már jól ismert, gyakrabban előforduló katasztrófáktól. A legfontosabb különbség a most tetten érhető rendkívüli bizonytalanság. Kezdetben keveset lehetett tudni a vírusról, a járvány terjedési sebességéről, a megelőzési lehetőségekről és a megfertőzöttek kezeléséről egyaránt” – mondja a szakértő.
A járvány kitörése utáni első fázisban a csoportérdeket az egyéniek elé helyező közösségorientált magatartás volt a jellemző. Erre jutott az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének online kutatása, amelyben több mint 5000-en válaszoltak az ezzel, valamint a hatóságok utasításaival és az ezeket kritizáló hangokkal összefüggő kérdésekre. Lantos Nóra szociálpszichológus, az egyetem tanársegédje szerint az együttműködés, amit a járvány tetőzése idején a szembesülés és a sokk váltott ki az emberekből, mára megváltozott.
„Amióta kijöttünk a krízishelyzet első hullámából, jobban előtérbe kerültek az egyéni érdekek. Mindenki szeretne fellélegezni, szórakozni, utazni, ami természetes. A kollektív trauma, a visszafordíthatatlan változások megrengették a bizalmunkat a világ megszokott működésében, és ezt megpróbálják az emberek kezelni és kiheverni. Ennek természetes része is lehet az a tagadás, ami a traumára jellemző: miután az emberek aktívan megküzdöttek vele, van egy tagadási igényük, hogy most már ne kelljen félni, ne kelljen a járvánnyal foglalkozni. Miközben persze kell vele törődni, hiszen a lazításnak lehetnek negatív következményei, itt lebeg a fejünk fölött a következő hullám veszélye, ezért nem lehet elengedni az óvintézkedéseket” – mondja a szociálpszichológus.
Hurrá, nyaralunk?
Az ismerősök közösségi médiában megosztott nyaralós képeinek a nézegetése közben – mutat rá Lantos Nóra – könnyű elfelejteni, hogy fontosak az óvintézkedések, és továbbra is kell egyfajta készenléti állapot. A félretett krízisemlékek, a többiek viselkedésének a látványa erős jelzés arra, hogy nincs veszély. Az észérvek ilyenkor háttérbe szorulnak, mert az embertársainkról látott minták sokkal erősebbek, mint az a tudás, hogy van vírusveszély. Azt fogadjuk el inkább valóságnak, hogy ha a többi ember lazít, akkor az nem lehet veszélyes. Ez egy evolúciós beidegződés: a társas inger erős, az a helyes, az a követendő, amit a többségnél látunk.
„Így könnyen táptalajra lelnek a vírusszkeptikus hangok is. Ezek kiszolgálnak egy olyan alapvető igényt az emberekben, hogy már tényleg nem akarnak többet hallani a vírusról, mert annyira sokat foglalkoztak vele, hogy telítődtek és deszenzitizálódtak (lásd: érzéktelenné váltak). Jólesik hinni nekik abban, hogy ez nem is olyan nagy krízis, nem is tér vissza, nem kell túlreagálni” – magyarázza a pszichológus.
A hatóságok szerepéről Lantos Nóra azt mondja: amíg az állami tekintély nem jelzi a veszélyt, addig az emberek úgy gondolják, nincs baj. De amint megjönnek a jelzések a médiából, hogy szükség van a korlátozásokra, akkor az emberek hajlamosak lesznek ismét átkapcsolni az utasításokat követő üzemmódba. A korábbi felmérés eredménye szerint ebben eltérőek a bal- és a jobboldali emberek: utóbbiak nagyobb arányban követik megkérdőjelezés nélkül a hatóságok utasításait, míg az előbbiek inkább a racionális érvek mentén működnek együtt, miközben fogékonyabbak a kritikus hangokra. Érdekes összefüggés, hogy a jobboldali válaszadóknál (az említett nagyobb lojalitás mellett) minél magasabb volt a tudományos eredményekbe vetett hit, annál kevésbé követték a hatóságok utasításait, vagyis annál könnyebb az eltávolodás a központi üzenetektől, míg a baloldali válaszadók között ez épp fordítva volt: a tudományos eredményekbe vetett hit az együttműködési készséget növelte.
Láthatatlanul
A bizonytalanságot a jelenlegi helyzetben dr. V. Komlósi Annamária szerint három tényező tartja fenn. Az első az, hogy a vírus nem mindenkinél okoz azonnal észrevehető tüneteket. Ha kisebb mértékű tüneteket okoz is valakinél, ezek nem olyan látványosak, mint hajdanán a pestis volt. Ott már messziről felismerték a betegeket, és mindent elkövettek, hogy ne kelljen érintkezni velük; már az 1300-as évekből tudunk vesztegzárról. A bizonytalanság második oka a járvány szórványos terjedése. Egész falvak, kerületek, városrészek vannak, ahol nem hallott senki megbetegedésről. Így sokan el sem tudják képzelni a betegség lefolyását, és amíg közvetlen családtagot, ismerőst nem érintett, nem hiszik el, hogy veszélyes is lehet. Sokan még a kegyetlen kórokozó létezésében is kételkednek.
„Ismerjük a szólást: „hiszem, ha látom”. Ráadásul szeretünk eleve olyasmiben hinni, ami kedvezőbb számunkra. Ilyenkor elkezdünk szelektíven olyan információkat keresni, amelyek alátámasztják a vélekedésünket. Tudattalanul is jobban figyelünk az olyan hírekre, amelyek szerint „a járványveszély eltúlzott probléma”. Vagy hinni kezdünk az alternatív módszerekben és „csodaszerekben”. Ebben a szelektív információkeresésben egyesek az olyan összeesküvés-elméleteket is hihetőnek tartják, miszerint a járvány egy gazdasági érdekcsoportok kitalációja, manipuláció az emberek megtévesztésére” – mondja a szakpszichológus.
A jelenlegi bizonytalanság harmadik oka V. Komlósi Annamária szerint, hogy ma még a tudósok sem tudják megmondani, meddig fog újra és újra erőre kapni a járvány. Ekkora bizonytalanságot a döntéshozóknak is nehéz kezelni, a lakosságnak pedig még inkább. „Mivel sokáig erős fenyegetettséget sugallt a média, egy ideig elfogadták az emberek a korlátozó és megelőző intézkedéseket. Amint csökkenni látszott a megbetegedések száma – és keveseknek volt személyes tapasztalata a megbetegedésről –, a többség a szabálykövetésből a felszabadultságra váltott” – mondja a szakpszichológus. Szerinte ez nem meglepő, hiszen a XXI. század emberének életideálja a „szabadság”. A normál életvitel fegyelmezettségének és felszabadultságának van egy elfogadott ritmusa, amitől hosszú időre megfosztott a karantén mindenkit.
Karanténfáradtság
A katasztrófapszichológus szerint pszichésen megterhelő, hogy a járvány miatti bizonytalanságok és részleges korlátozások felborították az emberek életvitelritmusát. A bezártság (összezártság), valamint az izoláció mellett ennek a megváltozása is belejátszott abba, hogy sokaknál kialakult a karanténfáradtság. Ez a kimerülés feszültséget, ingerültséget, dühöt vagy depressziót váltott ki többekből. Kompenzációképpen sokan váltottak át a „teljesen felszabadult” életmódra a karantén feloldását követően. Utazással, szórakozással, baráti együttlétekkel próbálják az emberek visszanyerni a régi szokásaikat és életritmusukat.
A karantén miatt sokak munkalehetősége megszűnt vagy veszélybe került: ez is ok lehet a korlátozások elutasítására. Számukra legalább akkora veszély a munkanélküliség, mint a megfertőződés. Ezek az emberek dolgozni mennek, amint tehetik, és ha a munkájuk nem teszi lehetővé a védekezési szabályok betartását, akkor meg fogják szegni azokat.
„Mondhatjuk, hogy ők a saját érdekeiket nézik, bajba sorolhatnak másokat a magatartásukkal, de ezt nem mondanám. Mert nem az a baj, hogy dolgozni szeretnének, hanem hogy nem egyértelműek, és nem megfelelően szankcionáltak a védekezési előírások. Bécsben például súlyos bírságot fizet, aki nem visel maszkot az előírt helyeken. Munkáltatóként és munkavállalóként is úgy kell eljárnia mindenkinek, ahogy azt előírják. Többet kell költeni a közterületek precíz fertőtlenítésére. Megfelelő védőfelszerelést kell biztosítani a fertőzésveszélyes munkakörökben. Nem a félelemkeltés, hanem az értelmes szabályok és azok szigorú betartatása a megoldás. No, meg a példamutatás: amíg a tévében azt látni, hogy a vezető politikusok nem viselnek maszkot, nem tartanak távolságot, addig nem várható el az átlagembertől, hogy komolyan vegye az előírásaikat” – mondja V. Komlósi Annamária.
